Hiába dalolsz, Arion...
 
 Hiába dalolsz, Arion, nem lesz kegyelem,
 a martalócok nem lágyulnak meg a daltól,
 nem hat szivükre lázas erőlködésed,
 hogy mint soha még, úgy zengjen a hárfád,
 sajnos, nem értenek a hárfához, a dalhoz;
 s különben is téves az okoskodásod:
 halálfélelmed nem gyöngéd-ölü múzsa,
 ki önmagad fölé emelne a keserű percben,
 éppen ellenkezőleg, kaján szatír, lehervaszt,
 húrjaid megereszkednek, bereked a torkod;
 nem fogsz lenyűgözően zenélni, szerencsétlen,
 még a dalnok-versenyek vén birái is ujjal
 lefelé mutatnának – hát ezek a legények! –,
 itt állsz a fedélzeten majd, és nem változik semmi,
 jobb lenne megkímélni magad ettől a csődtől,
 nem zengeni éneket, de egy szót se szólva
 tűrni az ítéletet; az előregyártott legendát
 dajkálva kebleden, nem a mihaszna hárfát,
 hogy – miként meg van írva – erre úszik egy delfin, 
 hátára vesz s kitesz Korinthosz partjainál,
 vagy ha nem, hát a tenger dübörgi el feletted
 – sós vízbe pácolva tested – győztes ditirambusát.
 
 1981

LEHETSÉGES

 

Lehetséges

Mert, persze, lehetséges, hogy letöltsem a hátralevőt,
mint sorkötelezettségét a katona, vagy rosszabbul,
mint rab a büntetését, vagy egyszerüen csak,
mint minden élő s halálra itélt, kitöltsem
az értelmetlen űrt, mi öregedésem és pusztulásom
határai között, nem mint szakadék, inkább mint sivatag
terpeszkedik el (azaz nem tátong), mert mindez lehetséges,
tudomásul véve a tényt, hogy már nem szerzek barátot,
újat, jobbára elveszítem (vagy eltemetem) a régieket is,
belenyugodva a megszégyenülésbe, hogy felejtek
inkább, mintsem új ismeretektől okosodnék,
megalkudva a közönnyel, hogy idegen tájak többé
nem vonzanak, sőt a körülöttem fekvők is egyre idegenebbek,
igen, így is lehetséges, hogy letöltsem a hátralevőt,
mint sorkötelezettségét a katona, satöbbi, de miért ne
lehetne lehetséges, hogy ehelyett cselekvőn, teremtőn
hasítsak barázdát az ugar időben, homorú ekevasként,
hogy tovább szántsam a határt, mintha nekem teremne,
pedig nem nekem terem már, hogy az értelmetlen űrt
– mi csak most látszik annak, bár kezdettől fogva az volt –
becsvággyal s értelemmel tömör jelennel betöltsem,
tehát a jelent terjesszem szét a semleges közegben,
hadd szívja magába az ifjúkort, számlálhatatlan
napkeltéivel, hadd szívja föl az egyszeri alkony
éjbe vesző zuhanását, és váljék a semlegesből
értem való idővé, melynek két irányból
sugárzó metszéspontjában állok egyfolytában,
s mely nem terjed tovább, se előre, se hátra,
de mint a gyújtó-lencse magába gyűjti, gyújtja
a teljességet, a távlatok esszenciáját,
miközben jól tudom, hogy már nem szerzek barátot,
újat, jobbára elveszítem (vagy eltemetem) a régieket is,
és belenyugszom a megszégyenülésbe, hogy felejtek
inkább, mintsem új ismeretektől okosodnék,
de megtagadom a sorköteles lehetségest,
és elsáncolom magam az időtlen időbe,
és meglazított térddel, hősi póz nélkül állok –
sőt ellenállok az élve-eltemettetésnek.

1980

Röptében megfagyott…

Nem tudok előre nézni, csupa füstköd az ablak,
halványabb foltjain csak fa-csonkok derengnek át,
amputált ágaik sebhelye elüszkösödött már,
jövendőm jelképei; ilyen csupasz, kifosztott,
csonka leszek, ha ugyan leszek egyáltalán még;
visszatekintek inkább, ahonnan jöttem, az őszbe,
hol szőlő-érlelő nap símogatta a bőröm,
és fürtök keblecskéin siklott végig az ajkam,
s jólesett járnom-kelnem erdőkben, ligetekben,
úton-útfélen szüreteltem gyönyört, gyümölcsöt,
úgy éreztem, mintha így élhetnék már halálig,
ilyen érett-ősziesen, ilyen soha-lehulló
sárgás-lomb-koronásan, ilyen büszke sudáran,
mint akinek beteljesült sorsa az időben,
és megáll benne az idő, egyenletesen lüktet,
akár az ülő béka torkában a szívverése;
nem, nem olyan volt ez, mint az örökkévalóság,
sokkal mozgalmasabb annál, mégis sose múló –
állapot? – sokkal inkább történés, sőt cselekvés,
úgy tetszett, megállíthatatlan; és most mégis, íme
mozdulatlanra dermedt a táj előttem: fa-csonkok,
jég a kerék-nyomokban, ködön áttetsző hideg nap
a láthatáron; s röptében megfagyott madárként
hull elém jövendőm – nem tudok előre nézni.

1979

Középkorú költő

Valahogy eltűntek emlékei;
se vissza nem néz, se előre
hová lett fejéről már az aranyló
sisaktaréj, hová lett
az ígéret ifjú szenzációja,
s mert megúszta a korai halált,
hol van attól még, hogy eleven
búcsújáróhellyé avassák;
szürkén áll középütt, szorongva,
tudja, hogy visszaút nincs,
de nem tudja, van-e előre;
olyan, mint a félig befejezett ház,
hiányzik még a födémszerkezet,
a cserépzsindely, s bár a falak állnak,
ha nem kerül tető alá időben,
még talapzatáig lerombolódhat.

1980

Elmaradt férfikor

Nem is a bárányfelhős ifjúságot,
az elmaradt férfikort, azt sajnálod,
meg nem valósult magadat;

nem úgy sajnálod, mint idő előtt
elhaltat, nem mint ágyadból a nőt
ha kilopja egy pillanat,

de mint házat, mit álmodott a gyermek,
s mit a felnőtt utóbb nem épitett meg,
siratja tétlenül a vén,

ha végignéz a szikkadt, puszta telken,
málló téglákon, és látja, kietlen
gyom nőtt csupán a ház helyén.

Mert ifjúságod csupán lehetőség
volt arra, hogy férfikorod betöltsék
vöröserezetü falak,

s hol semmi sem volt – mint a pusztaságon –,
maradandó, tömör épület álljon
lombozó éveid alatt.

De leomlott, mielőtt épült volna,
roskadt reménység föl se húzott tornya –
már a hátad mögött mered,

mered a semmibe és a sohába,
lett az enyészet testet öltött árnya,
pedig sosem is létezett.

1980

Magába fúl a szél

Magába fúl a szél és röptiben hal meg a fecske;
valami véletlen parton majd véget ér a tenger,
fényesre csiszolt kagylói átváltoznak fövennyé,
a fövenyben a nyomok gyöngéden elsimulnak
s a gyöngédség is eloszlik a reggeli ködökkel,
beszívják a ködöket a borzolt üstökü nyárfák,
mik rég-holt nyárfák tőzeg-televényein tenyésznek…
S éppen te változtasd meg sodrását életednek?
Légy fa, mely az égbe kapaszkodik gyökerével,
fölfelé hulló kő, víz alatt úszó madár légy,
fölülről lefelé épülj, mint egy japán toronyház?
Fölülről lefelé inkább lerombolódni készülsz,
sorra dőlnek a téglák, recseg-ropog az állványzat;
lépj ki a romok alól és figyeld a jelenséget,
a visszafordíthatatlant, figyeld hideg szemekkel,
amíg figyelni tudod, és utódaidnak jegyezd fel
példád, az egyszerit, a végleg hasznavehetetlent.

1979

Észrevétlen tavasz

Észrevétlen múlik el a tavasz;
míg a hegyekben hó kavarog
s idelent hideg zápor füstöl
s messziről légi katasztrófák
és merényletek híre hallik –
a gyümölcsfák illegalitásban
nyitják s hullatják virágaikat,
özvegy menyasszonyok, esővert
fátyol-foszlányaik szállnak a szélben,
és ott maradnak meddőn a kifosztott,
teremni teremtett fák ragyaverten,
hogy mire megjönnek a napfény
szárnyas, fullánkos arany méhei,
ne leljenek beporoznivalóra,
csak meztelen ágakra, nyers karókra,
miken fönnakad még a távozó
felhők utolsó foszlánya is; úgy leng,
mint földig fölégetett falvak
hamuszín lobogója.

