Váltás

Ezt az öreg lovat, ezt a szőre-vedlett
kehes Rocinantét
kénytelen leszek otthagyni
a legközelebbi vendégfogadónál.
Alighanem szamárra cserélem;
szívós, csökönyös jószág
kell ezeken a sziklás kaptatókon,
beéri aszú fűvel,
lassan halad, de bírja,
ha kell, a szomjazást is.
Ne röhögj, Sancho, eddig is egy koszton
éltünk, földszintes paripán kocogok
eztán előtted, semmi se változik,
továbbra is a réz borbély-tányért kövesd csak.

1979

INTERFERENCIA

Hamlet monológja a hajón

Idén rügyfakadástól lombfakulásig,
vagy talán tovább is, az első fagyokig,
vagy még tovább, a végső dermedésig,
s azon is túl, a sohafelnemébredésig,
idén, az őrségváltás éjfele óta,
idén, nem idén már, örökké, örökké
velem van ez a kietlen magányba
roskasztó, béna, önmagam-feledni-
képtelen Kísértés, idén, örökké
kivülről nézem magam, ezt a bálványt,
ezt a se szánalomra, se tiszteletre méltót,
ezt a jelenlétében is távollevőt,
ezt a semmiközömhozzád valakit,
ezt a sosemleszjövőtől didergőt,
ezt a szeretet híján méltán szeretetlent,
ezt a minden gyönyörűre vakot,
ezt a minden gyöngédségtől elgyöngülőt,
minden ártatlanságtól lehervadót,
idén huszonöt, ötven vagy ötezerévesen,
idén rügyfakadástól lombfakulásig,
vagy a végítéletig; – nem nézem tovább,
nem élem tovább, tulajdon kezemmel
vágok léket e gályán,
de kilépek
orvul rámkényszerített félhalálom
börtönéből, akár a hegyes csillagokkal
kiszögelt űrbe, vagy a tengerfenék
rozsdás roncsokat őrző bugyraiba,
akárhová, ahonnan élve vagy holtan
megtérhetek közétek, holnapra szomjas
jelentől ittasultak, ki én is valaha voltam,
amíg én voltam én, s nem ez a rügyfakadástól
lombfakulásig irgalmatlanul
tulajdon lététől didergő idegen…

Megszabadultan

Vagyok békességes,
És elmém is csendes,
Nincs gyötrelme lelkemnek.
(Balassi Bálint)

Emlékszel, barátom, nehéz lehetett, megértem,
kitartani engem abban a, hogy is nevezzem,
lidércnyomásban, talán ez a ráillő szó,
bár kicsit fellengős és titokzatos, de mégis,
mert mint a lidérc a kehes vénasszonyok mellén,
puttonya tele babonás képzelődéssel,
úgy térdepelt rajtam az az Árny s a Hiánya,
felváltva a kettő, s nem tudtam, melyik a rosszabb;
bizony nehéz lehetett akkor kitartani engem,
megvallom magam is főként önmagamat rühelltem,
tudom, úgy voltam jelen bárhol, mintha féllábbal
kifelé futnék már a nemtudomhoválegyekbe,
sürgős nemtudommittegyek ügybajaimmal,
mik csak a tépelődés nagy semmijébe vezettek;
veled is így ültem együtt, nem értetted, de tűrted,
még a lidércről sem szóltam, hol Ariadnémnek,
hol Persephonémnek hittem, de hallgattam róla,
csak azt makogtam, rám jár a rúd, de tűröm a rosszat,
s tudtam a rosszat sorolni, mert ki ne tudná,
szeg a cipőben, göröngy az úton mindig akad, csak
észre kell venni, s hát aki mást se vesz észre,
mert émelygő lelke ürügyet keres a búra;
de lelkem igazán attól émelyedett föl,
ha rámutattál az égre, vagy egy árva virágra,
nézzem, milyen szép! – nyomban valamiképpen
elvágtam a fonalat, s mint akit űznek, siettem,
valósággal borzasztott mind, ami szép, ami élő
s életadó, hát érted ezt? –
ma már én sem értem,
ma már, hogy testté lett az Árny,, és semmi rejtély
nem fedi lényét – kívül, se belül –, s kegyelemben
elbocsátottam, mint vizsga után a tanár,
utolsó vizsga után a végzős diákot,
akit remélhetőleg nem lát soha többé,
vagy pontosabban, bár némi képzavarral,
mint fogság után szabadult madár a kalitkát;
mert most már, bár őszül a táj, nem ingerel többé
a szépség, sőt a liget juharain, berkenyéin
el-elpihen a szemem, megnézem a formás nőket,
tetszik a kisgyerekek rajzása a játszótéren,
csöndes az elmém, hiábavaló játékait újra
megkedveltem, a kártya s a szavak keverését,
régi barát, ha betér, örömmel állok vele szóba,
sőt az idegenek szövegére is figyelek, már-már
bölcs türelemmel; egyszóval megszabadultam, –
tudom, te hittél benne, barátom, hogy nem lehetek rab
örökre, de jól is esik most így nézni szemedbe,
s kezünkben lassú pohárral időtlen időzni
gondok tajtéka fölött, egymásra s fölöttünk
álló, különb, sors-adta ügyekre figyelve,
tudván, e könnyűség azért még nem az aggkor
impotens könnyelműsége, csupán a szabadság,
mely röptet, kijózanít, s gyűlésbe rendel minket,
s nem azért emel megerjedt vágyaink fölé, mert
már kehegő vének lennénk, de mert vitézebb
portyákra szánt, s a mező úgyis terítve előttünk
nger tündéri virággal.

1979

Versek Berény Róbert képeihez (1979)

1. Vöröshajú nő

Ezt a lágyhúsú, vöröshajú nőt
elhagytad te, s el benső ifjúsága;
nem tükrébe néz már, csak önmagába,
összerakná a széjjelszórt időt,

elhullt kártyát játszma után; hiába,
egyetlen lap forog szeme előtt,
abbba neved – belebújt? – belenőtt,
s ő lesi, nem fedi el, sőt kitárja;

de mégsem azt látja, csak révedezve
néz sehová, mintha sehol se lenne
áfonya-színű puha köntösében:

pedig a márvány-mintázatú asztal
s a vad gálic-zöld függöny – omlatag fal –
ittfogja maga-vájta börtönében.


2. Férfi lóval

Derékig meztelen a férfi, de hiszen a ló is
nyereg, kantár és zabla nélkül áll ott;
így van ez rendjén, egymásrautaltan
áll a férfi és a ló a meredek tájban
kényelmesen; együtt pihennek, mert nyilván
együtt nyargaltak; a férfi megöleli
arcát a lónak, és a ló odahajtja
fejét enyhén a gyöngéd férfi-fejre;
együtt pihennek, állva, megroggyantott
lábbal, mint az időknek kezdetén,
együtt, mint kezdetén az ember-léptékű időknek.


3. Capri

Én az üdvösség szigetének véltem;
messziről láttam körvonalait
a nápolyi partról valaha régen;

de itt borzongat, szédít és vakít:
amorf, vérrozsdás sziklák meredeznek;
ez a földje? – ezek a holt, avítt

kövek, s ezek a tömény hőben edzett
silány kaktuszok s más szegény, sivár
növények! – még jó, hogy az ég-peremnek

duzzadva egy felhő-gomoly kiáll
a tájból és reménykedőn lebeg fel
pehely-színben; jó, hogy – csücsöknyi bár,

de vígasznak ott a tenger, a tenger.


4. Hagyma és bögre

Egy köteg újhagyma és egy mázas bögre
áll az asztalon, a többi majdnem melléked
(feketeretek vagy zeller, burgonya vagy tojás),
de a hagyma-csomó úgy hever ott, mint
az akasztottak – földből kiakasztottak –
közös sírba zsúfolt tucatja; a bögre
nem tudni, kiürült-e már, vagy félig
tele még, mondjuk aludttejjel; szinte
mindegy;
de bízvást betér ide még egy
eleven ember, akinek falás kenyere is van,
hogy hagymát egyék hozzá aludttejjel.


5. Kislány a kertben

Miért retteg ez a kislány a kertben?
Mert nem erdő ez; tisztán idelátszik
a lugas, az asztal – kert lehet ez csak,
sőt park, netán főúri; s ő mégis összeteszi
kezét a félelemtől; igaz, a lombok
árnya oroszlánt vagy leopárdot
formáz körülötte, a gyep pedig
úgy vakít, mintha csak friss hó takarná,
holott nyilvánvalóan nyár van
(legföljebb koraősz), de ő magában
áll füvek, árnyak, fatörzsek között,
és mintha imádkozna, könyörög
(nem tudni, kihez, istenhez, atyjaurához),
s nem tudni, miért, de valószinüleg
azért – hisz serdülő korban van –, mert
sejti, hogy a díszkert után nyomban,
egy lépésnyire a szörnyeteg erdő következik.


6. Intérieur

Minden csigavonalban kunkorog,
vagy gombolyaggá göngyölődik,
minden bútordarab befejezetlen,
sőt befejezhetetlen, vége-hossza
nincs, legföljebb határa; csak az asztal,
a kerek asztal szélén áll tömör,
végleges állapotban egy üveg
szögletesen s egy henger-forma kancsó;
ki feledte itt őket (üresen
minden bizonnyal), s odébb két doboz
cigarettát; ki feledte itt őket?

E szoba utolsó látogatója
– mert többé senki már ide nem téved –
nyilvánvalóan a halál volt.

