Részletes önéletrajzom
Garai Gábor: Részletes önéletrajzom (Budapest, 1978. október)
1929. január 27-én (öregek szerint a XX. század eddig leghidegebb telén, annak is talán leghidegebb napján), a Vízöntő jegyében születtem Budapesten.Pontosabban: Budán, az akkori Vöröskereszt (most Sport) Kórházban. Állítólag alig akartam élni, többször egymás után hidegből forró vízbe mártott a lábamnál fogva a bába, míg végre bőgni kezdtem. Anyám – aki olykor hajlott némi miszticizmusra – különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy épp Ady Endre halálának 10. évfordulóján jöttem világra.
A kórházból a Mészáros utca 18. számú házba vitt anyám haza, ahol kétszobás bérlakásban laktunk, hivatalosan még apámmal, de erről a lakásról semmi sem maradt meg az emlékezetemben. Mióta az eszemet tudom, a Zsolt utca 3-ban, egy magasföldszinti kétszobás lakásban éltünk anyámmal, anyai nagyanyámmal, majd az ő halála után Grétével (róla később). Körülbelül azóta „tudom az eszemet”, hogy annak a Zsolt utcai háznak a szuterénba nyíló udvari ablakán benéztem a sűrű gőzbe, két kövér asszony hajolt ott a teknők fölé, és mosott. Az egyik megkérdezte a nevemet, megmondtam. Azt is megkérdezte, hány éves vagyok. Fél négy, válaszoltam, mert tudtam, hogy három és fél éves vagyok, s az órát is ismervén, úgy véltem, helyesebb így válaszolni. A mosóasszonyok óriásit nevettek rajtam, mire én – ha nem is sértetten, de egy kicsit megszégyenülten – eloldalogtam.
Egész gyerekkorom anyám és anyai rokonságom környezetében telt el. Anyám, Garay Etelka, 1898-ban Nyíregyházán született egy hatgyermekes, meglehetősen jómódú polgárcsalád utolsó gyermekeként. Apja, Ferlicska Kálmán, szlovák (valószínűleg tirpák) iparos származású self-made man ügyvéd, a múlt századvég asszimilációs konjunktúrájában előásott anyai ágon az ősei közül egy valósi y-os Garayt, és megmagyarosította a nevét. Anyai nagyanyám Andor Anna, a Krúdy is megírta színmagyar Andráscsikok egyik plebejus törzsének jól termő ága volt (apja patkolókovács mester, ő maga négy osztályt ha járt); s mint mondtam, hat gyermeknek adott életet. Férje minden tekintetben nagytermészetű, urizáló, de iparos őseihez hűséges ember volt; az ipartestület városi elnökeként is tevékenykedett, s ügyvédként ingyen védte a kisebb-nagyobb pörökben a rászoruló kézműveseket.. Sohasem láttam életnagyságban, mert még anyám is kicsi lány volt, amikor apjukat (úgy mondják, kissé kompromittáló körülmények között, egy pesti mulatság végén) megütötte a guta. Özvegye azután (ha jól számolom, legalább harminc éven át) holtáig talpig fekete gyászban járt. Anyám testvérei közül már csak egy él, Mária néném, az anyámhoz korban is legközelebb álló, nyolcvanhárom évesen, hál’ istennek, jó erőben, egészségben. Nem győzöm sorra venni anyám valamennyi testvérét; két fivéréről szólok csak néhány szót. Idősebbik fivére, Kálmán, jogi doktorátust szerzett, az ügyvédi pályához nem fűlt a foga, komolyan foglalkozott a marxizmussal, politikusnak készült. 1918-ban, az őszirózsás forradalom idején Nyíregyháza polgármesterének választották meg mint (azt hiszem) radikális demokrata párti jelöltet. Ezt a tisztségét a vörösök felkérésére 1919. március 21-e után is egészen a román királyi csapatok bejöveteléig megtartotta. Azután néhány hónapra börtönbe zárták, és mindenféle állás vállalásától, tisztség viselésétől eltiltották. Pestre költözött, éhenkórászként tengődött volna, ha baloldali, többnyire zsidó származású barátai nem segítenek rajta; afféle szinekúrát szereztek neki: ő lett a Magyar Golf Klub titkára. Bizonyára tudott golfozni, jóformán minden sporthoz értett, de busás jövedelmet ez a titkárkodás nem hozhatott neki; minden vasárnap nálunk ebédelt. Egy tragikomédiába illó perforált vakbélgyulladás végzett vele negyven-egynehány éves korában. (Érdekes, az ötvenes évek elején írt számtalan önéletrajzomból szinte önmagamat cenzúrázva, bár ösztönösen, mindig kihagytam ezt a nagybátyámat, csak a rovásomra írhatókról szóltam. Egyetlen hiteles képmását Gráber Margit portréja őrzi.) Anyám fiatalabbik bátyját, Gyulát egészen más fából faragták. Őt az isten is ügyvédnek vagy még inkább ügyvédbojtárnak teremtette, bár (vagy éppen azért, mert) talán soha egyetlen pörét sem nyerte meg. Nagyon szeretett viszont kártyázni, vadászni, hajnalig jó cimborákkal italozni, hajnalban üres poharakra célba lőni. Röpke évek alatt nyakára hágott az apától örökölt vagyonnak (nem lehetett nehéz dolga: csak egy tágas családi ház maradt, egy jókora gyümölcsöskert és némi készpénz, amit „biztos érzékkel” hadikölcsönkötvényekbe fektetett a család.); de meg kell valljam, gyerekkorom legvidámabb, legönfeledtebb óráit neki, Gyulának köszönhetem. Saját gyereke sosem volt, de húgai gyermekeit – köztük engem is – ő tanított meg minden jóra és rosszra, a természet szeretetétől kezdve a kacskaringós káromkodásokig. (Budapest ostroma alatt halt meg szegény – egy pesti kórházban, gégerákban, negyven-egynehány évesen.)