1980

Félúton

Váci Mihálynak

Lehet, hogy lehiggadtál volna,
ha túléled az ötvenet.
Látod, én inkább megfakultam;
ó, bár még szólhatnék veled,
amíg „egy szimplát állva együtt”
megiszunk, s te megkérdenéd,
sok földet bejárt, messziről jött
hű zarándok: „még nem elég”?
Hiszen tudod, elég sosem lesz,
az elég – maga a halál,
mondanám én, s te is efféle
bölcsességeket mondanál.
Majd a költészetről beszélnénk,
hogy a vers már nem úgy terem
bennünk, mint a kóró a réten,
de gyötrelem és küzdelem,
akkor is, ha föltörni készül
és akkor is, ha elapad,
már nem súg verset minden perc, csak
egy-egy kegyelmes pillanat.
S mert nem vagyunk dicső agg költők,
s már szilaj ifjak sem vagyunk,
a lét és a nemlét jogának
határmezsgyéjén kullogunk.
Ki ezt a válságot lebírja,
az élve, halva megmarad.
Te megmaradtál, árnyad száll csak
sóhajtó babérfák alatt
Marasztalón nézek utánad,
vagy készülőn – nem is tudom.
Gyökeret vert bennem a bánat,
itt dermedek a félúton.

1980

 

Apokrif ecloga

Radnóti Miklós emlékezetére

Próféta
Állj meg egy szóra, ha tudsz s teheted, s mondd, merre igyekszel,
lábadon rongyba tekert, sárlepte kolonc a bakancsod,
két kezedet föltörte sebesre lapát nyele, csákány,
arcod már csupa csont és bőr, csak sörte borítja;
mondd, ki vagy és hol-merre hazád?

Költő
Költő vagyok, és itt,
itt a hazám, itt szült meg anyám, itt, erre a földre
ítélt engem a sors, lásd, ádáz, szörnyü időben,
most, hogy a föld lágy jonhát lánctalpak hasogatják,
s bombát vetnek a gépek az ártatlan kicsinyekre.

Próféta
Légy őszinte, a vétkeidet mondd el, mik az ország
szívét oly iszonyún sértették, hogy te e sorban
vágóhídra terelt jószágként botladozol most,
nyilván megszolgáltad a sorsod, a vétkeidet mondd!

Költő
Vétkek, atyám? Nem más – születésem bélyege éget.
Mert a hatalmasok úgy ítéltek, e bélyeg a vétek.
Országomra – Nem tudhatom én, hallotta-e vagy sem? –,
még nem is oly rég, épp én kértem az égtől a felhők
oltalmát a halált-osztó repülők hada ellen,
esdve kegyelmet, a fellegeket ki vigyázza, Urunktól.

Próféta
Úgy hát, vétkes az ország, és te – s e nyáj – vagy a tiszta!
Mondj szilaj átkot az elnyomorult nemzetre, a népre,
átkot az érdemet eltaposókra, az őskutatókra,
s vágd ki magad vaskos fegyverrel e béna seregből,
vagy ha nem érted a módját, mint kell küzdve kiválni,
mondd csak az átkot s könnyebbülj meg…

Költő
Egyetlen ígéret
éltet: az agg Náhum mondotta a déli hegyek közt:
„Már születőben az ország” – az, mit az ifju tanítvány
jósolt, s jól tudom, az lesz majd menedéke hazának,
népnek, s alkonya mind a hatalmas, zsarnok uraknak,
s otthonom…

Próféta
És ha az ország megszületik, de megint csak
méregetik majd, kit mi jogon s mért szült meg az anyja,
s vére szerint ismét ártatlant perzsel a bélyeg,
s szeplős lesz ez az út megalázott bélyegesekkel?!

Költő
Nem hiszem én, de ha úgy lesz mégis, ha élve, ha holtan
ott lelsz engem a bélyegesek mégoly kicsi, rémült
nyájában, csak a költőt lesd, kérdezz meg akárkit:
– ott az a vézna, az a karikás-szemü – s rám mutogatnak;
csákány vállamon, és a kezemben földizü répa,
rágom a marháknak termett eledelt, gyalogolván,
szánva halálra – s az emberi lét országa előttem,
mit megigért vala Náhum, s én megyek érte, elébe,
míg valahára elérem, vagy lekaszál ama sortűz.

1980

Homokban csillag

Ma reggel kéken lélegzett a tenger,
s kerestem három éve itthagyott
lelkem nyomát, homokban csillagot,
de szétfoszlott a kódorgó szelekkel.

És belefúlt a tengerbe a reggel,
s összeforrtak a sötétkék habok,
csak egy sirály gyors lángnyelve csapott
a hűlt tetemre, s nem is lebegett fel;

ott ringott a hullámsíron fehéren,
mint kelő félhold ring felhőtlen égen,
őrizte azt a nyomtalan csodát,

mit én költöttem gazdátlan magamnak,
hogy vigyázzon rám, mint házára ablak
egy elszivárgó hosszu álmon át.

1980

Nem menekülök

Hommage à Szabó Lőrinc:
„A csillagok közé menekülök”

Nem menekülök csillagok közé, nem,
nincs köztük semmi keresnivalóm,
sás és csalán közt jár gyönge hajóm,
kedvem se telnék a menekülésben;

fent nincs csalán, se sás, csak a sötéten
kóválygó holdak, s vajként olvadón
terjed a fény, s a túloldal fakón
zihál egyre a megsemmisülésben.

A megsemmisülésben, mely csak egy nap
vagy egy év – nap-év, hold-év –, s napra tegnap,
holnapra ma, vagy mi következik:

én rabja vagyok itt a napszakoknak,
s fölöttem bármely planéták suhognak,
föltámadok a jövő reggelig.

1980

Oidipusz száműzetésben

Most, hogy Kolónoszba értem,
s elhagyott Antigoném is,
visszatért Thébaiba bölcsen,
hiszen én magam kértem erre,
lányomat, anyámnak lányát,
vagyis hát húgomat; nem, nem
ezt tovább nem bonyolítom,
csűrjék, csavarják, akiknek
játék ez – nekem valóság;
most, hogy magamra maradtam,
s mint a jós, én is azt látom
csak, ami belülről izzik
elmémben, múlt vagy jelen bár,
látom a még-alig-múltat,
magamat királyi korban,
mert ahogy felcseperedtek
gyermekeim, úgy nőttem meg
én is a nép adta tisztre,
s magamban elmondhatom most
itt, ahol senki se hallja:
ifjúi hév s hiúság már
nem űzött – szolgálni akartam
uralkodóként, szolgálni
a jót, a teljes igazság
győzelmét, és magamban
kezdtem a földerítését;
ami eztán lehettem volna,
az már soha nem lesz senki
Thébai trónján; kevesebb, több
kehet, ám soha ugyanaz már;
de hiába – kezdettől fogva
fürkésztem: dagadt-bokájú
miért lettem én, s hol a rejtély
nyitja, mely származásom
mélyén lappang, és Delphoit is
megjártam, s futottam a jóslat
elől, be ne teljen az átok,
mit apám és anyám vére
ereimben áramoltat;
futottam előle, de éppúgy
siettem a való elébe,
pedig volt esélyem kitérni,
még Kreón, kit jóakarómnak
senki se mondhat, is intett
– épp a korinthoszi hírnök
ottjártakor –, ne bogozzuk
tovább a kibogozhatatlant,
de én még Teiresziászt is
előhivattam s a pásztort,
ki régesrég csecsemőként
kitett a hegyre (ó, bárcsak
otthagyott volna valóban,
és farkasok keselyűkkel
osztoztak volna rajtam);
és kényszerítettem őket,
mondják el mind, amit tudnak,
s bárhogy rimánkodtak: inkább
elhallgatnának örökre,
végül kivallottak mindent;
a többit tudjátok ugyis,
s most, hogy Kolónoszba értem
s minden dicsőség mögöttem,
velem csak a fekete vakság
és előttem a halál van:
de áldott lesz az a föld, mely
csontjaimat befogadja,
áldott, mert elevenen már
semmi föld nem fogadott be,
áldott, mert omló poraimból
kiragyog a teljes igazság,
amiért trónomat inkább
s boldogságom föláldoztam,
semhogy csorbultan lapuljon
alku és képmutatás közt
bíbor és arany álcában;
majd aki síromra rálel,
megütközhet velük is egyszer,
akikkel én megütköztem,
és méltán alulmaradtam,
de ő majd győzhet, ha győzi,
ha vérébe nem vegyül átok;
ahogy elfeledi sorsom,
élete úgy legyen áldott.

1980

Gesztenyevirág

Egyetlen vígaszom az őszben;
újra virít a gesztenye,
újra fehér-gyertyás, miközben
rozsdás tavaszi levele
földre konyul már, sőt lelibben
egyik-másik, zörögve hull
az utcakőre, de a friss fenn
a gyertya-tőnél csak virul
hajnal-zölden, igen, virágnál
is ékesebben tündököl
a lomb, dicsekszik, szinte ágál,
s nyújtózkodik az égre föl,
mintha azt hirdetné, tavasz van
valóban, s eztán jön a nyár,
és a virág, ha már kipattan,
beporzásra, termésre vár.
Hiába vár, nyilván hiába,
lehet, maholnap itt a dér
virit, nem gesztenye virága,
de valamit mégis igér;
igéri azt, amit a lélek,
ereje fogytán is remél,
hogy bár kint s bent korán sötét lett,
de talán messze még a tél.