Egyperces kegyelet

Ö. I. temetésén

Ha most ő temetne, akit temetnek,
nyílván aligha tudná megállni,
hogy a tikkasztó szónoklat után,
nikotinra szomjazva,
ne az egyik ravatali fáklyától
kérjen tüzet
lábujjhegyre állva,
vagy inkább megdöntve a fáklyát,
hogy szájmagasságig érjen
a lángja, célszerűen, csak
eleven emberre méretezetten.

Azután halkan odalépne
ahhoz a – nyáron is télikabátos –
ősz-borostás, nyurga alakhoz,
aki a hóna alatt duzzadó
aktatáskában tízkilónyi
kéziratot cipel, feltehetően
kiadatlan életművét;
s félrevonná egy szóra, mondván:
nem elég szorgalmas, uram!
Dolgozzék buzgóbban, lelkesebben,
aztán küldje el hozzám az egészet.
S átadná megnyerő mosollyal
a lángoló szemű grafománnak
mondjuk K. F. vagy Z. Z. teljes nevét,
lakcímét, telefonszámát.

Farkasrét, 1979

Október aranypénzei

Hárs- és bükklevelekkel játszik a reggeli szél:
aranypénzeit pergeti október
a Népköztársaság útján,
papír-vékony aranypénzeit.
Könnyűek, alig zizegnek,
épp csak fillér-értékűek lehetnek;
csendülni egy se csendül meg,
ahogy a járdaszegélynek ütődik.

Kinek adakoztok, fák?
A halni készülőnek,
ki nem is sejti még leselkedő halálát,
s kettészelt testtel végig-gyönyörködte
ezt a megkergült évet;
fürdött a forró tavaszban,
ejtőzött a hűvös nyárban,
most tündököl az arany őszben.

Ne adakozzatok neki fák még,
ne szánjátok lombotok ravatalra;
Szerencsefiával eddig is sok csoda esett meg,
most is megeshet;
s akkor hová jut aranypénzetek?
Nyálkás rongyok, kiürült konzervdobozok,
csikkek, szétfoszlott harisnyák közé,
a sohasem-élt szemétbe.

1979

A szélső

Itt született, ebben a városrészben,
itt rúgta a réten a rongylabdát gyerekként
(a rét helyén azóta házak állnak),
iskolába is itt járt;
aztán messze került,
messze, magasra, a bajnokcsapatban
a jók között is ő lett a legeslegjobb,
a kedvencek közt a legkedvesebb,
ballábas bomba-lövéseit tanították,
arcképét hétről-hétre közölte az újság.
Ha olykor erre vetődött, úton-útfélen
megállították, kezét szorongatták.

Aztán eljárt az idő, utóbb edző lett,
majd vendéglős, – most nyugdíjas csupán
– korengedménnyel –, kövér, kopasz bácsi;
s vesztére visszakerült ebbe a városrészbe.
Itt eszi az unalom, s a kutya rá nem ismer,
csak lézeng korsó sörével a füstös csehókban;
rászólnak néha, álljon félre az útból,
ő nem szól vissza, némán elhúzódik.
A Bükkfa bisztróban szokta nézni a tévét,
magányosan a többi magányosok közt.

Ma este, mikor a meccset közvetítették,
korsóját minden átmenet nélkül belevágta
a képernyő közepébe. Személyi sérülés nem
történt, de a közeg jegyzőkönyvet vett föl,
s mert ő nem szólt, s a tanúk sem értették az egészet,
„tettének oka ismeretlen” – írta a rendőt,
s atyásan megdorgálta: bírság lesz belőle!

Budapest, 1979i

Mámoros város

Jártam itt már döglesztő nyárban,
zegernyés télidőben,
ködös őszben,
ájtatos, sz6eptemberi, lágy napokban
– akkor ép legelőször,
de mindig ugy úsztak el tőlem az idők,
mintha csak itt se lettem volna;
alig jöttem meg, már búcsúztam is,
valami mindig elmaradt,
valahová sosem sikerült bejutnom;
az utolsó lejeket mindig
a legeslegutolsó pillanatban
költöttem (költöttük) el, persze
meggondolatlanul, kapkodva,
akármire, de sohase bántam meg;

mi ez a mámor, ami itt örvényébe
sodor, valahányszor beteszem ide a lábam,
mi ez a mámor, ami nem ereszt el,
akkor se, ha történetesen
színjózanul csinálom végig
az egészet? –
nem, nem a sietség
tébolya, az én városom sietősebb,
valami más, talán a fiatalság
sodor (rég nem a saját fiatalságom),
a városé, mit döngethetett földrengés
sújthat nyári hő, téli hószakadás,
megéled mindig újra
ezen a védtelen tájon,
hol se folyam, se hegykaréj nem őrzi
léte évszázadai óta,
csak élni-akarása az otthon-teremtőknek.

Bukarest, 1979

A magunk teremtette szörnyek

November 9-én, pénteken fölszálltak
a védelmi vadászgépek, a lökhajtásosoknál
is lökhajtásosabbak;
ahogy azt sejtettük előre
(de azért nem vettük egészen komolyan),
a kompjuterek vagy más elektronikus szerkentyűk
tévedéséből kifolyólag, mert, ugye, a gép sem
tévedhetetlen (bár százszor többet tud nálunk),
s kis híján követték őket, mármint a vadászokat
az atomtöltetű rakétákat hordozó bombázók;
laikus létemre sem túl nehéz kiszámítanom:
ha még 8–10 percig eltart az ál-vész,
a mű-riadó, a gép-csőd, lezúdul a csapás
a másik atom-nagyhatalomra, s aligha kell 5-6 perc,
hogy aztán meginduljon az ellencsapás is,
hogy legalább a két világ-centrumban
kő kövön ne maradjon, s ember,
ha marad is, csak állattá leépült
támolygó roncs legyen;
no, végül, szerencsére
nem történt semmi, a hibát észrevették,
kiküszöbölték; közben a külügyi bizottság
9 : 6 arányban megszavazta a SALT 2-t.
Megnyugtató?
Ez talán egy kicsit túlzás;
Die ich rief, die Geister… nem ártana azért
a magunk teremtette szörnyeket
valami módon mielőbb megzabolázni.

1979

Az ártatlan-szemű

Ki a félidőig figyelte csak, hogyan játszom,
aztán elsietett és sebtében följelentett
a fő-fő-játékvezetőségnél,
mert, nem is nagyon titokban,
az ellencsapatnak szurkol;
s ki negyednap aztán
mélyen nézett ártatlan kék szemével
az év keserűségtől hályogos szemembe,
s kezét nyújtotta férfias szorításra
(én elfogadtam); aki még labdát se
látott, amikor én már abban a mezőnyben fociztam,
ahol most neki kellene kapitánykodni; –
az ártatlan-szemű törpe-vezér
vesztét, anyámra mondom, nem kivánom
(s nagy az ő pártfogója, nekem kicsiny sincs),
de sejtem, szinte tudom, még jobban beleőszül
abba a rögeszmébe, hogy minden meccset
egy-kapura játszana legszívesebben;
s ha így folytatja tovább,
aligha a háló, de az ő tudata
fog majd az öngóloktól széthasadozni.

1979

Interferencia

Tudjátok ti, miért őriztek magatokban
mindig egy kis titokzatosságot,
tudjátok ti, miért vigyáztok
az egymást soha teljesen
át nem fedő hullámvonalakra,
az érzelmek interferenciájára, miért
szilárd fedezéketek a bizonytalanság…

A bizonyosság olyan lehangoló,
mint egy petyhüdt levetett ing
a mámorból fölocsudó szemeknek.
A bizonyosság tárgyilagos,
mint egy villanyszámla,
szabályos, mint egy üvegből
domborított tenger;
hullámai alvadtan megmerednek
és tökéletesen egymásba esnek.
Oly tökéletesen, hogy már
nem is hullámzik semmi.

1979

A lágy ködön át

Jöttünk a lágy ködön át
Pestről Budára,
rajtam kívül a kocsiban ült még
egy csigás-ősz-hajú, nagyszerű költő,
meghatottan, mert egy szerény plecsnit
adtam át neki a magyar líra
mesteri tolmácsolásáért;
és ott ült még Ő,
sáfránysárga vagy kénsárga ruhában
(a színeken sosem tudok pontosan eligazodni),
ott ült gyönyörűen, ragyogva,
tisztán és egyszerűen, rejtett erotikától
hamvas izzásban, mint majdnem mindig,
de most különösen, és én, talán
ostobán, azt hittem, mindez nekem szól,
tudhatja bár, hogy idestova félszáz
éve vágyakozom hiába utána,
s ártatlanul a gyanúk kereszttüzében;

aztán a díszebéd végén
– a vendégek távoztával –
összesimult az arcunk,
és végre kimondtam:
félek, nincs sok időm hátra, drága,
szeretném, ha nem úgy kellene meghalnom,
hogy téged magamhoz ne öleljelek
egyszer – vagy, ha te is akarod, örökre…