Anyám még az első világháború idején kezdte és folytatta egyetemi tanulmányait Debrecenben, magyar irodalom és történelem szakon. Voltaképp csak az államvizsgája volt hátra, amikor bekövetkezett az összeomlás, a hadikölcsönpapírok elértéktelenedtek, és egyébként is előre láthatatlanná vált minden. Az a gyanúm, anyám nem is nagyon bánta, hogy végzett, de nem diplomás tanárnő lett csak belőle; sokkal inkább érdekelte akkoriban az előadóművészet; Garay Etta néven Debrecenben is, másutt is sokszor és sikerrel mondott Ady-verseket; erős baráti szálak fűzték az egyetemen a Kardos László, Kardos Tibor, Gáspár Endre, Juhász Géza nevével fémjelzett irodalmár körhöz.
Egyetlenegyszer hallottam még én is (négy-öt éves lehettem) anyámat, amint néhány Ady-verset mondott egy nyilvános koncerten a Vigadóban. Nagy taps és egy csokor virág volt a jutalma. A többi néma csönd… Azazhogy később néhány esti, házi felolvasás családi, baráti körben. Máig sem bocsátom meg magamnak, hogy hetven-hetvenkét éves korában házilag hangszalagra vett Ady-szavalatait nem játszottam át időben, hagytam megfakulni. Mentségem talán: az ember nemigen hisz a saját anyja halandóságában. Pedig az Elűzött a földem-et alighanem ő mondta a legjobban és a legkeményebben magyarul, és olyan mély, zengő orgánuma volt, hogy sok férfi megirigyelhette volna…
Mindenesetre anyám annak idején Debrecenből nem költözött vissza Nyíregyházára, nem volt ott keresnivalója az eladósodott házban, Budapestre jött, nagynénje, a debreceni Takáts Edit (az én későbbi keresztanyám) segítségével szerencsét próbálni. Nem olyan szelek fújtak a húszas évek elején, közepén, hogy Ady-versek mondásával karriert lehetett volna csinálni. A diploma nélküli tanárnő tehát házitanítást vállalt, úgynevezett korrepetálást jobb módú családok tanulásra nehezen rákapatható gyermekei mellett.
Nyilván valamilyen irodalombarát társaságban akadtak egymásra apámmal. Gondolom, gyorsan házasság lett belőle: apám házasodásra mindig naprakész állapotban volt; úgynevezett „tisztességtelen ajánlatot” sohasem tett, még anyakönyvileg „nős” családi állapotaiban is nyomban a kezét kérte meg szíve gyakori választottjainak. Anyám már terhes volt velem, amikor mind szorosabbra fűződött a barátság szüleim és Németh Lászlóék között. Anyám – még időben – szorongva fordult egy alkalommal Némethné Ellához, mondván, a házassága Marconnayval nyilvánvalóan csődbe jut; érdemes-e hát megszülni ezt a gyereket?! Ella közismert józan realizmusával azt válaszolta: annál inkább érdemes; a te gyereked, majd felmeveled. Így lett.