1980

Ahogy metszed a szőlőt…

Ahogy metszed a szőlőt,
az egyik szál vesszőt tőből kivágod,
a másikat egy szemre visszametszed,
a harmadikat meghagyod, de azt is
visszanyesed nyolc-tíz szemre és mélyen
meghajtod, majd belereccsen, úgy kötözöd le,
hogy ív-formán feszüljön, mint az íj;
egy-egy tőkén három-négy ilyen ívet
hajtatsz, célszerüen irtasz, hogy gyarapítsál,
hogy bővebb termést szüretelj jövőre;
hajlongsz és fölegyenesedel, derekad megropogtatod,
s rossz szokásod szerint, magadon jár az eszed:
ha téged is célszerüen nyesnének
a különféle éles kudarcok, szenvedések,
önhittséget, hiúságot, minden fölöslegest
visszavágva tövig,
micsoda termést hozhatnál jövőre,
ép vesszeiden micsoda fürtök ringanának;

de vajon szakszerű kéz
használja-e az ollót
ott fent, a magasságos semmiségben?!

Izsák fogadalma

De Ő volt-e az Úr, avagy csak kitaláltad
magadnak s híveidnek, akik téged csodáltak?
Nem csak benned lakott, mint bennem is, apám,
akit atyádnak hittél s hirdettél, Ábrahám?
És ugyan ki parancsolt, Ő neked, vagy te Néki,
s melyikőtök tudott a másikból kilépni?
És vajon Sodomáért megalkudott-e véled?
Lefelé licitáltál, mint házaló vigécek;
ha nincs ötven igaz, ha nincs harminc se, húsz se,
elég lesz tíz, s ha tíz sincs, nem menekül meg úgyse
más, csak egymaga Lót, hogy megmaradna magnak –
s ha csak mert megmaradt, azért mondtad igaznak?!
Volt-e pöröd vajon, sugallatod, beszéded
Vele vagy Tőle, vagy költötted az egészet,
a két angyallal együtt, kik háltak vala Lótnál,
miután te az Úrral szívósan alkudoztál?!
S azért költötted-e, hogy híreszteld, te más vagy:
nem részese, csupán Szeme a pusztulásnak?!

*

Igen, a sírod szélén töprengek így magamban,
ki tudom, általad megszabott egy-utam van;
népem megsokasítom, mert így rendeltetett,
s Hebronban, Kánaánban áldják a te neved.
Voltaképp csupa hálát lombozhatna a lelkem:
sokak közül egyetlenegynek tettél meg engem,
pedig csak úgy lehettem én az egyetlened,
hogy annak kiszemeltél, rám vetetted kezed,
mint egykor tomporod alá szolgád vetette,
aki Rebekát hozzám parancsodra terelte
a tíz tevével együtt, hátukon rakománnyal, –
s ím az Egyetlenegyed vagyok, minden reám vall;
a tényeket kivéve, mert Izmáel a bátyám,
szolgálód szülte bár, de a te gyönyöröd ágyán;
s az én anyám halála után új feleség
hat fiú-magzatot fogant méhébe még
tőled, hát így vagyok én az egyetlenegyed,
s minden azt súgja nékem: kiváltságod ne vesd meg!
De micsoda kiváltság, miképp váltam ki én
népemből gyötretésünk és gyönyörünk hegyén;
s miért váltam ki épp én, véletlen-e vagy törvény,
mely mint a kéneső perzsel reámömölvén?!

*

Azt hiszed, elfeledtem, hogy mentünk föl a hegyre,
hogy vonszoltál, bizalmam kötőfékén vezetve;
neked az élő tűz volt kezedben és a kés,
nálam az apritott fa – és semmi kétkedés;
de hol az áldozat – kérdeztem rezzenetlen;
majd ád az Úr – felelted, és megkötöztél engem;
nem is volt érkezésem félni sem, már az Úr szólt,
s megállitott a hang, mely előbb ölni únszolt
téged, de én a hangot nem hallottam előbb sem,
utóbb sem, a kost láttam, mely ott legelt előttem,
aztán ledöfted és föláldoztad helyettem,
így lettem én legenda, így lettem az Egyetlen,
az áldozati tűzből megmenekült Izsák,
s te Ábrahám, a szent, ki fölkínálta fiát
az Úrnak, s csak az ő kegyén múlott, hogy élek,
s méltó vagyok naponként hálákat adni néked
(persze, mert meghallottad, mit súgott a Magasság),
ki arra sem emlékszem, hogy tört a bódulat rád,
az ég üzenetét megsejtő áhitat,
én csak lestem a hegyről levezető utat;
de színlelni tovább most már nincs semmi kedvem,
nem az Úr, csak önkényed ura szemelt ki engem,
a tettet és fonákját, meglehet, azért tetted,
hogy lennék én halálig a lekötelezetted;
de a legenda él énbennem, sőt a népben,
mint bogáncstól a birka, nem szabadulok én sem
tőle, de ők sem, s vallom, hogy nem is akarunk már
szabadulni, bejárjuk utunk, bármilyen út vár;
csak egyet fogadok meg immár romló porodnak,
hogy szóljon bár az égből hozzám atyai szózat,
hogy áldozzam fiam (akármilyen silányat)
a földek, tengerek és a mennyek urának,
én megtagadom azt a fennsőbb, kevély parancsot,
nem leszek olyan jámbor, hogy bevárjam a hangot,
mely visszavonja önnön kétes rendelkezését,
hogy a bölcs kegyelemtől hajoljak újra kétrét;
s ha tudnám biztosan, hogy mégis maga az Úr az,
ki szunnyadó dühöt lelkemben tettre duzzaszt,
nem játszanám tovább a jámbor ostobát,
azt a Mindenhatót nem szolgálnám tovább,
de fölfelelnék néki: Te bárhogy rendeled,
én eleven fiamra nem emelek kezet,
és többé nem hiszem, hogy igaz isten lehetne,
ki föláldozza hívét kételyre, rettenetre,
s ha ép eszem parancsát nem tűröd, hogy kövessem,
inkább elhagylak Téged, és hagyj el Te is engem.

1980

DELFIN ÉS MEDÚZA

Delfin és medúza

Halász
Végre itt látlak újra a kosfejü hullámtörőknél,
egész télen, tavaszon csak odudat őrizted egyre;
mi csalt ki, mondd, a fényre, a nyár, vagy társakra vágyol?

Ovidius
Hívott heve a nyárnak, mert bennem végleg hideg lett,
csontjaim is fáznak, a vér alig jár ereimben.
Nincs keserűbb sors, testvér, hidd el, a számüzetésnél…
Rajzanak-e a halak?

Halász
Ma reggel még egyet se fogtam.
De te tavaly ilyenkor is éppilyen számüzött voltál,
mégis emelt fővel jártál köztünk, fütyörészve!

Ovidius
Akkor még reméltem –

Halász
Rómától talán, kegyelmet?

Ovidius
Azt azért mégsem, de tudtam, hogy Claudia vár rám,
s ha talán igaz se volt, de lendítette a verset.
Most nem remélek semmit, és nem lendül föl a vers sem,
lent szunnyad az iszapban, még pikkelye se villan.

Halász
Megesik ez a halásszal is, várni kell türelemmel.
De rajtad ugyan mit segítene, ha kifognál
egy verset a te vizeidből, jól se lakhatsz belőle,
s nagy híredet se költik – ebben a provinciában!?

Ovidius
Tudnám, hogy élek, testvér, s nem mint a moha fa törzsén
tengődöm csak, de mint a sirály, fölmetszem az égnek
megmerevült vásznát, változtatok a világon,
mit ilyen egyformán úgysem lehet kibírni sokáig.

Halász
Vesd ki hát hálóid itt mellettem, és hallgassuk együtt
a tenger duruzsolását, valamit mindig igérget
ez a víz-zubogás meg a kagylók hűs kocogása.

Ovidius
Engem nem szédit ígéret; dermeszt a bizonyosság,
hogy a szerettem földet többé már el nem érem,
hogy nem a háló vagyok, de a hal, vergődöm hiába,
s lélegzetem is elfogy, mint túlfeszített türelmem.

Halász
Honvágy sanyargat, költő, márcsak ilyen az ember,
ha hálóval bánik, ha tollal, láss hozzá, énekeld meg…

Ovidius
Az a föld, ahová vágyom, nekem már elérhetetlen,
nincs az a térképen, nem visz oda ösvény, hajóút,
voltaképp már nem is vágyom oda, csupán hiányzik,
mint hadirokkantnak fél karja, mint éjnek a napfény;
nem istenek, árnyak birodalma, nehogy azt hidd,
annál elérhetetlenebb: az időbe merült le,
a feneketlen időbe teremtő ifjúságom,
mely szállást adott lelkemnek, a fészektelennek,
sorsom bármerre vetett is…

Halász
Hiszen deresedik már
a hajad, arcod se ránctalan; vénebb vagyok nálad,
jól tudom, gyöngül a szem meg a láb, s a férfierő is
lanyhul, de hát közös sors ez, mit lehet tenni,
csak ki kell vetni a hálót, és húzni, ha megtelt.

Ovidius
És nézni előre, igaz?

Halász
Igaz.