1979

Az utolsó játszma

Még az utolsó játszma hátra van, ugye, megmondtam,
te nyered meg ezt a meccset – míg meredek hegyek közt,
jövő-menő kis záporok alatt járok-kelek én,
csőrös porcelán-köcsögöcskékből kénes vizeket
szopogató sörgyomrú hölgyek, urak körülöttem,
és kérgesül a lelkem ebben a népes magányban –,
újra te szerválsz, s puhul már a kiszemelt vesztes,
kapkodva üt, kifullad, dühös lesz, tétovázik,
fölfut a hálóhoz, átejted, elbotlik tulajdon
lábában; no de hagyjuk a képletes beszédet,
vagy az ő botlásába a vers sántul bele végül;

hűvösen, fölemelt fejjel állhatsz újra elébe,
még azt is letagadhatod, mit bevallottál egyszer
(tulajdonképpen még velem is elhitethetnéd),
semmi se történt, úgymond csak úri szeszélyed
tűrte, hogy képzeletem fattyú-szerelmetelljen;
pater semper inertus – igen? – te most adú ásszal
viszed a királyt; s ha ő még kételkedni merészel,
savanyú bőjtre fogod előbb, azután szép lassan
el-elhuzigálod a mézes madzagot előtte,
átvillansz a szobán, mintegy véletlenül, épp csak
egy pici nadrág – áttetsző csipke-fuvallat –
takar, a semminél is kevesebb; kivárod,
míg ő kezd kérlelni előbb, aztán könyörögni,
de te feltételeket szabsz, kétség soha többé
ne férjen hozzád, sőt, szabadságodban senki
korlátozni ne merjen, mert kísértések fölött állsz,
s ura vagy érzékeidnek, lám te bírod a bőjtöt,
zokszó nélkül, bár micsoda tüzek tenyésznek
benned, de inkább szüzességet is fogadnál,
semhogy igazságodba bárki belegázoljon;
aztán, sokára, engedsz a már-már eltikkadónak,
fogaid összezárod, tested a megfeszítetté,
ő, mint a kutya, hálás, és edzett gátfutóként
lódul neked újra meg újra, míg végre az örvény
téged is elkap – mert engeded már, hogy sodorjon –,
röptében harapod szét az első sikoltást,
aztán elalélsz (látszatra? valóban?), de ő csak
hörög a testeden, üdvözülten, és már tudja:
ő a te egyetlened, soha senki más nem
adhatott gyönyört neked (néhanap én is azt hittem),
csak holmi sötét fondorlat áldozata lehettél,
hiszen, ha nem is vallottad meg ezt, nem is tagadtad
(már ahogy szokásod, mert nem hazudsz egyenesben);
s verítékes fejjel, zihálva azon tünődik,
hogy is lehetne valamely sikátorban engem
alkalomadtán leütni, s ólmosbottal, husánggal,
amerikánerrel vagy gépkocsi-emelővel
csapjon agyon, vagy félig agyon; – nagyjából ez lenne,
s alighanem ez lesz a legeslegutolsó játszma
legvégső összecsapása; kehet, hogy megúszom,
s mert a rendező te vagy, más poén is beüthet;
mindenesetre jó ha tudod: nemhogy a károd
kívánnám – sose kívántam –, de most is örülök, hogy
akkor, a múlt télen, tízezer kilométernyi
távolban innét, istentelen hóförgetegben,
jégmázas betonon nagynehezen, de sikerrel
landolt a géped; ha nem elég higgadt a pilóta,
s fejreáll a gép, robban, kigyullad, most tele szívvel
gyászolnék valakit, aki nem te vagy, s nem is voltál.

Karlovy Vary, 1979

Nincs már…

Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.

Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.

Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se-hús-se-hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.

Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen –
hideg iszony.

1979

Köszönet

Egyszer, ha újra méltó leszek hozzád,
megpróbálom majd érdemes szerint
megköszönni – nem, nem azt a nyarat,
amikor észrevettük egymást,
hiszen az nem is a te érdemed volt,
nem is az enyém; időzített csoda
volt az, ott függött a fejünk fölött,
csak rá kellett eszmélnünk, hogy megérett,
és leszakítanunk, tudván a törvényt:
jogunk van ínséges évek után
a gyönyörűre; de, mondom, nem azt
a nyarat, csak ezt a hosszú türelmet,
majd egyszer ezt a hosszú, céltalan
türelmet – nem, meghálálni akigha
fogom, de megőrizni az időben
szeretném még, mert szívós szövetséged
váltog virraszt mellettem, míg sivár
telembe burkolózom szótlanúl,
vagy forróságban is didergek, és
aranyfényedben is fakó vagyok, s te
azért csak mosolyogsz, pedig tudod jól,
mihelyt alvilágomból kivezetsz,
s visszanyeri szemem is régi fényét,
aligha fogok többé rád ragyogni,
bárki más új életre gyújthat, csak te
nem, hiába is akarnám; nagyobb
erők uralkodnak rajtunk, hiába;
de fogyhatatlan, derűs türelemmel
várod te velem együtt jobb időm
keltét (s a tiéd alkonyát), nem engedsz
addig se végleg önmagamba vesznem;
hát ezt szeretném egyszer, ha lehet még,
e viszonozhatatlant megköszönni…

1979

KELET-NYUGATI KEREVET

Hosszú ősz

Hosszú lesz ez az ősz, a dália még csupa bimbó,
szellő se moccan, fönt is csönd van, a kondenzcsíkok lágy
bárányfelhőkké oszlanak szét az ártatlan égen;
hosszú lesz ez az ősz, a futórózsa most készül
telivér pompájára, most üvegesednek
a szőlőgerezdek, se rothadás, se rozsda
nem csípi szemeiket, és haragoszöld még
a diófa lombja, s a mandula olajszürke
burka kettéhasad bár, még fogja gyümölcsét
csonthéja gyökén az ág, rázhatod, hiába;
és hiába volt aszályos tavasz, viharos nyár,
esős aratás, valamikor csak megadja
ez a billent mérlegű esztendő is a magáét,
hosszú lesz ez az ősz, de legyen is hosszú;
mintha semmi se történt volna, úgy robogott el
– talpfákra fektetett testen át a vonat – ez a hat, hét
hónap, csak nógattam az időt, hadd teljék,
pedig igazán – mondhatnám keserűn – eseménydús
hetek követték félszázadom delelőjét:
fölszelték s összeöltötték szívét a fiúnak,
ki testemből testezzett, csak ültem a telefonnál,
eldadogtam a kérdést, tikkadtan vártam a választ,
aztán hetekig sem könnyített meg a hír, hogy él,
sem a tény, hogy láthatom, itt jár-kél körülöttem;
s megéltem Érosz nyárvégi megégettetését,
csípte szemem a félig-nyers levelek füstje,
s nyűgöm és béklyóm lett, mitől röpültem egykor;
üresen, nyúlósan telt ez az év, de be nem telt
benne még egyetlen évszaka sem, pocsolyává
züllöttek szét a fűben a petshüdt sárgabarackok;
úgy, látszott, már lenni tudok csak, tenni soha többé;
de hirtelen ráeszmélek most az ősz gyönyörére,
mint aki álmában gyilkosok elől futott és
végre fölébdred, s kétkedve motyogja: közöm van
mégis az egyensúlyát visszaváltó világhoz,
a mandula, a dió, a dália hátralévő
napjaihoz, sőt a magaméihoz is, kárpótol
majd a hosszú szüret az elsietett aratásért,
leborul a kertre az ég és szétterül aztán,
ikrásodva aranylik az idő, sűrű virágméz,
nekem ikrásodik az áttetsző üveg-napokban,
nem adja magát a rozsdás-vas-zugolyokban
búvó méreg-sárga, varangy-szemű, orv-darazsaknak.

Szentendre, 1979

Anyanyelv

I.

Majd húsz évvel ezelőtt Bolognában történt
novemberben, milyen enyhe is volt az a november,
fiatalok közt ültem, magam is fiatal még,
az egyikük lakásán – lakásán? – ez azért túlzás,
egy kis, zsúfolt szobában, vágni lehetett a füstöt,
chiantit ittunkm persze, és pizzát haraptunk hozzá,
voltunk vagy hatan, a többség földön ült, én széken,
az angol szerelmespár a díványon összefonódva,
s ha tetszett, ha nem, folyvást nekem kellett beszélnem,
mert akkoriban ott még ilyen madarat alig láttak,
ilyet, ki túlfeléről jött az akkori világnak,
nem, nem voltak gyanakvók, inkább vágyakozással
s illúziókkal teltek, még talán szebbnek is hitték
a leányzót, mint amilyen volt akkori valójában,
tehát beszéltem egyre, az egyik németül értett,
a másik franciául, az angolokkal persze
angolul csevegtem, mindig többet hibázva,
s nyögdelve keresve a szót; az egyik csak anyanyelvén
olaszul tudott, neki aztán dadogtam, kézzel-lábbal
mutogatva hozzá; a számokra mégcsak ráleltem
– mert árakról, bérekről volt szó –, hála a reneszánsz
mestereknek, pergett a trecsento, csinkvecsento,
aztán váltottam újra, németre, franciára,
már az állkapcsom is fájt, nemcsak a fejem zúgott,
egyszerre éjféltájban megálltam a szó közepén, és
tikkadtan belekortyoltam boromba, aztán
két kezemet lassan széttártam, esengve
néztem körül a szobában, s magyarul mondtam:
többé nem tudok semmilyen nyelven beszélni!
Természetesen ezt nem értette meg senki,
csupán a tényt értették, hogy elnémultam valóban,
talán a chianti tette, tünődött az angol fiú,
ki merev-részeg volt már, s motyogva tünődött,
azután úgy döntöttek, ideje lesz lefeküdni;
engem az olasz kisért el, hogy szállásomra találjak,
az az olasz, aki semmi más nyelven nem értett,
szótlanul mentünk a bolthajtások alatt és
ő búcsúzóul megölelt, fölírta nevét, címét
egy cédulára, szeme ragyogott, láttam, most
szeretett meg, hisz egyformán anyanyelvünk
börtönébe bezárva maradtunk magunkra,
mert hát – szerintem – szerinte múló csoda történt,
valamely kései Pünkösd lángnyelvei szálltak
rám, s késztettek szólani többféle nyelven,
majd elszálltak a nyelvek és, így van ez rendjén,
vissza-egyszerűsödtem anya-szülte magammá,
ki csak úgy beszél, ahogy tud, tisztán, igézet nélkül,
ahogy lélegzetet vesz, az se baj, ha nem értik.