*
Vissza egy lélegzetvételnyire még a Zsolt utcai gyerekkorhoz. Nők között nevelkedtem. Anyai nagyanyám halála után (aki addig nálunk lakott) hozzánk költözött A. Margit, egy mosonszolnoki sváb lány, nem németkisasszonynak, nem is mindenesnek, hanem afféle „anyám helyett anyám”-nak, mert anyám reggeltől estig a tanítványai után futkosott, valakinek gondot kellett viselni rám. (Apám körülbelül tizenhárom-tizennégy éves koromig soha, még emlékképként sem tűnt föl az életemben; tartásdíjról nem gondoskodott, mivel ő is a saját apja pumpolásából élt, meg alkalmi vershonoráriumokból.) Tehát az apa funkcióit (a kenyérkeresőit, fegyelmezőit stb.) anyám töltötte be, Gréte (a fent A. Margitként emlegetett leány) pedig anya és játszótárs volt egy személyben, közben kölcsönösen átragasztottuk egymásra a német és a magyar nyelvet. (Különös fintora a sorsnak, hogy Grétét, aki minden népszámláláskor német ajkú magyar állampolgárnak vallotta magát, negyvenötben rokonságával együtt kitelepítették Németországba. Két fiát ott kemény munkával felnevelte, már unokái is vannak; a hetvenes években kétszer hazalátogatott.) Önkéntelenül adódott, hogy első igazi barátom is lány volt, a házbeli vékonypénzű cipész Duci nevű lánya. Utóbb kezdtem csak fiúkkal barátkozni: Á. Gézával, aki a Derék utcában, a Csóka vendéglő fölött lakott (Szentkuthy Miklósék szomszédságában, akiknek leánya szintén játszótársam volt), apja kistisztviselő, anyja tanítónő volt; majd anyám Andor ági rokonainak korombeli gyermekeivel, A. Miklóssal, Sz. Sanyival; a Zsolt utcából még Z. Gyuszival, egy alkalmi munkás és varrónő fiával, s az Aladár utcából M. Bandival, a fodrász gyerekével. Mindezt csak azért írom ide, mert 1978. június 10-én, eddigi életem egyik legsötétebb napján, a harmincéves érettségi találkozónk végén némi szorongással odaálltam egy volt osztálytársam és (volt) barátom elé, aki tíz éve nem fogadja a köszönésemet, és megkérdeztem: nem kellene-e mégis rendezni közös dolgainkat!? Ő meredeken elzárkózott, és két – rögeszmés, tehát cáfolhatatlan – érv mellett harmadikul odavágta: „Proletár barátokat hazudtál magadnak verseidben a karriered érdekében – nem lehet közöd hozzánk, ciszter-diákokhoz, akiket így megtagadtál!” Körülnéztem; hát kiket tagadtam meg én: M. Károlyt, a KSH osztályvezetőjét, Sz. Pált, az Orvostovábbképző docensét, M. Antalt, a tervezőmérnököt (ez utóbbi kettő apja a háború alatt lágerben pusztult el), N. Gyulát, a kézműves, igaz, aranyműves fiát, vagy B. J. Lászlót (aki sajnos most az USA-ban él), a tanár-tudós-napszámos fiát, vagy St. Frédit, az angyalföldi üzem energetikusát és párttitkárát?! Vagy éppen őt, akinek még a monogramját sem írom ide, mert egyik napilapunk jeles munkatársa!?
Mégis úgy éreztem magam, mint akit két lábbal hasba rúgtak. Kitámolyogtam, sajnos józanul, a Budapest Körszállóból, és olyan hangulatban voltam, amire némi öniróniával azt szoktam mondani,: „Most odaadnám az utolsó húszasomat annak, aki szívességből agyonüt.” Nem jött senki más, csak egy taxi, az épp egy húszasért hazavitt.
*
Ha anyai nagyapámról azt mondtam, hogy self-made man volt, apám felmenőiről – apai ágon – azt mondhatom, hogy vérbeli parvenük voltak. Gondolom, a különbség érzékelhető, de megpróbálom aláfesteni.
Apai nagyapám nagyapja (vagy dédapja?), az öreg Rupprecht, bajor cukorkakereskedőként keveredett át a Lajta keleti partjára. Sopron megyében jó fekete földeket talált, előbb rákapatta a birtokosokat a cukorrépa-termesztésre, aztán nekilátott cukrot főzni. Hamarosan cukorgyárat alapított. Még ő vagy a fia ráébredt, hogy az akkori Magyarországon lehet valaki gazdag, de attól még nem lesz úr, vett hát a gyárhoz földbirtokot, s hozzá kurta nemesi előnevet is; ettől fogva így hívták őket: virtsologi Rupprecht. Igazán vicclapba illő magyar nemesi név (a 8 Órai Újság nem is hagyta ki a ziccert, apám öccsét, a szélsőjobboldali R. Olivért, a korábban legitimistából egyre fasisztábbá lett Magyarság című lap tulajdonosát így aposztrofálta: wird schon lógni…).