Ovidius
De engem a lelkem
ifjúsága hagyott el, már nem nézek előre,
s rettegek hátra pillantani – mi vonul utánam! –,
hát csak a lábam elé csüggesztem tekintetem, éppcsak
a lábam elé meredek, hogy orra ne bukjak.

Halász
Nagyobb a te bajod, költő, a számüzetésnél.
Amíg élet az élet, bárha pislákol is csak,
szítani kell a lángját…

Ovidius
Amíg lélek a lélek –
s nem hulltában alélt kő, amíg ember az ember,
s nem csont-bőr-hús-keverék csak; ez az én mesterségem,
testvér, ezzel én tudtam bánni, ameddig tudtam,
de összegubancolódott immár végleg a hálóm,
te aligha bogozod ki…

Halász
De nézd csak a tengert,
hogy váltja-cseréli mindig ugyanazt a ruháját,
s megújul naponta, akkor is, ha mi nem leszünk már;
lásd, a halak rajait mint tereli hálóm felé most,
mint lélegzik egy nagyot és mint csitul el aztán;
nézd csak a delfineket, hogy játszanak a habok hátán;
néha azt gondolom, hogyha eljön időm, engem
hátára vesz majd egy delfin s elvisz a véghetetlen
messzi homályba, túl a látóhatár karéján,
s megnyugszom ebben, és addig is teszem a dolgom.

Ovidius
Jól teszed, testvér, de tőlem a delfineket már
Arión elhóditotta, nekem e sós vizekben
csak a medúza maradt, ez a kocsonya-csillag,
elképzelek egy hatalmast, csápjai átölelnek,
s áttetsző leszek én is, síkos és megfoghatatlan,
mint a medúza a vízben, pára a levegőben,
s eloszlok meddő ábrái közt a jövőnek, a múltnak…

1980

Jégcsapok

Csöpögő jégcsapok csüngnek a házereszről,
vág az északi szél és fújja a havat;
a fagy s az olvadás metszéspontján halad,
rossz keréken zötyög a tél, szekere megdől;

ugyan meddig zötyög, vajon mikor kereng föl
a pelyhek bosszúja az abroncsok alatt,
hogy a tengely silány vasára vér tapad,
s testek hanyatlanak alá a sűrü csendből;

testek hanyatlanak, szedi a tél a vámot,
végső búcsú helyett sötét sóhaj szivárog
át a híg szemfedőn, s kiterül a halott;

nem siratódal, a mentőautó jajong csak,
s a túlélők fakók, meddővé kárhozottak:
a nemzés vesszei – csöpögő jégcsapok.

1980

Féléven át

Mert féléven át egyre csak temettem:
régi barátot, testben is halottat,
és őket is, akik eloldalogtak,
árvaságom rühellve, sérthetetlen

közönnyel tőlem, és földbe vetettem
becsvágyam amputált csonkját, lerothadt
róla a hús, és mád ott, csak
a soha-többé és a lehetetlen;

hát hogyne állnék itt most megütődve,
kételkedésem mankójára dőlve,
hogy az emberi testté lett öröm

dereng föl a másodperc láthatárán,
bár halványan irizáló szivárvány:
puszta létezését is köszönöm.

1980

Mert megmerültél…

Mert megmerültél végre az időben,
visszafelé kezdett folyni a sodra,
sőt meg is állt és tóvá csillapult,
s egyszerre mindent újra észrevettél:
a dombok gömbölyded idomait,
az út mentén friss zöl sorfalát a fáknak,
s a közbül kivillanó háztetőket,
s hirtelen azt kivántad, ez az út
bárcsak ne érne véget még sokáig;
kezedben egy testvéri kéz, melenget
és marasztal, ajkad egy ritkán hallott
nevet ízlelget, s önfeledt nevetés
zizeg körülötted és arra únszol,
te is tarts vele, s szél-zilálta hajszálak
kazla mögül feléd villan egy metszett,
élesre metszett szempár, olyan gyöngéd
ragyogással, hogy érzed, ez a perc már
horgonyt vet s végleg megáll az időben…

1980

Zene

Jöjjetek, gondűző dalok,
jóról vagy jajról szóljatok,
csak jöjjetek, s zendüljetek
lelket robbantó hangszerek:
hegedűk, mik az éjszakát
kivilágítják, s csillagát
a reménynek tűzik az ég
ormára; ontsatok zenét
lágy oboák, simítsatok
szét minden ráncot, bánatot;
nagybőgők, bölcs öreg kutyák,
jól vigyázzátok kapuját
benső békénknek, vak harag
ne dúljon e tetők alatt;
zongora, harsogd, ha muszáj,
hogy tűrhetetlen ami fáj,
hogy méltatlan a vereség,
amíg erőnkből futja még
egy rebbenésre; végre dob,
rebegd, dadogd, kopogd, dobogd,
hogy jól tudjuk, végül mi vár,
de addig sem leszünk sivár
prédái; addig fölemelt
szelíd fejjel várjuk a jelt,
s örvénylik bennünk a zene,
szívünk is fölzendül vele.

1980

Lényeg

Csak a bálvány szomjazik áldozatra;
ember embernek adjon, ha szeret,
magából egy falatnyi lényeget
kéretlen, ingyen s tisztán felmutatva

önnön mélyeiből, s ne is kutassa,
mit ér, mit a másik ad ehelyett;
kincseik összemérhetetlenek,
nem latolhatók súlyra, se tucatra,

épp ezért egyenlő esélyüek,
ezért váltható valóra a szándék
– ha igazi –, hogy kölcsönös ajándék

legyen a józanság s a szédület,
mit az emberszabásu társulás ad:
egymás tükre a lényeg és a látszat.

1980

Könnyelműen

Könnyelműen, akár a nyárfa pelyhe,
szállj el, amerre hord a szél,
ne üljön rajtad gondok lusta terhe,
légy testté lett szelíd szeszély.

Elég volt már az önsanyargatásból;
mi rosszat hoz még holnapod?
Részedet a kudarc-osztogatásból
röptödben is majd megkapod.

Ha egy percre talán jó helyre tesz le
a bolond szél, a vak szeszély,
maradj veszteg, mintha meggyőkerezne
jövendőd, semmitől se félj.

Hidd azt, hogy kisarjadhat még jövődből
valami jó, valami szép,
hogy a felszín alól mégis előtör,
kibuggyantva forrásvizét

megalkuvástól megszűrt tisztaságod
szélrózsák szirmai alatt,
s mielőtt elmégy, még gyöngéden átfog
egy lágy, nőnemű pillanat.

1980 (Neptun)

Tulipán törvénye

Fagyott hórögök guggoltak a földön,
alattuk a tetszhalott tulipán
gumója várt, hogy szára fényre törjön
sűrű fekete évszakok után.

Érezte, egyszer vége lesz a télnek,
és lesz a hó-páncélból híg latyak,
és körülötte a fű is megéled,
és újra meleget ragyog a nap,
nem csak az ég szegélyén sápadozva
csüng fakult éremként, de lángra kap;
és már a virág reményét lobogta
a didergő rost a rögök alatt.

Mert él a törvény! S úgy kell, hogy beteljen
sűrű fekete évszakok után,
ahogy szirmát duzzasztva fényre lebben
szürke sárból a vörös tulipán.

1980

Koranyár

Hogyan lebbentek elő
abból a hosszú, lomha
télből s a kusza tavaszból
ebbe a májusi nyárba
ezek a gyönyörű nők itt,
akik úton-útfélen
gyerekkocsikat tologatva
járnak feszed nadrágban,
vagy révülten bolyongnak,
s blúzukon kiszögell mellük
bimbója; ugyan hol jártak
a szürke, penészes időkben,
beesett farral, kabátba
burkoltan, horgolt sapkákba
rejtve fejükön a lángot,
amitől szemünk üszke
is fellobban, – hol jártak?
Talán nem is itt éltek,
vagy mégis itt – de bujkált
bennük a bűvös igézet
megbéklyózva, leigázva?

Most járnak, sőt nyüzsögnek,
mosolytól pezseg a szájuk,
majdnem mind párban jönnek,
s egy-egy hála-pillantás jut
az utánuk kémlelőnek;

és még a szikkadt banyák is
– állván a kapufélen –
nyájasan néznek a napra,
a tűz-fiút, a mosolygót
meddő ölükbe kapva;

de még inkább a zsengék,
a zöldregyúlt ligetben,
a húszéves kamaszok, kik
majdnem egymásba fúlnak,
szerelemtől lerészegülten;

s jut neked is bíznivalód még,
ki most lábolsz ki az őszből
(vagy épp teledbe hajolsz át):
ott, a piros padon egy szép,
kék szoknyás fiatal lány
fehérkő hajú férfit
csókol, olyan önfeledten,
lábát keresztbe rakva
lábán, szemét behúnyva,
hogy már-már a reménység
csillaga süt ki fölötted –;
ha újra erre jársz majd
egy jövendő tavaszban,
ha megéred – ki tudja –,
unokádat csodálják
majd az örökké újjá
születő nők, vagy épp téged,
akin nincs mit csodálni,
mert vénen is az vagy, a régi,
aki áhitattal nézi,
hogy távoznak el tőle
a hiúz-szemek egyenkint,
a gyönyör-csiholta mellek
s a lant-remegésű csípők
nagy május mámorában.