II.

Akkor már több, mint három hete jártam Indiát,
s Madrasban, nyilván helyi szokás szerint,
vagyis a gyarmati korszak csökevény maradványaképpen
az ágyam mellett az éjjeliszekrényen
találtam egy angol nyelvű Bibliát,
és – mert nem zártak szúnyogháló-ketrecbe,
valahogy száműzték a moszkitókat a szobából –
azt olvasgattam elalvás előtt; éppen
ott ütöttem föl, Máté 26,54, ahol Jézus
megállítja a védelmére szablyát
rántó tanítványt, mondván: „De mi módon
teljesednének be az írások, hogy így kell
lenni?” És meghökkentem: itt kapott
léket a legenda, volt esély a menekülésre,
de a Mester már nem akart menekülni,
tudta, vagy érezte legalább, gyönge a mozgalom,
gyarlók a tanítványok, mártírra van szükségük,
vérontásra, halálra, csodára, föltámadásra,
az írásra hivatkozott, gyönge érv, hívei fegyvert
viseltek, s nyilván nem volt túl erős az ellenfél;
valamit elhallgatott itt a jó öreg Máté,
s a többi három is, lám, épp ezen a ponton
mintha mellébeszélne, mind egy kicsit másképp;
s míg ezen tűnődtem, lassacskán elaludtam,
és hajnalban arra riadtam, hogy a körém gyűlt
farizeusokkal és a nép véneivel vitázom
álmomban angolul, érvelek, perlekedem,
angolul, mondom, és ők is angolul szólnak
vissza, de mielőtt eldőlt volna a szó-harc,
széthullt az álom, kipogott a reggeli pincér,
hozta a morning tea-t, álmosan megköszöntem,
aztán a tükörbe meredtem: én vagyok-e én még?
De jó, hogy három nap csak, s röpülök hazafelé!
Mert szép, hogy utcán, tereken megértetem magam, hogy
művelt emberek között is megszólalni merek már,
de ezt, hogy álmaimba betörjön egy idegen nyelv,
ínyemre rátapadjon, s azt mondjam, amit diktál,
általa legyek farizeus és tanítvány,
és elárult Mester, ezt még soha meg nem értem,
s ne is érjem meg többé, a Getsemáné-kertből
ha egyenest a koponyák hegyére
visznek is, legalább álmomban térjek
haza még, mielőtt így vagy úgy megfeszítnek.

1979

Mint a faültetők

Tu ne quesieris, mondhattad, vagy nem is mondtad,
egyszerűen belevágtál, úgyis kiszámíthatatlan;
Ne kérdezd, mondtad, vagy inkább semmit se mondtál,
úgyis kiszámíthatatlan, a statisztikai átlag
szerint legföljebb tíz éved van hátra; ki tudja,
mi a te személyes átlagod; nyakadba vettél
félévszázadra szóló adósságot lakásra,
és még tucatnyi más, leróhatatlan terhet,
és egy új szerelmet, nem, azt nem a nyakadba vetted,
ellenkezőleg, az emelt meg, hogy könnyű lettél,
úgy is mondhatnám, könnyelmű, egy tőről fakad a két szó;
de hát Goethe szerint: Neue Liebe – neues Leben, ha jól
emlékszem; persze, ha lesz benne vesztes,, az csak
te lehetsz, de miért lenne vesztes, a menyasszony
sugárzik, ahogy jár-kél, a vendégek közt, kínálgat,
arca kipirult a pezsgőtől, szemlátomást boldog,
tehát békében van a holnappal, a fogyhatatlan
jövővel, megkettőzött, egybeforrt életekkel,
lejárat nélküli alkutokkal az idővel;
igazatok van, mint a faültetőknek, magam is
ültettem egy-két fát, legutóbb éppen diófát;
igazatok van, mint a tervező városatyáknak,
nemrég körükben ültem, majdnem csupa éltes ember,
nagyon komolyan beszéltek az ezredfordulóra
elkészülő utakról, hídról, metró-vonalakról,
felelősen, sőt szenvedéllyel vitáztak, mondom,
2000 városképéről, a legtöbbjük mérget
vehet rá, hogy azt aztán semmiképp meg nem éri;
de ez cseppet sem zavarta őket, beledőltek,
mint futó a célszalagba, a messzi időbe;
eleinte szinte borzongva tiszteltem őket, aztán
természetesnek találtam az egészet: mi lenne
belőlünk, ha nem a magunk bőrére kockázva
teremtenénk várost, terebély fát, szerelmet…

1979

Kelet-nyugati kerevet

Tavaly ilyenkor azt terveztem Üzbegisztánban,
könyvet írok az útról, fele vers lesz, fele próza,
úgy elbűvölt Kelet, de nem lett belőle semmi,
már megvolt a címe: Szeptemberi nyár, de hiába,
öntörvényei szerint ellenállt az anyag;
prózához túl kevés volt az adat, az élmény,
vershez túl dús a látvány, túl sűrű a mámor,
kibuggyant – egy-két versben is ugyan –, de inkább
fecsegésben, már otthon; ma tudom, a verseket még
érlelni kellett volna, mert nem leltem meg a hangot,
például arra, miért vonzók Buchara, Szamarkand
muzulmán templomai meg az iszlám papneveldék,
a mecsetek, a minaretek és a medresszék
(nem sikerült megjegyeznem, mi a különbség köztük,
de nemcsak a méret), de lényegük bennem maradt, az,
hogy nappal, a szabad ég alól betérő hívő,
akát gyalog jött, akár szamárháton odáig,
és bármilyen nyomorult volt otthon, ha egy árva
fa lombja se vetett árnyat portájára, most hűvös
márvány padlóra lép a meztelen lába, most nem süt
a gyehenna nap, és a kupola belülről,
akár az alkonyodó ég, azúrkék, aranyló
csillagokkal kiverve; hát hogyne hinne a jámbor
Allahban és prófétájában, ki megadta néki,
hogy kiszökjön egy versre a dolgot adó világból,
ide az alkonyatba, a majdneméjszakába,
az egyetlen enyhületbe, mit átvirrasztani,
ha lehet, szerelemmel, vagy a szédültégitestek
figyelésével érdemes csak, mert aztán
megint csupa kín vár ránk a parázs napvilágon;

ezzel szemben ebben a fürdővárosban az enyhe
kora-őszben mindenki szabad ég alá igyekszik,
a templomok itt: a fürdők, meg a meszes, kénes
ivókutak (valódi templom is akad, persze),
de főleg a szűk völgyekben a bükkös, a fenyves
gyalogutak; mindenki szabadba igyekszik,
s alighanem így van ez, mióta negyedik Károly,
a luxemburgi, szarvasvadászat közben (legenda)
e hajdan mocsaras helyre talált, hol gejzír lövellt
föl a földből, rég megszelidítették, de pöfög még,
s fönt ma is harapni lehet az ózont; hát méltán
állnak a sétány sziklafalában a márvány
lapra aranybetűkkel vésett, már-már vallásos
hálaadások, a visszaszerzett egészség
meghitt gyónásaiképp, vagy a helyi hírnév
öregbítésére: Dvořák, Mickiewicz, Schiller
képmása; Goethe, szokása szerint, nem buzogott túl,
táblába vésett egy verset (tudta, lesz szobra úgyis),
aligha vette föl a Nyugat-keleti díván-ba,
klapancia, neki ez nem volt életbevágó
(tán a levegőváltozás vagy a gyógykezelés sem),
de jó helyre tette, nem messze onnan, a dombon
törpe-borókabokrok tenyésznek, üdít az illat;
Arany János is járt itt, nyolc éven át vissza-vissza-
térve – mindig ugyanabban a házban szállt meg,
a borkóstoló mellett, márványban a neve – titkár
korában (a vérnyomásával küszködhetett, vagy
depresszióval, bár akkor nem így hívták), még verset
is írt itt, mint ismeretes, de nem véste kőbe,
más gondja volt; ellenben Baltazár püspök bevéste,
sajnos, nem tudtam róla, alkalmasint dilettáns volt,
mindenesetre egy rímpárja: rég vét és békét,
papírforma szerint erre vall; bevéste a hála
rigmusát, anno ezerkilencszázharminchárom;
s hogy mitől ittasodott meg, a becherovkától
vagy attól, hogy megmenekült a gutaütéstől,
mert ez a langyos víz leapasztotta gyomrát
((vándor, itt úton-útfélen találhatsz illemhelyre,
hol húsz garasért könnyíthetsz magadon), bárhogy
esett, így fogalmazott, szinte eretnek-módra:
„A test fellebb viszi olykor, mint a lélek” – és ez szép
tőle, akkor is, ha a vers elején a magyar s szláv
lelki világ stupid ellentétére esik burkolt
célzás (a kor szelleme s álköltő!); de ez szép,
főként, ha tekintetbe vesszük, hogy „halálra váltan”
jött ide eleve – mondja –, és gyógyultan ment el;