Házasságok révén a Rupprechtek elkeveredtek utóbb igazi magyar, protestáns, lutheránus, nyugat-dunántúli családokkal: Káldyakkal, Losonczyakkal is. Apám becsületére váljék, hogy az én keresztlevelembe nem engedte beíratni azt az iszonyú előnevet; különben is fütyült minden prédikátumra; s apjával való végzetes szakításának is, polgári rendű anyámmal kötött házasságán kívül gyanítom ez volt az egyik döntő oka.
Az egyetlen valódi (ha igaz!) előkelőség a családban az apai nagyanyám volt, teljes nevén: Marthe baronesse de Beaulieu et marquise de Marconnay. Francia hugenották leszármazottja, akik évszázadokkal korábban deklasszálódtak; a Szent Bertalan-éj elől mentették meg a bőrüket, néhány ékszerüket és impozáns (valahol Hódító Vilmosnál kezdődő-végződő) családfájukat német, majd osztrák földre.
Azóta a Beaulieu-Marconnayk jobbára németekkel, osztrákokkal házasodtak (apám írói neve: Marconnay Tibor az összetett anyai név második tagjának magyarosan ejtett változata), kivéve egy ballépést, amit apám úgy-ahogy földerített, de amire írásos bizonyítékok természetesen nincsenek. Nagyanyám valamelyik őse, aki már Németországban élt, és gyarmatáruk adásvételével foglalkozott, egyszer, a múlt század közepén talán, elutazott a dél-amerikai Surinamba, Paramaribóba kakaót vagy kávét vásárolni. Az idős férfiú magával vitte a nagy útra szép, fiatal feleségét is. És míg a férj üzleteket kötött, a fiatalasszony szerelembe esett egy helybéli valódi indiánnal. A szerelem gyümölcse, egy kislány (alighanem szépanyám) már Közép-Európában jött a világra, jellegzetes mesztic volt, állítólag nagyon szép, rendkívül rosszul bírta az itteni klímát, nem is élt sokáig, életet adott gyermekének, aztán meghalt gyermekágyi lázban. Ivadékai azóta hosszú életűek, de asztmatikus betegségekben szenvednek; nagyanyám nyolcvannégy éves volt, amikor meghalt, de utolsó negyven évét átköhögte-krákogta, örökös légszomja volt – nyilván a forró égövi éghajlatot kívánta a szervezete. Utoljára nyolcvankét éves korában láttam a nagyanyámat, akkor olyan volt, olyan cserzetten kreolbőrű, kékbe játszóan fekete szemű, nemesen ívelt sasorrú, amilyennek ifjúsági olvasmányaimban az indián öregasszonyokat ábrázolták az illusztrációkon. A bőröm, a szemem színét tőle örököltem, a vékony csontozatot is; az orrom formáját már nem, az valószínűleg anyai örökség.
*
A Zsolt utcai lakásból 1939-ben, tízéves koromban költöztünk át a Mészáros utca 46-ba, anyám Andor rokonsága családi házának egy megürült kétszobás lakásába. Úgy látszott, itt kihúzzuk a háború végéig. Csakhogy a németek 1944. március 19-i bevonulása kirántotta lábunk alól a talajt. Anyám tanítványai akkoriban többségben jómódú zsidó családok köréből kerültek ki (tanította Weiss Jenő, báró Ullmann és mások gyermekeit), s bár e családokat akkor közvetlen veszedelem nem fenyegette, a házi taníttatás luxusát nem engedhették meg már maguknak; anyám jóformán kenyér nélkül maradt. (Apámra persze ekkor sem lehetett számítani, hiszen épp túladott második családján is, vidékre küldte Viera-Vanda nevű, félig lengyel, félig litván származású, orosz neveltetésű, a párizsi Sorbonne környékéről hozzászegődött feleségét és két lányukat, miközben ő óbudai lakásán zsidó nő szerelmével lakott, szolidaritásból viselte vele együtt a sárga csillagot – csodálatosképpen ép bőrrel megúszták mindketten a felszabadulásig.) Egyébként nagyapám, az ezer kat. holdas földbirtokos, ha jól emlékszem, 42-ben meghalt, középső fiát készpénzben kielégítette, földjét, kastélyát a legkisebbre hagyta, apámat – az elsőszülöttet – „a köteles részre” szorította. Apám persze pereskedni kezdett, de a per a háború végéig nem dőlt el. Tudni kell még azt is a továbbiakhoz, hogy apai nagyanyámat a sajtoskáli kastélyból már régóta kiebrudalták. Még a férje dobta ki jó húsz évvel korábban, mert „rájött”, hogy valaha régen az asszony (aki négy gyereket szült neki) megcsalta. Azóta havi apanázst kapott , és különféle penziókban élt, majd a férj halála után a legkisebb fiú örökölte a birtokkal együtt az anyja után való gondviselést is. Egy teljes kommenciót adott neki, lakást bérelt számára Mesterházán egy roskatag udvarházban, és egy kiscselédet tartott mellette, hogy takarítson, főzzön rá.