1981, Vérmező

Skót ballada

Blackburry volt a nevem,
ma is sötét vagyok,
lóháton ügettem én,
most járok csak gyalog,
kisértek utamon eddig
földrehullt angyalok.

Éppen az ölembe hulltak,
égből a földre le,
de hulltukban leégett
szárnyukról a pihe;
ami megmaradt, ölelni
tudtak éppcsak vele.

Évente tizenkettőt
öleltem legalább,
ők nem tudták, de mi együtt
voltunk egy nagy család,
így tették otthonommá
ezt a kihalt hazát.

Tizenkettő, vagy több is
üzent rám, napra nap,
hogy vár rám a fogadóban
vagy a nyírfák alatt,
s gyönyörű lesz, ha jövök majd,
az a gyöngéd pillanat.

És jöttem én és mentem,
egyiktől másikig,
tudtam, az egyik nyögdel,
a másik meg sikít,
a harmadik egy öleléstől
aléltan elvirít;

A negyedik telhetetlen,
én halhatok belé,
ha szárnyatlan terelném
vissza az ég felé,
ahonnan jött, a gyönyörbe,
mely már nem az emberé.

Volt egy, akit olyan tűz
hevített tél idején,
szabad ég alatt szoknyáját
földobta könnyedén,
d bokájáig hajolt, hogy
belémártóztam én.

Ez volt, ó, nem is oly régen,
ez volt a múlt, a szép,
aztán kihúzták alólam
a paripát, sőt a gebét,
vágóhídra vitték Blackburry
rozzant önérzetét.

S immár több, mint egy éve,
tucatnyiból egy se jár
kedvembe lány, a kazalnál,
fogadónál egy se vár,
s én többé megszokásból
se járok erre már.

Így megöregedtem volna? –
nem, azt még nem hiszem,
hajnalban rám kopogtat
gazdátlanul a szivem;
kopog a pusztaságban,
kopog a semmiben…

Egy jó lovat alám még,
s fölemelem fejem,
mit a tucatnyi lány vár,
azt is fölemelem,
s mit senki meg nem szállott,
maradok őrhelyemen.

Habár, bizony, sötéten,
mert Blackburry vagyok,
járok a mindenségben
csillagok közt gyalog,
míg mellettem halálom
lustán eloldalog.

1981. jan. 1.

Emlékrajzok egy letűnt férfikorról

I. Az önfeledtség tisztásán

– Megfeledkeztem magamról –
mondta –, ilyenkor mindig
ezt szoktam mondani. – Ilyenkor?
Milyenkor? – tűnődött a férfi –
És miért mentegetőzik?
Hiszen a legjobbat adta,
s önként: gyönyörű testét;
csók közben a levegőbe
ugrott, és két combjával
törzsét körülölelte,
aztán lehuppant, zihálva
vezette kézenfogva
a sűrű bokrok övezte
tisztásra, gyorsan letolta
a farmert, s földig hajolt, hogy
ő mélyen belemerüljön,
azután fölsikoltott
kétszer is, és könyörgött:
ne menj el még, ne menj el!
De már zörögtek a lombok
mögött a kirándulók, és
közben az idő is eljárt.
Remegő lábakkal állt ott
a férfi, áhitattal
telt el és szerelemmel
s álmélkodással, mért épp
őt illette ez a kiváltság,
hogy az elérhetetlen
(legalábbis eddig annak
tetsző) asszony befogadja
magába kérlelés nélkül,
s még csak nem is adakozva.
És ekkor mondta a nő, már
lehűlten (s fésülködve):
– Megfeledkeztem magamról,
s tette hozzá: – Ilyenkor
ezt szoktam mondani mindig.

De ez az utóbbi mondat
jó két év múlva jutott csak
a férfi eszébe, akkor,
amikor mindent beszőtt már
az árulása, a hamisság
penészes pókhálója,
s a szerelem tisztásán
lombtalan, dérlepetten,
semmit el nem takarva
csontváz-bokrok dideregtek.


II. Az emésztő tűz

Amikor legutoljára
találkoztak a tópart
kis kempingjében, a bőrük
még nedves volt a víztől,
mert előbb jó nagyot úsztak,
aztán szaladtak, ázott
hajjal a kicsi szobába
– titokban, meg ne lássák –,
s ráfordították a kulcsot,
és térdreesett az asszony,
csókolta teli szájjal,
szép, bársonyos ajkakkal
a férfi türelmetlen,
sőt teljesen felelőtlen,
akaratától önállósult,
címerét, jogarát, vagy
ki tudja, miként becézte,
aztán egymásba borultak:
a mennyezetig rugódzott
az asszony talpa – a férfi
önkivületbe merült, és
utóbb csak arra gondolt,
ha egy teljes éjszakán át
így ölelkeznének, ő már
magához se térne többé,
úgy úszna át a halálba
talán, hogy észre se venné.

Azóta nem látta az asszonyt,
de sokszor eszébe jutott még,
hogy sehogyse jut az eszébe,
milyen volt az öle, combja,
szilaj vagy halk volt a mámor
perceiben – ezt kellett
volna csak megjegyezni,
hogy eltehesse magának
ínséges öregkorára
emésztő-tűz-szeretőjét,
aki a vizekből szállt ki;
vagy végleg benne maradjon
(legalább képzeletben),
míg az ágyék bizsergő,
göndör rángásai közben
elszáll belőle a lélek.


III. A leplezett-mosolyú

– Nagyon csöndes légy – mondta –,
a gyerekek a másik szobában
alusznak, föl ne keltsd őket,
azonfelül a falak is túl
vékonyak, én pedig téged
hivatalosan kísérlek
ebben a, számodra végképp
idegen kisvárosban,
nem tehetem ki magamat, de
téged se a szóbeszédnek;
megértesz? – fuldokolva
suttogta a férfi,: hát persze;
csak annyit kért, a ruháját
ha maga veti le az asszony
(a cippzárakkal ugysem
boldogul férfikéz könnyen),
de azt a csöpp, háromszög-
forma zöld nadrágocskát
hadd hámozza le róla
ő (halkan és gyöngéden).
Az asszony tele szájjal
mosolygott, mert ilyen volt

a mosolya: leplezetten
őszinte, s boldogan meg-
tette, amit a férfi
kért (aki kutyaszemekkel
nézett rá) összefonódva
vacogtak csöndben a diványon;

és folytatódott volna
minden; ha volt szerelemre
testben-lélekben méltó
asszony a férfi hosszú
(legalábbis arra éppen
elég hosszú) életében,
hát ő volt az!
S a várost,
ahol a Tisza s a Zagyva
egymásba borul (hogy azt ne
mondjam: közösül), s hol
az asszony – maga nem művész! –
a festők (a drága bolondok)
istápolója volt, igen, önző
érdekek nélkül –
de első,
elvérzett házassága
után egy másodikat –még
iszonyúbbat (hét hónapig tartót)
kötött: a szép férj verte,
rúgta,
s ő döntött: nem, többé
férfival nem kezd –
azóta két kis
fiát maga fölnevelte,
tisztességgel kitaníttatta,
ember is lett belőlük;
de amikor – sok év hogy
lefolyt a Tiszán, a Zagyván –
harmadszor, hosszú évek
után – igazán véletlen
folytán ők ketten újra
összeakadtak (az asszony
félszigetre épült, nemes-szép
ízléssel berendezett kis
lakásában, ahol örökké
a legény-fiúk jöttek-mentek
(persze mind a kettőnek
kulcsa is volt) – a nő csak
leheletnyi csókot adott a
férfi nap- (s kor-) cserzette
arcára, a férfiéra,
aki nem győzött ámulni,
hogy így maradt (maradt? – nem,
jobban kivirult ez a nő, ki
negyvenkét évesen most szebb,
üdébb és – szívben is – tisztább,
mint tizenkét évvel korábban);

de ahogy magához vonta
tömör testét (bár odasimúlt egy
pillanatra, de aztán
gyorsan eltávolodott, mert
– mint mondta – neki elég volt
a rossz emberismeretéből;
úgy látszik, házasodni
végképp nem tud), marad hát
magára – habár talán ő
(a férfi) megfelelhetne
– esetleg – társnak is, nem csak
„partnernek” – de most igazán, már
késő, minden bezárult
benne: a test is, a lélek;

s megkérte, most menjen el inkább
(vagy igya meg a borát, ha
netán az izgalomtól…
ugye, mert ő nem akarta…);
de a férfi egy kortyot
ivott csak
kétoldalról
megcsókolta az asszony arcát,
s rekedten mondta:
– te drága,
talán ez mégsem az utolsó…


IV. Az öröktől fogva kedves

Tündöklésük teljében
találkoztak, nagy, nyüzsgő
tömegből szemelték ki egymást,
s nyomban a maguk nyelvén
kezdtek beszélni, mintha
öröktől fogva együtt
éltek, vesződtek volna
(mert veszedelmük is egy volt);
még harminc évesek voltak,
még újra lehetett volna
kezdeni mindent, és erről
bár szó sem esett, de) erre
gondoltak mind a ketten,
mikor egy csendes utcán
– körül novemberi sötétség –
a férfi leállította
a gépkocsit s szó nélkül
megsímogatta az asszony
arcát: te is szeretsz? – egy
bólintás volt csak a válasz,
s reszketve összesimultak;
a férfi-kéz besiklott
a szoknya alá, a két telt
comb közt a hajlatig sem
jutott, már tudta, ettől
az asszonytól gyerekre
vágyna, nemcsak gyönyörre,
úgy kiteljesítik egymást;
és ajkukon kiserkedt
a vér a sűrű csöndben
elizzó szeretkezéstől.