célszerű tehát nem az örökkévalóságra
spekulálnunk, mé a pap is így beszél (bár félig
inkognitóban), menjünk inkább a kicsiny tó
partjára, ahol vadkacsák között négy hattyú
úszkál, a lábukkal alig eveznek (erre büszkék?),
van köztük egy csúf, szürke kis hattyú, ahogy ez már
lenni szokott, élelemre vadásznak, egy cseppet
sem mohón; méltósággal nyújtják a nyakuk le,
a hattyúk tava jut eszembe, Csajkovszkij is járt itt;
de aztán inkább a híd-korlátnál időzöm, hol
a hotel-monstrum alatt, a tavirózsás víz mellett
eteti a nép a halakat kifli-morzsával,
a gyors pisztrángokat, kik itt gyanútlan villognak,
kicsik, nagyok vegyesen, nem sejtve melyikükre
csap le fékezhetetlen mohósága folytán
a végzet, melyiket eszem meg huszönegy-ötvenért
ma este citrommal , – nem, nem etetem őket,
vagyok oly képmutató, csak húsuk olvad a számban,
s egy pohár vörösbort iszom rá (bocsássatok meg,
franciák, halra – vöröst!), s e keletről nyugatra
szolgáló kereveten szunnyadok, altató nélkül,
álomtalan, mély áhitattal, mintha templomban,
hűvös medresszében ejtőznék,, azután, hogy
az égő szaharát jártam évszámra mezítláb..,

Larlovy Vary, 1979

Indián nyár

Milyen zöld itt minden, és otthon a kertem hogy hervad;
hogy megkíméli a vad nyár ezt a fenyves vidéket,
vagy a források teszik ezt, igazán csodatévők? –
nemcsak a rózsa hullt szirmát dermesztik meszes érccé,
de a calcium és a sulfur együtthatása
minden növényi és állati lényben megedzi
a kedvet a létre, és mélyebbet lélegzik minden,
mint odalent a lapályon, hol védtelen állunk
kereszttüzében a kerge időt hordó szeleknek;

micsoda nélkülözhetetlen fölöslegesség
ez a növényi pompa a hegyeken, a völgyben,
hát a medve-, fóka- és tevepúp-forma bazalt
sziklák az6 ösvények fölött, már-már zuhanóban,
mintha a zöld gyepből nőttek volna ki hatalmas
szemölcsökként; és a hattyúk (már megint a hattyúk!)
a kis tavon paragrafus-alakba ernyedten,
ahogy ellejtenek ráérős eleganciával;
ugyan hogy váltak ilyen tisztes parazitákká,
mert nyilván soha, senki sem hívta meg még barátját
hattyú-pecsemyére, és reggelire se ütött föl
hattyútojást; ez a madár így domesztikálódott,
hogy semmire se jó, csak fényűzésre: nézni,
s azt gondolni közben, a világ minden teremtett
szépsége arra való csak, hogy te gyönyörködj benne,
te, aki szintén fölösleges vagy végképp,
se munka nem hajt, se más nyűgös kötelesség,
naphosszat ember nem szól hozzád, telefonon se
keres meg senki, fényűzőn fölösleges vagy,
mint a bazalt-szemölcsök, a díszmadarak, mint a
nem is oly távoli komló-földek hosszú karói
s huzalai ilyenkor, pőrére lekopasztva
– megvolt már a szüret –; igen, ilyen fölösleges vagy,
magányod sekély taván elringatózhatnál,
szűrve vizéből a súlymot, békalencsét, miegymást;
s délutáni szendergésedből fölrezzent mégis
egy el sem hangzott csöngetés; fölkelsz, kinézel – senki! –
de egyszerre kigyullad a kép: egy öregasszony
a tévében – Man ist wie ein Tier, man fühlt die Gefahr –
azt mondja; az illegalitás idejére
emlékezik – egyébként mosolyogva –, a nácik
elől bujdosott, s mielőtt lebukott, akkor
érezte, akár az állat, a veszélyt; de nékem
miért szegődik nyomomba e mondat, mit érzek,
mi érhet még ebben az évben, hacsak a ház nem
roskad rám, de az taláncsak túlél engem, még
utódaimat is, hát micsoda veszély borzongat? –

rágyújtok, hátradűlök, s a füst és a dél-morva
vörösbor könnyű ködén át megképzik Thomayer
doktor bácsi – múltszázadi táblabírára
emlékeztető – bajuszos arca a falról
(ősrégi kép-másolat, papírja már dohánysárga);
mintha fejét csóválná derűsen, s tekintetével
diktálná belém: kérem, higgyen a szakembernek,
most jön az indián nyár, süttesse arcát a nappal,
az év kifújta haragját, most elnyúlik a fűben;
egyelőre a már lenyelt s félig megemésztett
kínok és istenverések – mintha varangyok, férgek –
rángatják reflexeit; – még nem az eljövendők…

Karlovy Vary, 1979

Forgatag sors

Eltűnődöm egy emléktáblán: amikor Nagy Péter cár
1711-ben és 12-ben ebben a városban járt,
nyilván testi nyavalyái kúrálása végett,
itt már emberemlékezet óta
híres gyógyfürdő üzemelt –
nálunk éppen vérfürdő;
itt a masszőrök, fürdőmesterek buzgólkodta úgy,
mint nálunk a hóhérok, bakók,
kik alig győzték karóba húzni,
kerékbe törni, lófarkához kötni,
fölnégyelni, legjobb esetben deresre
vonni, kalodába zárni Rákóczi kurucait;

forgatag sors;
azelőtt meg a huszitákat
öldösték itt (s amott), bizonyára hasonló
technikával;
most, este, az ágyban
elnyúlva, nézem a képernyőn
a kurdok mészárlását, a zimbabwei
hegyek között a szétzilált háborút;
az észak-írországi bomba-merényleteket,
az olasz terroristák rémtetteit;
utána vetélkedő következik,
háttérben könnyű zenével;
csillagos kint az ég,
fönt van a hold is, ablakomon át kéken
derengve idelátszik a Péter cár emlékezetére
emelt pravoszláv templom hagyma-kupolája;

bevettem már a noxiront, eunoctint –
nyugodtan elalszom.

Karlovy Vary, 1979

Elefánt és porcelánbolt

Milyen pihentető, ha nem vár senkit az ember,
csak ül a kávéházban, a Café Elefant-ban
(ha létezett már akkor, Goethe is ide ült be
nyilván; Weimarban is van Elefant fogadó);
milyen pihentető csak ülni, senkire se várva,
kavargatni a jó forró, török módra készült
kávét (kava espressót is főznek, de hosszú lére
eresztik), a török sokkal jobb, aromásabb;
így van ez, rég megtanultam, mindenütt azt kell
enni meg inni, amit a helybéliek, s a módját
is úgy kell megadni, ahogy ők, tehát szép lassan
hörpölni a mokkát – előbb kivárni,  míg le-
ülepszik –, illatát beszívni, és ráérősen
(hiszen ráérek, még van egy órám vacsoráig,
s a dombra fölérek húsz perc alatt) nézni a nőket,
a jövő-menőket, kik úgyis csak néznivalók itt,
vagy egy férjhez, vagy egy grupá-hoz, Gruppé-hoz tartoznak;
húsz közül egy ha visszanéz lopva, így van ez jól;

otthon, mióta már nem a presszó a munkahelyem,
kapkodva iszom híg feketémet, mindig valakit
várva, és tíz perc késés után már fölugrik
– szerencsére alacsony, százhúszas – vérnyomásom;
de mindenki késik, nő, férfi, barát, ellenség,
prédálják az időmet – mibe kerül nekik? –, olykor
I. Gy. mondata jut eszembe, ki egyszer Weimarban
(már megint Weimar!) azt mondta, nem mondta, üzente
egy késő zsurnalisztának: vegye tudomásul,
időt rabolni majdnem a legnagyobb gaztett,
s többé sehol, ha az ég szakad is rá, nem áll vele
szóba – és ezzel el is tűnt a tett színhelyéről;

de nekem itt jut időm akár semmittevésre
(hiába-várakozásra, persze, még itt se jutna),
sőt arra is, hogy a szomszédos nagy porcelán-bolt
kirakatában megnézzem a meszes-vízbe-kövült
ál-nyuszikat, őzikéket (van bőven valódi
porcelán is, mégpedig gyönyörűm kénsárga,
kobaltkék, gyöngyvirág-mintás, és metszett kristály-
üveg-készlet, ez utóbbit nem szeretem, sajnos),
de úgy határozok, ilyen téglaszín, bár nem túl
giccses csecsebecsét mégsem viszek haza magammal;
elviszem ezt a szem vadgesztenyét, most hullt a fáról,
nyers, selymes a bőre, ahogy kibukott tüskés
héjából; majd annak adom, akinek már
úgysem adhatok semmi mást soha többé…