Miután 44 tavaszán Budapesten megkezdődtek a bombázások, és anyám elvesztette tanítványait, írtunk apai nagyanyámnak, nem fogadna-e be minket? Azonnal válaszolt: más a következő vonattal indulhatunk. Mentünk is habozás nélkül. Mesterháza állomáson szálltunk le a vonatról, ahol egy szekeres ember várt ránk. Bármilyen furcsának tűnhetik: életem eddig legszebb esztendeje következett el akkor nekem, mert ott és akkor kerültem testközelbe a földdel, a kerttel, a természettel, azóta sem szakadtam el tőle. (Azelőtt csak egyszer jártam a „családi” birtok táján – Mesterháza egyébként kívül esett rajta –, amikor nagyapámat temették, de abból más emlék sem maradt meg bennem, csupán annyi, hogy hintóban ültünk anyámmal, libériás kocsis pattogtatta az ostort, és a szép farú lovak nagyokat szellentettek vágtatás közben, amitől nagyon nevetnem kellett, pedig az nem illett a gyászhoz.) Mesterházán valódi otthonra találtunk. A kis falunak nem volt urasága, természetesen minket se tekintettek annak. Anyám segített a házaknál a gyerekeknek a tanulásban – hiszen az iskola szünetelt –, tojással, tejjel, csirkével, disznótoros kóstolóval honorálták, én pedig segítettem a „Kertész Bácsinak” (aki egy másik falubéli uraság kommenciósa volt) a kertészkedésben, persze tiszteletdíj nélkül, csupán gyönyörűségből. Külön gyönyörűségem volt, hogy kaptam tőle egy falatka földet, ahol magamnak termelhettem retket, hagymát, s nevelhettem az ágyás szélén árvácskát, százszorszépet. Hát még amikor eső után kimentünk az erdő szélére, a fásított legelőre csiperkegombát szedni! És a diadalmas érzés, amikor először fogtam a kezembe az eke szarvát, nyakamba a gyeplőt, és mentem a lovak után, s nyiladozott előttem a réteges fekete föld. Akkor tanultam meg a kerti, mezei munkákból mindazt, amit máig is tudok (sajnos kaszálni nem sikerült megtanulnom); azóta testvéreim a rétek, a mezők, az állatok, azóta ismerem föl a hó alól kibukkanó vetést a színéről: búza-e vagy őszi árpa; azóta ragaszkodom igazán a hazám földjéhez. (Ragaszkodásom az 1965-ben vásárolt szentendrei kerthez, magam ültette fákhoz, bokrokhoz is ide gyökeredzik.)
Restelkedés nélkül mondom: akkor volt részem először olyasmiben, amit – jobb szó híján – osztályharcos élménynek tudok csak nevezni. A távolabbi falu fiatal urasága (akihez a mesterházi kertészet is tartozott) egy szép napon lóháton megérkezett. Lepattant a lóról, és elkiáltotta magát: „Kertész! Kertész!” Az öreg kertész bácsi a hatalmas kert túlsó végében dolgozott éppen, időbe tellett, míg előkerült. Az uraság levont kesztyűjével két oldalról arcul csapta, és ráförmedt: „Az isten b…on meg, te disznó, nem jössz azonnal, ha én hívlak!” „Kezét csókolom, méltóságos úr – rebegte a kertész, és megtette, amit mondott –igyekeztem én rögtön, de már rosszak a lábaim.” Én ott álltam a közelben, reszkettem, elsápadtam, émelygett a gyomrom – s utólag is szörnyen röstelltem, hogy nem volt erőm, se bátorságom szóval vagy cselekedettel beavatkozni. De hát én ember és ember között ekkora különbségnek Budapesten soha azelőtt tanúja se voltam, mindez készületlenül ért… Pedig az igazán nehéz idők ezután következtek el Mesterházán is. 1944. október 15. után [meg]jelentek a nyilasok, a helybéliek kevesebben, a Pestről „szajréval” menekülők egyre többen, és a magyar katonákon kívül mind gyakrabban szállásolták el magukat a faluban németek is. Már alig volt talpalatnyi hely a község