De utóbb mért folytatódott
az egész – szerelem nélkül,
még három hosszú évig
jámborul, józan titokban?
És mért ért véget aztán
minden egy „tettenérés”
ürügyén, de vita nélkül?
S szerelem nélkül! – a férfi
tíz év múltán csak arra
gondolhatott, hogy az asszony
az első pásztoróra
harmadnapján őszintén
elmondta: férjével hált
még azon az éjszakán, mert
nem volt elég… s neki ettől
megkeseredett a szája.

Pedig tisztességes volt,
s nem sírt a búcsúzáskor;
pedig ő volt az első
igazán őszinte asszony
addigi életében –
s azóta is az egyetlen;

de végleg a múltba veszett már
letünt férfikorának
átütő, az éveken néha
még átütő emlékrajza.

A vándor és Heléna

Széles Annának

Odüsszeusz ha akkor
a kérők nagy lakomáján
épp nem lett volna náthás
(egyenest a tengerről jött
abba a fülledt terembe),
s ez nem feszélyezte volna
majdnem a megsemmisülésig,
másképp eshetett volna
minden;
hiszen, ha éppen
nem az orrát törölgette,
szeme Heléna szemébe
akaszkodott, s ő vissza-
pillantott rá kitártan,
zöld pupillákkal, ragyogva,
mintha rátalált volna
arra, kit rég keresett már,
ő pedig (Odüsszeusz) talptól
fejebúbjáig borzongott
az elképzelt gyönyörtől
(ő, akiről már akkor
már akkor is Ithakában
az a hír járta: vándor-
útjain egy pillantást ha
vet egy idegen nőre,
az nyomban összezárja
combjait, és olyan nagy,
akaratlan nedvesedés lesz
úrrá ártatlan ölében –
bár szépfiú ő sohasem volt),
s végképp gyámoltalanul nem,
még akkor se viselkedett, mert
egy kimódolt ürüggyel
kétoldalt lágyan arcon
csókolta gyönyörü Helénát;

de aztán mégis bambán
(ő, a legendák vagánya!)
tűrte, hogy a hivatalnok-
Meneláosz szekerébe szálljon
a visszanyerhetetlen;
bár sejtette: egy szavára
jött volna a szérübe is tán
vele (hol elszállásolták);

pedig (ezt már nem tudta)
talán megválthatta volna
Tróját a pusztulástól,
Helénát a petyhüdt Páristól,
Achillészt, Hektort a szörnyű
kínhaláltól – s a népet,
igen, talán mindkettőt –,
és nem is utolsósorban
egyszem fiát, Telemachoszt,
az apját-anyját együvé már
rendezni képtelen, önkínzó,
tétova ámokfutástól…

SZÁZADVÉG

Semleges évszak?

Semleges évszak ez, tavasznak korai még.
Egy-két tavalyi mandulaszem ága hegyén akadt,
különben virágtalan, gyümölcstelen a kert;
annál többet igérnek köröskörül a duzzadt,
mézgás bőrű rügyek, nézd csak, a meggyfa,
az átültetett is megéled lassan, s az alma
– tavaly termett először – hogy kiterebélyesedett!
Lent a fű közt is akad meglesni való: halvány
zöld fülecskéit fölnyújtja a jácint
meg a tulipán, és a sárga-mimóza apró
hajtásai, mintha seregben, nyüzsögnek a rózsa
bokra közelén, jó nyájak a pásztor
köré térülnek így;
nem lesz korai már
földbe tenni a dália meg a kardvirág gumóit
és kitakarni a szőlőt;
s vessük tűzre a régi,
elszáradt venyigét, hadd égjen a rossz tél
nyesedéke, szemetje, hadd égjen a holt gally!

Semleges évszak? Tavasznak korai talán még,
de hozzánk szegődik, azt zizegi, megértük
hajnalhasadtát ennek az évnek is,
s az év pártunkra áll, szellős kék ég-lobogóit
lengetve fölöttünk, hogy értünkvaló legyen
dele, délutánja és alkonya is majd, –
micsoda semleges évszak? – fagypont és forrpont
közt feszülő forradalom, tömény várakozás;
s míg csípi szemünket a száraz venyige füstje,
begyújtott rakétákként bizseregnek a rügyek már,
s fanyar szagával elszáll
fejünk fölött a múlt év:
maroknyi hamuja marad csak.

1981

Nőnek a fák

Vészi Endrének

Meglátjátok, itt milyen gyorsan nőnek a fák majd,
mondta a szomszéd – jóval idősebb ember minálunk –,
tizenöt évvel ezelőtt mondta, s most állok az egykor
törpe fenyőfa mellett, ma fejem fölé magaslik;
nézem a meggy-csemetéket, régen nem csemeték már,
termőre fordult mind, bimbóznak az enyhe tavaszban;
virít a mandula, kis fehér pille-szárnyai szállnak,
szőrös rügyek dagadoznak a magról kelt diófán,
szétteríti az alma zöld-pettyes rokolyáját;
mondd, igazán olyan áldott föld ez, hogy szaporábban
sarjad a lomb, köt a rügy, sokasodnak az ágak;
mért, hogy a gyarapodásban ez idő úgy elenyészik:
azt se tudom már, gyorsan nőnek-e vagy – lehet – inkább
lassan nőnek a fák, de gyorsan múlik az élet?

1981

A láthatatlan rendjel

Zelk Zoltánnak

Már soha föl nem hangzó
telefon-hangodat hallom,
bársonyos tapintású,
lassú beszéded hallom,
te, minden igaz költők
szegényember-királya,
kit bezárt a betegség
négy fal közé, de rabbá
nem tett soha senki, semmi;
te verssel virrasztottál
s fájtál mindannyiunkért,
ön-szerető, kusza céhünk
önzetlen szeretője,
mindnyájunk fogadatlan
társa, fivére, apja,
ki saját diadalodként
ünnepelted a másét,
s örömre tanítottál
kívül azz örömök kertjén;
ki mondja meg helyetted
eztán gyöngéd szigorral
vagy néma tapintattal,
hogy jó vagy rossz amit írunk
(szépen vagy rútul élünk);
hogy hallom meg odaátról
bársony telefon-hangod:
nyeretlen befutómmal
ha egyszer újra győzök,
ki tűzi föl szivemre
a láthatatlan rendjelt,
amit te alapítottál
egyszál őszinte szóval!?

1981

Két vers Vas Istvánnak

1. Oltalom

Már „adagolatlan időből”
méri jussod a parttalan
mindenség, míg azon tünődöl,
jelenednek mi híja van.

Nincs híja többé; folytonosság
éltet, szüntelen Folytatás:
a fecskék tavaszodat hozzák,
nyár nem űz, tél meg nem aláz.

Téged nem lehet abbahagyni,
s abbahagyni te sem tudod,
amitől fénylőn felvirradni
szokott megépült homlokod.

Magad kényéből építetted,
és gyötrelmedből is, mikor
árulást lehelltek a lelkek
és fölfortyant a szörnyü kor.

Megépült mégis, rendületlen,
mint – nincs hozzá hasonlítom –
értünk vigyázó kételyekben
éber hazányi oltalom.


2. A szándék

Még ezt a formát, e látszólag formátlant is tán
Neked kellene köszönnöm, ki mindentudó vagy,
de ügyesen leplezed, nyilván, hogy meg ne bánts senkit;
mégsem így kezdem, még túl fennkölt leszek a végén:
emlékszel, mikor Rómában a Lacrima Christit
ittuk, húsz éve, és datolyát rágcsáltunk hozzá,
kedvesen becsíptünk, Piroska nevetett rajtunk,
s te, mintegy mellékesen a Folytatást felolvastad,
s én hirtelen úgy éreztem, mámoros újrakezdés
tanúja, része lettem, s ez már nem a te ügyed csak,
hazára-szóló dolog, ha nem épp világra-szóló
– az lehetne, persze, csak a nyelv meg a vers, a börtön –,
de nem mondtam, csupán azt, hogy tetszik, mert felsőfokban
sohasem mertem rólad, előtted, megnyilatkozni;
még akkor is szinte titokban szóltam hozzád (levélben),
amikor rád testáltam gondjaim arra a kétes
esetre, mi nem kétséges, de akkor valóban
közelinek véltem; válaszod hajamnál fogva
rántott ki a lápból: „nem búcsúzunk, te se, de még én
se búcsúzom!”
ne is búcsúzz, gyötörheti kórság
a tested (a lelkedről ugyan minek beszéljek,
az pokol-kohókban edződött), kínok fogója
szoríthat, a próbát kiállod, erőt veszel rajta,
míg itt jársz Szentendre és Coventry közt (sokáig
jársz itt még), kézzelfoghatón benned testesül meg
a magas teremtette prométheuszi Szándék,
kiolthatatlan, elnyűhetetlen fiatalságod,
fiatal lángod, mely már az időkre fölírta
végleges jegyeidet, végleg befejezhetetlen
tűz-hieroglifáit egyetlen életünknek.