Karlovy Vary, 1979

Ostya és kehely

Több mint tíz napja, hogy föl-fölötlik bennem: hol éltem
én már ugyanígy, vagy majdnem ugyanígy, milyen ország,
milyen város fogadott be ilyen észrevétlen,
hogy otthonosan járok-kelek benne, bár egy
árva lelket se ismerek, és megesik, hogy
naphosszat senki se szól hozzám és én se máshoz;
hol voltam ilyen független – nem, otthon nem –, s mégis
hol szerveztem magamnak már-már szigorú napi-
rendet, nem, az istennek se jut az eszembe;
Szigligeten? – másképp; Aligán? – olykor; Jaltában? –
fölhevültebben, mert tele programmal, családdal;
mindegy, talán sehol, vagy előző életemben
– ha hinnék benne –, nem őrölöm magam tovább, hogy
mire hasonlít ez; kifelé figyelek, fákra,
emberekre; a közeli erdőben együtt
élnek a nyolc-tíz-féle fenyővel (nekünk csak
valamilyen fenyő mind, erdősebb nyelveken másképp
hívják valamennyit) a tölgyek, a karcsú nyírfák,
s lám a nyírek itt magasabbak, férfiasabbak,
mint följebb, északon, hol szende iskoláslányok
ájtatos kórusa a nyíres; az emberek éppen
– vacsora után vagyunk, hat óra múlt – korzózni
indulnak a Tepla patak völgyében, vagyis hát
a fürdőváros központjában, hol a tizenkét
meleg forrás bugyogtatja vizét szakadatlan;
most a nép nem az oszlopcsarnok alatt sétál,
nyílt térre igyekszik, fönt van a nap még és lágyan
süt, símogatva; bezzeg ma reggel, mikor kelt,
éppen a Thermal türkiz medencéjében úsztam,
a víz fölött pára, de köd lapult a hegyen is még,
a keleti fenyves karéjon, különben az ég szép
derültnek igérkezett, és egyszerre fölbukkant –
igen, a nap volt, mész-fehér, majdnem áttetsző
ostya a zöld csúcs fölött, csak a kehely hiányzott
alóla, a lapos kehely, a cseh huszita egyház
kis templomában láttam, az asztal közepén állt,
összesen három hívő ült a pácolt padsorokban,
három öreg néni, meg egy egyházfi járt-kélt
lábujjhegyen, énekeskönyveket osztogatott szét;

hiába, változnak a szertartások: most korzó,
aztán, mire alkonyul, hangverseny vagy söröző,
borozó, én az utóbbit választom; s ahogy az
lenni szokott, nincs üres asztal, de én már
ismerem a szokást, elég itt egy üres szék,
megkérdem, szabad-e leülni, még sose mondták,
hogy nem, sőt természetesen csevegni kezdtek,
ha nem leltünk közös nyelvet, hát így-úgy, mutogatva;
Karel bácsi (nyugdíjas a Skodától)itt szokta
gyakorolni velem esténként a németet meg
az angolt, sőt meg akar nyerni eszperantistának,
azért is tért át a sörről a borra; de akad még
más ismerős is, ki integet – mert egyszer együtt
ültünk már egy óra hosszat –, mint régi barátnak;
hanem, ha azt, amit mi bohémségnek mondunk,
róluk nevezték el, akkor itt valami történt,
vagy a szóval, vagy a néppel; nyomát se látom
duhaj könnyelműségnek, harsány rendetlenségnek
(már ahogy a bohémség él a mi tudatunkban);
ráérős, tiszta derűt érzek inkább, s talán még
azt, hogy – és valahol itt lehet forrásvidéke
a szónak – a jelenben élnek, nem csak a mának,
de a mában, az órában, a percben, mikor éppen
valami szépet vagy jót tálal föl az élet;

és ebben a pillanatban – pohár borom már-már
feléig kiittam – kapcsolok: hát persze, Róma! –
igaz, ott piszkosabbak volrak az abroszok olykor,
nagy volt a ricsaj, és többet számolt a pincér,
ha nem vettem észre (itt velem ez nem esett meg);
de ott éltem így, magányosan és mégis otthon, –
mikor is? – tizennyolc éve már; hát annyit azért nem
fiatalodtam, a gyógyvízből egyetlen kortyot
sem ittam, csoda se történt; de hirtelen elkap
valami megilletődés – s kérek még egy pohárral –;

holnap elmegyek innen, alighanem örökre…

Karlovy Vary, 1979

VARJAK A VÉRMEZŐN

Mindenért vérrel…

Mindenért vérrel kell fizetned,
bemocskolódik még a legszebb
pillanat is, bemocskolódik,
talmira váltja a valódit;
az aranyból üreges sár lesz –
árnyéktalan, vad pusztaság ez;
keselyű-had, fergeteges vád,
s úton-útfélen bosszú les rád,
míg egy porvihar nem temet be
utolsó, néma szégyenedbe,
vagy, inkább, míg véred nem ontják,
és meghurcolnak, mint a condrát,
s elevenen széthasofgatnak:
még holtodban se lelj nyugalmat…

1978

Öt nyári töredék

Mit élt át ő – s mit éltem én át!
Én csak a szorongást, a némát,
ő a majdnem-halált.
– De te res agitur – a csontja,
ahogy fűrészelték, sikongta:
szívét kés vágta át…

* * *

Nincs reményem, hogy rendbe rakjam
dolgaimat, kinyílt alattam
egy nagy, mély szakadék;
ne fogjatok szelíd kezekkel,
se jó szóval, se szeretettel,
ha beleomlanék.

Emlékeimet elfeledtem,
vézna testem jár-kél helyettem,
jár-kél roskatagon;
nincs, akit védjek, aki védjen,
egyetlen fájás létezésem;
nem lesz már irgalom.

* * *

Mint egy kis, karmos madár-lábnyom,
annyi se marad majd e tájon
utánam;
pedig éltem itt s énekeltem,
földre rogytam, talpra szökelltem,
s alig hittem a halálban.

* * *

Nincs már mit mondjak; amit kezdtem,
abbahagytam, be nem fejeztem;
nem sokkal túl a féluton
valami benső pusztaságban
bogáncsokba ragadt a lábam,
folytatni nem tudom.

* * *

Alig megy a hajó, meg-meginogva,
pedig feszül minden vitorla;
virraszt a kapitány
(köpönyege, a csillagtalan éjjel,
nem játszik – mert nem fúj – a széllel),
csak néz a hervatag tajték után.

1979

Töredékek a haláltól

Hát, indítsd a hajót, Halál, vén kapitány;
nekem sohase volt derűs, erős apám;
magam, vénült gyerek, hozzád folyamodom:
vitorlám is te légy, ki voltál horgonyom.

* * *

A hét szűk esztendőknek kezdetén
anyám egy szót se szólt, már csak nyöszörgött,
aztán elhallgatott s kihűlt.
Azóta egyre hűl köröttem a világ is…

* * *

Még verset is fogsz írni, mondta V. –
majd felpezsdít a friss víz meg a nap…

Sosem lesz versem már az ebeké,
didergek zord, síri szelek alatt.

* * *

Nem sújt rám mennykővel a végzet,
csak mint a fogyó hold enyészek
rongyos felhők között;

a csillagok közönnyel nézik,
hogy kölcsönfényem elenyészik,
és beleszédülök

az öblös, feneketlen űrbe,
hiányommal is eltörülve
létem hűlt nyomait…

* * *

Kudarcaimmal megrakottan
ülök cseresznyefám tövében;
ő, ha az ága belerokkan,
akkor is terem minden évben;
én a semmitől lettem súlyos,
leroskaszt terméketlenségem.

* * *

Némán tátogat egy madár:
a hangom elveszett – kiáltaná,
de épp kiáltani nem tud,
társait sem hívhatja már.

* * *

Úgy csapkod a fák közt a porvihar,
úgy verdes nagy, sárga szárnyaival,
mint a cölöphöz kötözött madár,
föl-fölrikoltoz, el- meg visszaszáll;
de nem szabadul, s nem hoz könnyülést,
csak légszomjat, fejfájást, szédülést…

* * *

Mélyhűtött állapotban
vártad a legrosszabbat,
mélyhűtött állapotban
maradtál azután is,
hogy megkönnyebbülhettél
volna, hogy nem csapott le
a mennykő s folyik minden
tovább a maga módján;
csak te nem folysz, dermedsz csak,
befagyott, holt állóvíz…

* * *

Tavaszom se volt,
lám, nyaram se lett,
félek az ősztől,
várom a telet.
Senki se hív már,
lehajtom fejem,
álmatlan fekszem
és élettelen.
Minden reményem
végleg elhagyott;
hályogos égről
hámló csillagok
hullnak elébem:

holnap meghalok.

* * *

Hogy tud ez fájni, hogy már semmi sem fáj,
és nem indít meg részvét, se harag;
kudarcaim mind alám omlanak:
mint maga alá rondító beteg,
szégyenkezem csak, és csak rettegek;
belém szűkült az egykor végtelen táj.

* * *

Nem csaltam és nem is csalódtam,
feleutamon túljutottam –
de tovább nem megyek…

* * *

Nem győzöm tovább türelemmel
már ezt az eleven-halált;
ki voltam valaha, az ember
már a nemlétbe ballag át.

Végső szavait följegyeznem
nem érdemes, hiába már.
Arra, hogy mindent újrakezdjen
már maga is hiába vár.

* * *

Valami nógat: húzd tovább,
valami elhalaszthatatlan,
valami elmulaszthatatlan,
valami örömcsíra, szép,

valami kín, valami vád.
Hogy holnapra váltsd át a mát,
tovább kell húznod, bármi bánt,
bár a víz – örvényébe ránt…

* * *

Ugyanaz a díszlet körülöttem,
mint huszonöt évvel ezelőtt;
igyekszem pontosan leírni:
kétszintes strand,lent a kék medencék,
fent a bokrok s a gyep.