házaiban, fészereiben, istállóiban. A sok idegennel együtt sereglettek a rémhírek is. Köztük a legfenyegetőbb, hogy minket, leventéket, főleg azokat, akik – mint én is – mát betöltöttük a tizenhatodik évet, elhajtanak Németországba, sőt fegyvert, talán páncélöklöt is nyomnak a kezünkbe. S jöttek persze másféle rémhírek is, az oroszokról, hogy elvisznek minket hadifogságba, ha helyben le nem lőnek. Szegény anyám utolsó lelki támaszát, keresztanyámat is elvesztette: Takáts Edit a hazai deportálások előrehaladtával, úgy is mint vöröskeresztes funkcionáriusnő, tehetetlenségében Szigligeten a Balatonba ölte magát. Anyám szörnyű kétségek között hányódva, a két rossz közül a harmadikat választotta: szerzett egy pár lovat, egy ekhós szekeret, és elindultunk 1945 márciusában Nyugatnak – anyám abban reménykedett, hgy a szekér oltalma alatt megúszom a leventesorozást, és az oroszok is megbékélnek talán, mire utolérnek minket. Nagyanyám váltig hajtogatta, hogy bújjak el néhány napra a padlásra a németek és a nyilas sorozók elől, aztán az oroszokat bízzuk őrá: azok mindig tisztelték a franciás műveltséget; majd ő franciául fogadja őket, és nem lesz semmi bajunk. (Ő maga így is tett, s jóslata szó szerint beigazolódott, a szovjet katonák rendkívül udvariasan bántak vele, a márkinővel.) Anyámon azonban úrrá lett a pánik, mindenáron meg akart menteni engem mind a katonaságtól, mind a hadifogságtól, s ezt – „jó tanácsadóira” hallgatva – csak így látta keresztülvihetőnek, ha elindulunk önként, menekülteknek álcázva, Ausztria felé. A „menekülésről” nincs sok mondanivalóm. Valójában csak egyetlenegy. Az egyik kancánk vemhes volt. A Semmering-hágón fölfelé menet megerőltette magát, másnap hajnalban holt kiscsikót ellett. Nem volt módunk egy nap pihenőt sem tartani. Szegény kanca, egyre vérezve, kínlódva, húzta tovább a szekeret. Amikor végre, talán egy héttel később megpihenhettünk, már alig állt a lábán. Már enni sem kívánt, csak inni. Kötőféken elvezettem a közeli gyors folyású patak partjára. Ahogy ráhajolt inni a vízre, megbotlott, és térdre esett a köveken. Nem tudtam visszahúzni. Elsodorta a víz, keservesen nyerített, és nézett vissza rám. Ritkán szoktam álmodni, rosszat még ritkábban. De máig is rossz álmomban ennek a kancának a kétségbeesett, véres szemét látom, amint visszanéz rám, és eltűnik a patak kanyarulatában…
Amerikai katonák szabadították föl a falut, ahol mi megrekedtünk. Hidegvérűek voltak, cigarettát, rágógumit osztogattak. Anyám néhány hónapig mosta a szennyesüket, ezért kaptunk élelmet tőlük. Aztán az első transzporttal siettünk hazafelé. A transzport utasainak többsége deportált volt; a székesfehérvári elosztóban megkérdezték tőlünk is, azok vagyunk-e; anyám becsülettel megmondta, hogy nem; ezért faggatták egy ideig, aztán gyorsan hazaengedtek minket Budapestre. Időben megjöttünk, anyám nem számított „nyugatosnak”, simán igazolták, hamarosan állást is kapott, napköziotthon-vezető lett a Hitelbankban.
*
Közben apámmal meglepő dolgok történtek. Sajtoskálban megkezdték a földosztók a Rupprecht-birtok felosztását. Minthogy apám két öccse, Olivér és Antal Nyugatra távozott, s vitte, amit mozdíthatott, a földosztó parasztok úgy gondolták, megkeresik Pesten a „Tibor urat”, aki addig úgyse tehette be a lábát a családi rezidenciába, s neki hagyják meg azt a hányadot, ami urasági birtokból a régi tulajdonosnak az új törvény értelmében meghagyható.