1980

Vakok a télben

Most aki vak is, szegény is,
és nincs se rokona, se kutyája,
hogy átkisérje az útkereszteződésen,
a járdaszegélyen, hol alattomos hógöröngyök
s jégtorlaszok lapulnak, s nem tudni, merre
van az úttest kezdete, vége,
még bottal se lehet kipuhatolni,
miközben bánatos autók csikorognak,
megpördülő kerekekkel;
most aki vak és szegény és magányos –

nem, nem is látni vakokat az utcán,
sehol egy sötét szemüveg, se fehér bot;
nincs jól-határolt kő-felület,
mely a tapogatókat eligazítsa,
minden orvul sikamlós, minden
képlékeny lett a nappal is fekete térben;
most aki vak és szegény és magányos,
otthon marad emlékképei odujában,
s megkéri a házfelügyelőt, hozzon föl
tíz deka párizsit a megközelíthetetlen
üzletből, s hozzá tejet, kenyeret,
ha van házfelügyelője… –
Hát, adjatok hálát,
látók, jeges utakon járva,
hogy a mutáció árapálya
megkímélte szemetek világát.

1980

A három párka

Ott állt a három párka: egyikük
hosszú volt és sovány, akár a kóró,
tekintete villámlón körbejárt
a tétován hullámzó sokaságon;
a másik borzas szennyes-ősz haját
morzsolgatta, s iszonyún bandzsitott,
kifürkészhetetlen volt, kire néz,
kit szemelt ki magának a tömegből;
kérdőjelként állt ott a harmadik,
görnyedt háttal, beesett farral és
hajladozva, mintha ringó hajón
savó-színü szemében semmi fény,
csak a halálos, feneketlen semmi;
ott állt a három párka egymás mellett,
előttük három korsó sör a pulton,
egy-egy féldeci rum löttyent a sörbe, –
s már szálltak a párkák az alvilágból
a lágyan imbolygó egekbe föl.

1980

Hóvihar

Hárs Györgynek

Gyerekkori telekből támad a hóvihar,
körülfog s föllebegtet jeges hullámaival,
szilaj szeszélyeivel körülfog s föllebegtet,
míg sörtés, fürge pihéi arcod körül kerengnek;
hát újra igazi tél lett, zimankós a december,
rokon a régi, a vízcsap-fagyasztó zord telekkel,
és dörzsöljük a fülünk és pirosodik at arcunk,
már csak egy pohár hideg bor, csak az segíthet rajtunk,
mit régi szekeresek ittak kemény időben,
mert a pálinka s a meleg bor meglobbant a tüdőben;
s lám csak, hogy hordja a híg hó a gyerekkori teleket,
de hol vannak a régi csapszékek és hol a szekeresek;
botos anyó csoszog át az uton, most zöld a lámpa,
de fele-utig se jut, zöldjét pirosra váltja,
megfarolt autók dudálnak, tetejük csupa hó,
rémülten csoszog át nyolc kerék közt az anyó;
persze, a műbolygókon nem érzik a téli hideget még,
együgyű föld-taposók, hordjuk a fagyok keresztjét,
együgyű föld-taposók, hordjuk a gyermeki telet,
a meglepetés batyuját, amitől ránganak a zsigerek;
és fiaink fölháborodva, de kihajtott ingben járnak,
hiszen arról szó sem esett, hogy fázzanak, akár az állat,
hogy gyúrják a havat, csúszkálva, térdre bukva,
mert megváltá a világot a Technika-Jézuska,
éppen csak erre a pogány puccsra nem számitott,
hogy kirobban az időből a természet-födte titok,
hogy csődöt mondanak a hű tanítványok, a gépek,
és kezdheti előlről a megváltást, meg az egészet;
adjatok hát fenyőgallyt a nénike kezébe,
aki az útkereszteződés zátonyán átjutott végre,
mennyből az angyalok fogjanak csákányt, lapátot,
karácsony jön, valahol jászolt faragnak az ácsok,
még nem keresztet; mindegy, míg ép a lábunk, kezünk,
átvergődünk a partra, nem csak átrévedezünk,
jöjjön bár a régi, kegyetlen, gyerekkori tél,
megleljük a járást jég alatt rejlő réveinél,
s mire a pásztorok közt fölmosolyog a kisded,
kitámogatjuk a hóból megrokkant gépeinket.

1980

A hazalátogatóhoz

Baránszky Lászlónak

Kudarcaimat nem teszem eléd,
sem ezüsttálcán, se csokorba kötve,
vétenék új hazád legfőbb szabálya ellen,
hogy mosolyogni, mindig csak mosolyogni;
kudarcaimat nem teszem eléd,
s jól tűröm majd, ha gyermeteg sikereid
sorolod, hiszen te vagy a vendég,
s kívánnék neked különbeket is,
nem csak ilyen papírból hajtogatott repülőket;
de nincs más hátra, színt kell vallanom:
íme, a fiam, fölnevelkedett,
ez a feleségem, még mindig a régi,
ott a menyem, láthatod, unokát várunk,
no és – színleg mellékesen – a könyveim,
negyedszázad alatt – hány? –harminckettő,
most mosolyogjunk, sőt poharat is
emelhetünk, valaha karcos barackot ittunk,
most konyakkal kínállak, lanyhul a lélek
bennünk, te kövérebb lettél, én még soványabb,
ki-ki tulajdon törvénye szerint;
s igen, bevallhatom, véletlenül maradt el
az a tervezett utam (hozzád) Amerikába,
de én szurkoltam úgy, hogy elmaradjon,
s ettől a kudarctól bizony megkönnyebbültem,
mert nem kívánok már elmenni innen,
rövid időre sem; míg a Kárpátmedence
volt otthonom, röpdöstem szivesen oda-vissza
Budapesttől akár Tananarive-ig,
most a Krisztina körút és a Bajza utca
határolja életemet, de lesz szűkebb ez a határ még,
télen már tréningeztem: az ablakomból
csak a várdomb oldalát és málló romokat látni;
vagyis hát nem kivánok én már elmenni innen,
mert valójában nincs hová hazatérnem,
s ahogy te nem fogsz visszajönni végleg,
úgy rekedek meg én is itt, az idegenségben,
mely egykor fészek volt, s forró szeretőként
ölelt (szavamra, nem tudom, mi történt);
egészségedre, te hazalátogatsz még
olykor, s befogadnak az otthonok, az utcák;
én patyolat csődömbe burkolódzom,
s csontjaim fölé habzsolom a földet.

1981

Halvány hússzínű virág

Add vissza szememnek a gyönyörködés
kegyelmét, rügyekkel záporozó tavasz;
hadd nézzem újra a felhők röptét az égen,
magam is szállni vágyó, hadd nézzem
a bizseregve sarjadó füveket,
az ágaskodva kapaszkodó fákat,
a fénytől fölsugárzó emberarcok
testvér-bolygóit a mélyet
lélegző ligetekben; hadd nézzem
a jövendőt – ezt a beláthatatlan
földrészt – még egyszer gyermeki bizalommal;
add vissza szememnek a gyönyörködés
kegyelmét, szívemnek szabadságát,
mert összemosódtak bennem az évszakok már,
szomorúság hályoga lepte be mindet
egyforma-szürkén;
de ha mégolylehetetlen,
most reménnyel kell élnem, nem megadással
– most a nap se néz vissza a magát megadóra –,
most reménnyel kell élnem, nincs kibúvóm,
megsokszorozzák önmagukat a sejtek,
születőben van fiamnak fia-lánya,
akiben én is megnégyszereződöm,
vagy egynegyedrészt leszek csak jelen,
mindegy, itt van születőben, s berobban,
kinyílik, mint a magnóliabokrok
halvány, hússzínű tavaszi virága.

1981

A Szentgyörgyhegy oldalából

Juhász Ferencnek

A Szentgyörgyhegy oldalából
letekintünk: köd piheg
lágy síkja fölött a tónak,
háztetők vöröslenek
át az alkonyi homályon,
s megemelik a hegyet.

Kék bazalt-kövek halomban.
Tőkék zöldje fakadoz;
nem a rügy, a meggyvirág se,
csak a világ illatos.
Ez a megemelt világ, mit
nem szennyez be még a rossz.

Pedig nem-tiltott tilosban
híg ér, csördülő patak
tömi mérgekkel, halállal
lent a védtelen tavat.
Bennünk csak a tőkén termett
jóízek iramlanak.

Szép? – Oszolna föl a köd már,
s a nád idelátszana,
úgy néznénk mi is a tájat:
fiát emtető anya.
Pedig a táj ringat minket,
s hallgat, bár kiáltana.

Kiáltana? Légszomjától
megbillent hal szólna föl
némán, kopoltyúja tárva:
– Az ember úgy öldököl,
ahogy sosem öldökölt még;
ernyedj végre, vad ököl!