Akkoriban itt senki sem lehetett
nálam szegényebb s reménytelenebb.

* * *

Fogalmazz pontosabban,
vagy hagyd abba az egészet.
Ami az arcodon csattan,
nem biztos, hogy maga a végzet.
Lehet, csak föltüremlő
hulláma ábrándjaidnak,
a földből az égbe igyekvő
gőzök – de gyanús az illat;
talán csak emésztésed
csekély rendellenessége;

ezért ne fokozzunk le téged,
ne mondjuk, hogy ez már a vége…

* * *

Mitől félsz? Engedd el magad;
bízd röptödet a jó szelekre,
nézd, kételkedve süt a nap
a kétkedéstől tépdesettre;
csak ép virágokat becéz
még a sugár is, az a dolga,
és úgy tapad, mint a penész
a túlkorán elhervadókra.

Budapest, 1979

Változatok fákra

I.

Meddő fa lettem, már fejszét emelt
törzsemre a jószemű gazda;
hiába volt, hogy ágazatom kitelelt –
rügyet nem bont tavaszra.

Elkóvályognak égi közönnyel
fölöttem a villám-töltetű felhők.
Hiúz-szem a nap, hunyorogva zöldell
más fák levelén át; szívenlőtt

lombtalanságomban senkifia
madár nem ralhat költeni fészket;
függőleges, mihaszna múmia
leszek, mielőtt elenyészek.

Lennék inkább eleven tűz, suhogó,
mennykő-gyújtotta fáklya;
s enyészetem árnya, lángból szőtt lobogó,
rándulna tömör ragyogásba.

II.

Ez a göcsörtös, öreg körtefa
mindent kibír.
Kérgét még ifjúkorában
csaknem köröskörül rágták
a környező erdőkből télen
beóvakodó, éhező vadak.
Törzsére – változó gazdái –
nem egyszer már-már
fejszét emeltek,
aztán legyintve
meghagyták isten nevében.
Most a terpeszkedő úttest
alig egy arasszal
húz el mellette:
kis híján áldozatául esett
a földmaróknak.

Megmaradt mégis.

Ez a göcsörtös, öreg körtefa
mindent kibír.
Minket is túlél.
S terhétől roskadozva
megtermi minden ősszel
érdes bőrű, leves,
zamatos húsú.
áldott gyümölcseit.

Szentendre, 1979

Porvihar

Olyan a táj, mintha vad martalócok
nyargaltak volna rajta végig.
Pedig csak a tegnapi porvihar
pusztított itt, de egy cseppnyi esőt sem
hozott, szédülést hozott s tikkadást;
tépett és megdőlt kukoricaszárak
esengnek lekonyult leveleikkel
kegyelemért, mintha feltétel nélkül
megadnák magukat az égnek,
az ugyancsak kegyetlen mostohának,
ki eddig rosszat rosszabbal tetézett,
hideg nyarat hoz aszályos tavaszra,
s addig ríkatja árva fattyait,
míg erőtlen a tört rögökre dőlnek.

Olyan a táj, mintha Orpheusz itt már
újjá sosem születne, vagy ha mégis,
hangtalan járna sivár jajgatók közt,
és jeltelen sírt keresne magának,
véglegeset, hogy többé meg ne leljék
sebzettjei a sűrű porviharnak:
ne ássák a nyomorultak a semmit,
ha már itt végleg elfonnyadt az ének.

1979

Formátlan sebhely

Ha formába
forrna
a sebhely
a fán,
bennem is
minden
jobbra
fordulna,
talán.
De formátlan
sebből
nem növekedik
se uj ág,
se uj élet,
se vers;

pedig, pedig
csak az nevelne
reményt,
bármilyen
képtelent,
s fent röptetné
a fényt;
ne alvadjon
idelent.

1978

Tükörkép

A vízben tükröződő
torony zöld gombja mintha
egy árnyalatnyi ködlő
kékséget verne vissza
az égből és a tóból,
de tövén a bokor már
összefolyik, sziromból
szőtt kanyargó folyondát;
és a fák ágaikkal
újra gyökeret vernek,
görcsös végtagjaikkal
mozdulatlan türelmet
tanulnak: lassan izzó
zöld parazsak a kékben,
fordított égben úszó
algák a vízfenéken.

1978

Nem hozzák vissza

Nem hozzák vissza a sirályok
azt a rég elszelelt nyarat.
Megváltásra hiába várok,
óráim elfonnyasztanak.

Végleg a túlparton maradtál,
szárnyakkal sem üzensz nekem.
Kallódik ez a hontalan nyár,
holnap ellobban hirtelen.

És semmi sem kezdődik újra,
jönnek a hályogos telek;
ha nem látnál hamvamba hullva,
most elnéznél fejem felett,

vagy behúnyt szemmel, fejed félre
fordítva, a szót, mint a kést
rámszegeznéd: megadnád végre
a régvárt kegyelemdöfést.

1978

Idén a sirályok

Platán- s fenyőlomb függönyén át nézem
az alkonyati tájat;
szétszivárognak a felhők az égen,
elfoszlanak az árnyak.
Idén nem tértek vissza a sirályok;
a messzeség ködében
fehéren felvillan hiányuk,
a lélek káprázataképpen.

Hol maradtok, sudár vigasztalói
a gond-lepte tudatnak,
légörvépnyek önfeledt hódítói,
ti szívemből-szakadtak?!
Csak habzik a zöld víz, fúj a hegyes szél,
züllött felhők bolyongnak
az égen, és a tóból, fent, Szemesnél
kibuggyannak a holtak.

Aliga, 1979

Mi ez?

Mi ez a fáradtság, mi ez
a nagy, nehéz, keloldhatatlan
csönd bennem?
Sehol semmi nesz;
a közöny faláról lepattan
a félelem, de bennem egyre
gyűlik, növekszik, megdagad,
fölrebben, mintha szárnyra kelne,
de lenyűgözött rab marad,
kemény, idegen akarat
által nehéz bilincsbe verve.
És mégsem szabadulhatok
tőle, ki mélyemben vacogva,
mintha kútban, csak azt dadogja,
hogy rettegem a holnapot.

1978

Kilépni végre…

A lehető legegyszerűbben
csak azt kellene mondanom:
elpártolt tőlem a reménység,
és földhöz vert a fájdalom.

Aztán megkönnyebbülni, mintha
nem történt volna semmi sem,
és föllebbenni, mint a hinta,
forrni, mint tajték a vizen.

És nem törődni holnapommal,
élni – ameddig tart – a mát;
szembenézni a borzalommal,
ha végképp nem bírom tovább.

S kilépni végre önmagamból,
jmásokér élni, míg lehet;
míg önfeledtségem lerombol,
a újjáteremti lelkemet.

1978

Milyen az alvilág?

Azt kérditek, milyen az alvilág.
Látszatra éppolyan, mint ez a fenti:
legelő barmok, folyómenti fák,
de nincs a fűnek íze és a lombnak
árnya, s a víz nem enyhíti a szomjat.
És süt a nap, de meleget nem ád;
nem lelkek járnak ott, ellenkezőleg,
testek lélektelen, hús-vér-ruhában,
s esznek, emésztenek és alszanak,
nem éreznek, s e testekben, ha vágy van,
az a végleges semmi vágya csak,
mert átlényegülésük – néma, vak
közönnyé  – minden sejtjükben sajog;
s döglegyek ott az arany méhrajok…

1978

Díszletek közt

Álmomban kirándulgatok
hajdani eleven időmbe,
egy-egy emléket fölkapok,
és képet vázolok belőle;

legyen bár egy-nyári virág,
csupa-szirom-kék, sose termő,
vagy alig ködlő holdvilág,
terüljön rá tenyérnyi felhő;

íly díszletek közt létezem,
vagy képzelem, hogy létezem még,
holdfényt, virágot tör kezem,
s jelenné lelkesül az emlék,

míg rám nem ront az ébredés,
lassú ladikján beevezve
– mint láboson úszó penész –
valós, hínáros jelenembe.

1978

Összeomló díszlet

Az egybegyűlteket köszöntsük tisztelettel.
Főhajtva búcsuzom. Ne érje semmi vád
a zsűrit, nincs idő szabadkozásra, nem kell
vígasz, eldőltek a tapintatos viták.

Minek lebontani, magától összeonlik
a díszlet, rászakadt a felhők függönye;
záporok verdesik a kertet, a valódit,
s a mű-lomb, mű-gyönyör is megposhad bele.

A tágabb környezet méltó a búcsuzáshoz;
a tó hullámai egymásra torlanak,
sirálytalan az ég, két gerlepár kiáltoz;
szürke daróc-köpeny alatt vacog a nap.

1978

Még három napig…

Még három napig visszanéz rám
a tó, a part, a hamvas ég;
még három napig – mintha némán –
sugallatokat hallanék;

sugallatokat, s nincs szavam, hogy
elmondjam, mit jelentenek;
dallamtalan szállnak a hangok,
testetlen ábrák a jelek.

Még három napig megkísérlem
az ábrákat megfejteni,
aztán nem marad más reményem:
felejteni, felejteni.

Felejteni, hogy jártam itt is,
otthont adott nekem e táj;
s az idegen sodrás, amint visz,
nem is lesz mit feledni már.