Mire apám hazautazott Sajtoskálra, második felesége, Vanda (két lányukkal együtt) már ott volt mint a megye szovjet megszálló csapatainak hivatalos tolmácsa. Így történt, hogy apámnak nem is száz, de száznegyvenöt kat. holdat hagytak meg a családi birtokból mint afféle ellenállónak, vagy legalábbis olyan személynek, akit a régi világban itt nem kegyeltek. Hirtelen érzelmi felbuzdulás támadt akkor apámban, meghívott, töltsem ott náluk a telet falun, ahol van minden földi jó, a tűzifától a disznótorig. Alig egy hónapot töltöttem ott (csaknem „egy az egyben” írok róla A lebegő Atlasz című gyarló színdarabomban; Szépirodalmi, 1975) aztán menekülésszerűen hazatértem Budapestre. Akkoriban követte el anyám egyetlen komoly – s természetesen csupa jó szándéktól sarkallt – hibáját ellenem: úgy vélte, itt az idő, amikor vagyonilag is megalapozhatja jövőmet, pert indított apám ellen, és az Országos Földbirtokrendező Tanácshoz fordult kérvénnyel, hogy apám földjéből a száz holdon felüli negyvenötöt írják az én nevemre. Még Veres Péter is fogadta ez ügyben anyámat, s az illetékesek helyt adtak a kérésnek – minthogy apám soha addig eltartásomról nem gondoskodott –, végül 1947-ben a nevemre írtak negyvenöt kat. hold földet. Akkoriban tizenkilenc év volt a nagykorúság korhatára, várnom kellett 1948-ig, míg felajánlhattam a földet az államnak ellenszolgáltatás nélkül. Két okból ajánlottam föl: egyrészt megművelni nem tudtam volna Budapestről a Sopron megyei földet, szerszám, jószág, fölszerelés híján sem, másrészt nem voltkedvem kuláklistán díszelegni (mert mondani sem kell, arra kerültem). Egyébként ugyanakkor magyarosítottam a nevem Garaira, persze i-vel, hiszen y-ra se igényem, se bizonyítható jogcímem nem volt. 1949 lett, mire a földfölajánlást elfogadták, de addigra már – mint a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója – a befurakodott osztályidegen elemek között szerepeltem a MEFESZ nyilvántartásában, s hiába bizonygattam,hogy 45 előtt semmiféle vagyonunk nem volt, és most sincs, kivetették rám a lehető legmagasabb tandíjat, amit nem tudtam megfizetni; így aztán három félév után kimaradtam az egyetemről. Pedig akkoriban (máig is) a marxizmus és a politikai gazdaságtan az irodalomnál sokkal jobban érdekelt engem. Nem csupán kitűnő tanáraimtól – Rudas Lászlótól, Nagy Tamástól, Pach Zsigmond Páltól, Markos Györgytől – kaptam kedvet e stúdiumokhoz, kedvet csinált hozzájuk már korábban, gimnazista koromban József Attila verseinek olvasása és néhány róla szóló előadás, amit az akkori Fáklya Klubban a Bartók Béla úton hallgattam meg.
Kimaradván az egyetemről, munkát kerestem és találtam a MÁV-nál, mégpedig a KPM Vasúti Főosztályának Pénzügyi Osztályán. 1950-től 1958-ig folyamatosan az Államvasutak kötelékében dolgoztam pénzügyi szakterületen, 1958-ban szereltem le intézői rendfokozattal. Munkám folyamatosságát a MÁV-nál csak a kétéves katonaság szakította meg. 1951 nyarán a pártbizottság ünnepélyesen elbúcsúztatott – úgy is mint a főosztályi DISZ-vezetőség tagját, és hősi helytállást kívántak nekem a Néphadsereg kötelékében. Másnap egy ifjú gróf és egy cigány fiú között besoroztak úgynevezett hadtáphonvédnek, magyarul munkaszolgálatosnak, mert nyilvánvalóan a honvédségi káderlapon is a „kulák” minősítés volt az a bűvös szó, ami eldöntötte sorsomat. Különben nem volt nagyon rossz sorom: az első évben Szolnokon sok betont kevertem, sódert lapátoltam, téglát, maltert szállítottam, de szabadságot, kimaradást is rendesen kaptam; a második évet már Veszprémben töltöttem mint ruházati raktáros és írnok. Közben előléptettek őrvezetővé, s a kiváló hadtápszolgálatért című jelvénnyel is kitüntettek. Politikai tisztjeim legmelegebb ajánlására sem helyeztek át azonban az úgynevezett megbízhatókhoz, a fegyverforgató egységekhez.
Veszprémben 1953 májusában ismerkedtem meg feleségemmel, aki a veszprémi Vegyipari Egyetemen dolgozott laboránsként. Ő akkor özvegy édesanyjával, egy somlójenői parasztlányból munkásfeleséggé lett asszonnyal – és négy lánytestvérével lakott együtt a veszprémi vár alatt. Augusztus 12-én házasodtunk össze; amikor októberben leszereltem, egy katonaládával és egy papírbőrönddel költöztünk föl Budapestre az én anyámhoz. Több mint huszonöt esztendeje élünk együtt. Egy fiunk született, Attila, 1955. október 3-án; ha minden jól megy, jövő tavaszon fejezi be egyetemi tanulmányait mint biokémikus-immunológus.