– Magadat önmagad ellen
háborítod szilajul,
magad ellen engedetlen
vak, garázda, hanyag úr,
ura földeknek, vizeknek,
tőled a lét elvadul… –

Halak hangja föl nem hallik,
a nádé se, csak zizeg
fákon a lomb, fakadását
s elhulltát ki érti meg!
Állunk gondtól szégyenülten
balpartján a semminek.

1981

Két nemzedék

G. A.-nak

Már a nyolcadik általánosban
az állam elhalásáról
prédikáltunk nekik,
valószinüleg ezért
hagyják el úton-útfélen
a személyi igazolványukat;
mi kalappal, nyakkendővel
tiltakoztunk hajdan
az ötvenes évek
ál-melós jelmeze ellen,
aztán úgy is maradtunk,
ők valószínüleg ezért
járnak megint toprongyban
és talpig borostásan;
mi régóta viszolygunk
attól, hogy kívül hordjuk
benső jelvényeinket,
ők jobb híján kitűzik
egy fejhangon üvöltő
énekes Krisztus-arcát;
minket megóvtak apáink
minden könnyelműségtől,
még attól is, hogy időben
netán a helyükre álljunk,
s gyámságban őszültünk meg,
ők könnyelmüen szórják
a tőlünk jussolt (zseb)pénzt,
s köpnek örök-törzstiszti
rendfokozatainkra,
inkább maguk közt keresnek
vezérül közkatonát,
semhogy a mi zsákutcás
pályánkra kivánkoznának;

különben jó viszonyban
vagyunk – semmi gyűlölség,
olykor értjük is egymást,
s lesz sorsukban szerepünk is:
unokáinkat dajkálva
(mert nekik más a dolguk)
megláthatjuk a kicsikben
saját vonásainkat,
míg unokáink apái
kormányzásával elindul
az a többlépcsős időgép,
amiről mi végleg lekéstünk.

1981

Díszmagyar

Akinek eladó díszmagyarja van,
jelentkezzék ilyen és ilyen címen,
egy film-produkcióhoz
keresik a fenti kelléket
(nyílván megegyezés szerint jó
árat adnának érte) – eddig
a hirdetés a tévében (nem szó szerint idézem);

de lelki szememmel nem látom
a rezgő lábú, roskadt volt honatyát, ki
például ötvenegyben (szegény) nem a molyoktól
óvta nemes ruháját, de a szemektől
rejtegette, se sejtsék…
Most pecsétgyűrüjét már
(ha él még) felhúzta újra, és névjegyére
odanyomtatta két előnevét, s a falon függ
a családfa ágas-bogas rajza, babérral
körítve; no persze, az éjjeliőri
nyugdíj nem túl magas, de a villa
a Balatonnál (elfelejtették elvenni,
s azóta kipofozták) nyáron jól jövedelmez,
egy finom nyugatnémet család
(bár nem épp történelmi névvel)
évente visszajár, és igazán úri módon…

Így hát a két unoka közül az egyik,
a lány filológus (igéretes irodalmár),
a fiú sportoló, az N.B. klúbban öklöz,
a díszmagyar pedig a vitrinben áll kitömve
kóccal, forgáccsal, csak a csákó tolla vedlett
halcsontvázzá, mert az idő vasfoga, persze, –

immár aligha viszik be ezt a diszmagyart eladni,
hacsak az éji csöndben maga oda nem ballag,
kóc-fejjel, pipaszár-lábon, rozsdás kardot
zörgetve, roggyant, nyikorgó csizmában,
pengetve derelye-szaggatóvá züllött
egykori sarkantyúit.

1981

Magyarázat

Sz. I.-nek

Kérdezed, mi a titka,
hogy nálunk minden gyarapszik,
pedig kemény az élet,
olykor ostorral is ver,
vágtában is megizzaszt;
kérdezed, mi a titka,
hogy a zöldülő vetésre
ránézni is gyönyörűség,
hogy egyre több az új ház
(bár vérünk van a habarcsban),
hogy pendelyes gyümölcsfák
– fehérben, rózsaszínben –
mind népesebb seregben
ringnak a gyenge tavaszban;
kérdezed, mi a titka,
hogy városon, falun egyképp
nyüzsög a nép, ha reggel,
ha este, mind dolga után jár
(miközben öngyilkosság,
iszákosság, idegbaj
s más magunk-vétke-kórság
tizedeli rajainkat),
vagyis, mért lüktet a létünk,
mint csuklón az ütőér
vad hévvel mindenütt (az
értelmen innen és túl);
félek, ez az út rövid lesz
ahhoz, hogy válaszoljak;
tudod, kevesen vagyunk és
nagyon messziről jöttünk,
de el nem mozdulunk már
innen, ha beleveszünk is;
vendég, a házunk táján
ha jár, maradhat végleg
(ezt végre megtanultuk,
s épültünk is belőle);
lassankint megszoktuk, jobb
nem hátra nézni – előre;
de elég a varázsigékből,
mindez nem magyarázat
(pedig csak a magyar tud –
a maga nevén magyarázni –
ez úgyis lefordíthatatlan);
a Tisza még mindig szőke,
pontosabban agyagszín,
s kubista rajzokként állnak
az elkészült vagy félkész
gyárak, még kicsit félszeg
bájjal (s bűzzel) közelében;

hiába is folytatnám:
ott az a görnyedt férfi
munka után kapálja
kertjét az alkonyatban;
nyilván hisz ebben a földben
s abban a lenyugvó napban,
hiszi, élhető világ ez,
s megtartja azt a népet,
mely – rengéstől ragyogásig –
próbáit eddig is (isten
tudja, ha tudja, mióta)
jó szívvel, emberül állta…

1981

Századvég

Nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárhatnánk tőle;
vannak persze dekadens költők, van némi új-szecesszió is,
de nem járja át az egészet a béke langy biztonsága,
nem fészekrakó madarakként csipognak a kompjuterek,
félelmetesen szaporodunk a földgolyón, s ugyan mi sorsra,
távolbalátó rakéták néznek egymással szembe,
időnként idegsokkba rándulnak a vészjelző rendszerek,
helyenként bombákat robbantanak, államférfiakat rabolnak,
nem éppen idilli befejezéssel kecsegtet a holnap;
naponta benyújtjuk fellebbezésünk az emberséghez, a józan észhez,
s úgy nézünk teremtményeinkre, hát ez ugyan mivé lesz;
miféle összegezést hozhat századunk két világháború után,
beléphet-e újra a tömeg-mészárlás iszonyat-kapuján,
akár a megsemmisülésbe? – s hiába fohászkodunk
magunkhoz, rontók s megrontottak egyaránt mi vagyunk,
mi jászolmelegre vágyók és elidegenedettek,
akiktől a kő is meglágyul, akiktől a föld is retteg? –

Igazán nem az idillt kivánjuk, az idillből már kinőttünk,
mióta a pióca felhők megduzzadtak fölöttünk,
csak ép reménnyel szeretnénk bevárni a természetes halált,
nem kacérkodva a kárpótlással, ami úgysem vár odaát,
csak gyermekeinknek és hajlékainknak teremtenénk jövőt,
tömör menedéket az időben a félszeg búcsú előtt,
mellyel a színről, hol épp csak statisztált, egy nemzedék lelép,
s utódaira hagyja – ha mást nem – jólfejlett kételyét
a pudvás szólamokban, nagy-füstü igéretekben,
és méla meghajlással távozik, szeme se rebben;
és utódaira hagyja, hogy hit nélkül mégse lehet
létezni, bárha századvég, vagy új ezerév közeleg,
míg az utódok – gyér szakállú, vézna Raszkolnyikovok – járnak
látszólag céltalanul utcáin s terein e világnak,
pedig bárhogy lesz, evilági sors vár rájuk, nem remete-lét,
mint csiga a házát, nem lakhatja egy sem rászabott végzetét,
és nem lehet, hiába, a determináció tétlen, béna foglya,
egykedvüségük viasz-búráját az akarat átragyogja;
megélik s -kínlódják a jelent, a jövőt – hogy szöknének belőle? –
nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárhatnánk tőle,
van benne fenyegetés, ismeretlen, s van benne rejtelmes jó is,
vannak jámbor dekadens költők, s van új-szecesszió is;
kihajt a fejek fölött a barackfa csöndes ága,
de nem járja át az egészet a béke biztonsága;
kerek a világ egésze, de egy-egy része mégse kerek,
nem fészekrakó madarakként csipognak a kompjuterek;
spermáink elperegnek, mint kenyérből a morzsa,
félelmetesen szaporodunk a földön, s ugyan mi sorsra;
szembenéznek egymással távolbalátó rakéták,
s ki kelne a magány kollektiv rengetegén át,
s míg idegsokkba rándulnak a vészjelző rendszerek,
csapzott, üszkös fejünkre könny és hamu pereg;
de nem könyörögni vagyunk itt kegyelemért, – cselekedni
a lehetséges kegyelmet, míg el nem nyel a semmi,
megóvni, amit óvni érdemes, mit magából növeszt a lét,
fa a levélzetét, halandó eleven gyerekét,
míg a századvég betelik, és eljön az új ezerév.

1980