Aliga, 1979

Lehúnyt szemekkel

Várom, várom, lehúnyt szemekkel,
a sötétségből mi dereng fel,
milyen emlékezet

áramlik úgy a vadvizekkel,
hogy tengerülből életet nyer
megint, s fejem felett

kóvályog majd felhő-alakban,
a pára-faláról visszapattan
minden feledtető

villáncsapása éveimnek,
minden elkiáltott feszítsd-meg,
s minden bedőlt tető

elhallgatott roskadozása,
ha a gerendák egyre-másra
omlanak, omlanak…

S nem látok mást, csak ami bennem
lpül fokonkint, védhetetlen,
a kék-bazalt fakat,

mi nem véd nyomortól, haláltól,
de elhatárol a világtól
s kopár magányba zár,

hol senki sem virraszt fölöttem,
csak a csönd és beljebb a csöndben
a néma borzadály:

a visongó, halálfejes rém
megvakult tükre hullt le mellém
s ezer darabra tört;

és tükrözi ezerszerezve,
amit adott és amit egyre
visszavesz tőlem a föld.

1978

Szűkölve

Miért adtad, ha visszavetted,
életem, jóízeidet?
A lét bennem szűkölve retteg,
nyirkos a szívem és hideg.

Rossz visszanézni tegnapomba,
s bárcsak ne lenne holnapom.
Nem rémít se pokol, se bomba,
csak a tudat, hogy folytatom

a folytathatatlant, s szörnyűt,
a már el nem viselhetőt;
hogy lelkem a semmibe pördült
még testem halála előtt.

1978

A láthatatlan

Csak egyszer látnám, milyen kárhozott vad
kering köröttem minden éjszaka;
milyen a színe, bundája szaga,
s patája hasadt-e az átkozottnak!

Nem ejteném el, bárhogy vicsorog, csak
lerajzolnám, hogy barlangom fala
riassza el, hadd higgye, ő maga
néz szembe önmagával, lomha, rosladt

alakban, mint maga a rettenet.
– Ezt tetted velem? – Ezt tettem veled! –
mondogatnám – ha meglátnám – magamban.

De nem látom, és így vagyok bezárva
általa egy kerítetlen karámba:
rabjává tett a végképp Láthatatlan.

1978

Tavaly a Balaton

Épp tavaly ilyenkor hallgatagon
néztem az alkonyodó Balaton
néma vizét, és túl a hegykaréjt,
mélyen a fák közt néhány lanyha fényt;
s tanúk nélkül vallattam magam ott,
ls azt vallottam: mindent tagadok:
ádáz varázslat nem esett velem,
keresztre feszített a türelem,
de a keresztről leszállok magam,
nem leszek mártír, csak boldogtalan,
ez pedig – mivel élek és halok –
voltaképp természetes állapot,
viselni derűs képpel is lehet,
s íly fegyelem edzi a jellemet;

épp tavaly ilyenkor – de messze már,
vállam fölött a múlt nyár pelyhe száll;
idén se nyaram nem volt, se telem,
most már kerékbe tör a türelem;
víz korhasztja bőröm, szikkasztja nap, –

szórjátok széjjel hűlt csontjaimat.

Aliga, 1979

Félszázados bűnöm

Valami mindennap lerombol
a földig, sűrű nyomoromból
kilábalnom nem enged;

mások mosolyától fuldoklom,
nem tudok áttörni e poklon,
már nem segít szerelmed.

Félszázados bűnöm, hogy élek,
se becsvágyak, se szenvedélyek
nem törik át fakó

közönyöm iszonyú falát már,
s hogy élnem rosszabb a halálnál,
már el sem mondható;

csak némán rágcsálok e koncon,
s nincs benne jó, mit meg ne rontson
a sötét képzelet:

nem várok itt én semmi szépre,
csak gondra, kárra, sorsverésre;
ernyedten lépdelek

ki a világból, a valóból:
valami mindennap lerombol,
s fölkelni semmi kedvem,

se éjjel, se este, se reggel,
se magamban, se hadsereggel
semmiért, semmi ellen.

1979

Kiszemelve

Mielőtt rámzuhan az alkony,
mielőtt meg kellene halnom,
még egyszer hadd legyek
méltó leghívebb önmagamhoz;
erős, de se hűvös, se hangos,
csupán fölvértezett
kis gondjaim önkénye ellen,
ne a habzó fölszínt figyeljem,
a tömény lényeget;
a tétova esetlegesség
kifent körmei ki ne kezdjék
fedetlen hitemet.

Mert kiszemelve más dologra,
nem önmagamba bonyolódva
kell némán panganom,
de kiáltanom, cselekednem,
valakiért, valami ellen,
kötnöm és oldanom,
hinnem a mégis-győzelemben,
ha nincs más oltalom.

1979

Gyönyöröm földje

Már nem a térben, nem a térben szeretnék gyarapodni,
megnéztem majdnem mindent Kubától Madagaszkárig,
és Rómától Bucharáig bejártam a föld szép
városai közül a legszebbek némelyikét,
és láttam a Tadzs Mahalt és Kalkutta nyomorát
s igéző könyvtárait, hol verebek röpdösnek,
mint nálunk a legyek az asztalok fölött; nem
nagyon akarom látni a többit, el tudom
képzelni, például Párizs vagy Moszkva legújabb
negyedei után Tokiót, New Yorkot, vagy
Havanna némely szállodái után Hong Kongot;
nem mondom, talán Görögország vafy Anglia még
adhatna újat – egyikben se jártam –, és mégis,
tudom már, nem a térben szeretnék gyarapodni,
de az időben, a mélyből kiáshatóban
s a mélybe temethetőben, az időben, az időben,
hol a káprázatos csalások elenyésznek,
és üledékül marad a lélekben a lényeg,
marad a nem térbeli lét, de a lét a mélyben;
tudom már, az időben gyarapodnék, nem a térben,
a bennem kivájt időben, hol – kozmikus kristály-gömb –
te vagy gyönyöröm Földje – végképp bejárhatatlan.

1979

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek,bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő s folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

1978

Decemberi tavasz

Idén, december elsején berobbant a tavasz,
vakító napsütéssel, lágy szellő-bolondozással;
ideje volt: áprilisban havazott és
május, június izzasztó forrósága
után hideg, semmire-jó nyár következett;
ez a váratlan tavasz, persze, mindenkit földúlt,
szirénáztak a mentők, a rendőrautók,
rossz ez a változás a szív- meg az érbetegeknek,
s bár engem efféle kór nem sanyargat,
most ezt éjszaka írom, mert
nem tudok aludni, inkább rád
gondolok, sejtem, te is virrasztasz;
ó, bár virrasztanánk együtt,
szeretkezve a sohafölnemtámadásig…

1979

Kegyelem

Huszonöt éve épp ezen a tájon
jártam, és most várom, hiába várom,
hogy szembejöjjön velem ifjúságom.

Ugyanaz vagyok, ki valaha voltam,
se meg nem nőttem, se meg nem hajoltam,
magam tüzén égtem, magam csiholtam;

s mert szikár voltam, utóbb szikkadt lettem,
saját zsarnok parancsaim követtem,
s magam ellen, ha voltam engedetlen,

én fizettem rá, stigmáim megőrzöm;
de mégsem adatik meg elidőznöm
negyedszázadnyi hő- és hómezőkön.

És nem köszön rám, aki voltam régen,
se itt, se más, járt, járatlan vidéken;
nem tiszteli a kort ifjabbik énem,

csak hajt előre, vissza jelenembe,
mintha a jövendő küldötte lenne,
s nem halálra szánna, de kegyelemre.

1979

Szita-szita-péntek

Ez nem volt szerelem-csütörtök,
ez szita-szita-péntek volt,
és minden
áthullt a szitán, minden, ami fontos;
áthullt az első hó, az utolsó találka;
gyomrom valami sohasemismert
tiltakozástól remegett,
alig akart befogadni egy pohár
tiszta, jó bort;
s még telefonon sem értem el senkit,
és szirénáztak az utcán a mentőautók,
és kocsisorok álltak a hídakon,
lépten-nyomon koccanás, vörös arcok,
lila öklök;
őrjítő torlódás, mintha egyszerre
hat államfő érkezett volna Budapestre;
pedig nem történt semmi különös,
épp csak szita-szita-péntek volt
(s mitévők lehetünk a ráolvasás ellen),
nyílván áthullt a liszt és fönnakadt a korpa;
igen, nem történt semmi különös:
lehullt idén az első ragyás hó,
és elmaradt az utolsó találka.

1979

Varjak a Vérmezőn

Nézd, megérkeztek a varjak a Vérmezőre,
nagy, horgascsőrű, fényestollú varjak,
már-már átveszik a táj fölött az uralmat,
s a levelek, mintha vezényszóra tennék,
nemcsak sárgulnak, vörösödnek, de hullanak is,
ázott csomókban hullanak a reszketeg fűre;
mert fagyott ma reggel, dér lepi most is a zöldet,
a hervadó, satnyuló zöldet; de kövérek a varjak,
most még kövérek (az ínség csak ezután jön),
ez az ő idejük, ez a kései ősz, pedog épp ők,
igen, ők viszik el innen az őszt hidegebb
vidékre vagy fagyosabb évszakba, halálba,
dermedésbe, éhségbe, igen, ők, a kövérek
viszik el tőlünk végleg ezt az őszt, kedves,
ők viszik el ezt az őszt, meglehet, az utolsót.

1979