*
1956 októberében a MÁV Utasellátó Központjában dolgoztam mint pénzügyi csoportvezető. Egy október végi napon a kapualjban hirdetmény függött: azt adta tudtul a dolgozóknak, hogy másnap munkástanács-választást tartunk, és ismertette a tanács tagjaiul jelöltek névsorát. A névsoron szerepelt a vállalat kommunista igazgatója, Kócsa Mihály, szerepelt a párttitkár, az SzB-titkár s még jó néhányan, párttagok és pártonkívüliek, az utóbbiak között én is. Másnapra, amikor a választás esedékessé vált, a lista hirtelen számomra meglepően megváltozott: nem volt már a jelöltek sorában egyetlen kommunista sem. Összeült a munkástanács-választó gyűlés, ismertették a jelölteket, én változatlanul köztük voltam. Szót kértem, megköszöntem a bizalmat, és elmondtam, hogy az utóbbi évtizedekben a tapasztalat Európa-szerte azt mutatta, ha a demokratikus koalíciókból, nemzeti frontokból a kommunistákat eleve kihagyják, abból nem demokrácia lesz, hanem valami egészen más: jobboldali diktatúra. Arra kértem az egybegyűlteket, jelöljék újra a kommunistákat, vagy az én jelölésemtől is tekintsenek el. Különösebb zúgolódás nélkül jelöltek helyettem valaki mást, és nélkülem alakult meg az úgynevezett „forradalmi munkástanács”. Amikor a zűrzavaros napok elmúltával újra rend lett a vállalatnál, és megalakult az MSZMP-alapszervezet, megkerestek engem is azzal, hogy a történtek után nyilvánvalóan ott a helyem a pártban. Én ezt nem éreztem ilyen nyilvánvalónak, s gondolkodási időt kértem, főleg avégett, hogy tisztábban láthassam: nézhetnek-e rám ezután is sanda szemmel, mint afféle beszivárgott osztályidegenre. Megvallom, nem kaptam semmi garanciát ez ellen, de a párt programja tetszett, a magaménak éreztem, s 1957 májusában beléptem az MSZMP-be.
1962-ben a Budapesti Pártbizottság tagjává választottak, 1966-ban a IX. kongresszuson az MSZMP Központi Bizottsága tagja lettem. Később az 1970-es X. és az 1975-ös XI. kongresszuson újraválasztottak erre a magas tisztségre.
Életrajzom irodalmi része úgyszólván a nyilvánosság előtt zajlott le, nincs sok mondanivalóm róla. 1955-ben – még vasutasként – beiratkoztam a bölcsészkarra, levelező tagozatra, 1960-ban magyar szakos tanári diplomát szereztem. 1958-ban kiléptem az Államvasutaktól, és két évig angol–német szakos lektorként dolgoztam az Európa Könyvkiadónál. Utána 1960 és 1964 között az Élet és Irodalom-nál versrovatvezető voltam, majd 1964-től 1968-ig az Írószövetségben külügyi titkár. 1968-tól 1972-ig ismét az És-nél tevékenykedtem szerkesztőként, majd 1972-ben visszatértem az Írószövetségbe főtitkárhelyettesnek. Az 1976-os közgyűlésen főtitkárrá választottak. 1956 májusában megjelent első kötetem óta mintegy huszonöt könyvem látott napvilágot, beleértve prózai írásaimat, különféle műfordításköteteimet is. Megkaptam minden lehetséges hazai irodalmi díjat, a József Attilától a SZOT-díjon és a Pro Arte érmen át a Kossuth-díjig. Mindezzel túlságosan is elégedett vagyok. 1979. január 27-én, ha megérem, ötvenéves leszek. 1975 nyarán és őszén, anyám halála után súlyos emberi-írói válságba sodródtam; úgy tetszett, mintha előre megfontolt, tudatos szándékomtól függetlenül a szervezetem akarta volna megsemmisÍteni önmagát. Szerencsémre – nem sikerült. Azóta lassan, küzdelmesen visszanyertem a lelkem, testem egyensúlyát. A közelmúltban, 1978 szeptemberében kéthetes írói tanulmányutat tettem a Szovjetunióban (Moszkvában, Üzbegisztánban, Örményországban) és olyan nagyot, mélyet lélegeztem a Kelet és Dél napmelegéből, életöröméből, hogy most úgy érzem, van még vagy húsz évre való tenni- és írnivalóm ezen a földön.
Budapest, 1978. október