Garay Etta:

A gazdagság árnyékában – emlékeim fiamnak

 

1897. december 6-án, Mikulás napján születtem. Erre nagyon büszke voltam mint kisgyermek. Mindenkinek eldicsekedtem, hogy én más vagyok, mint a többi gyermek, engem nem a gólya hozott, hanem egy havas téli reggelen Mikulás-apó betett anyám legnagyobb cipőjébe. Később tudtam csak meg, hogy az a más mennyi fájdalmat rejteget magában.

Anyám hat gyermeket hozott a világra, három fiút és három leányt. Legidősebb volt Anna néném, aki koraszülött volt és ennek következtében egész életén át nagyothallott. Aztán jött minden évben egy-egy fiú. A legkisebb közülük hatéves korában agyhártyagyulladásban meghalt. Amint mesélték, csodálatosan okos gyermek volt. Az ő halála után két évre született Marika nővérem, akit az egész család nagy szeretettel várt az elhalt kicsi helyett, s utána másfél évvel megszülettem én, akire már senki se számított, és akit senki sem várt. Kicsi gyermekkoromról nem is tudok semmit, senki sem jegyezte fel eszmélésem első jeleit. Mindössze dajkámtól tudom, aki még felnőtt leány koromban is meglátogatott, hogy okos kisgyerek voltam és nagyon hamar kezdtem beszélni.

Nyíregyházán laktunk szép nagy, úgynevezett kétszárnyas házban, amelyhez hatalmas udvar és egy holdnyi nagyságú kert tartozott. Apám híres ügyvéd és egy cikluson át országgyűlési képviselő volt, az egész városban nagy népszerűségnek örvendett. Hatalmas termetű, igen szép férfi volt, és remekül tudott szónokolni. Végtelen sok szeretet és féktelen indulatok éltek benne. Nem emlékszem rá, hogy minket, gyerekeket valaha is megfenyített vagy megbüntetett volna, mindig csak szeretettel és ajándékokkal halmozott el. Szociális gondolkozású és haladó szellemű ember volt. A kilencszázas évek legelején (milyen nagy szó volt ez akkor!) kertünkben egy nagy területet beültetett pázsittal, a déli oldalára akácfákat telepített és valóságos sportpályát rendezett be, ahol nyújtó, korlát, mászórúd, gyűrű és rendes hinta volt. Négy-öt éves korunkban úgy tornáztunk, hogy cirkuszban is felléphettünk volna. Este az ágyunk mellé korunkhoz mért kis súlyzók voltak készítve, amivel reggel, este tornázni kellett. Mire iskolába kerültünk, mind előtornászok lettünk, és Anna testvérem kivételével sok sportágban kitűnően szerepeltünk.

Apám szülei gazdag üveg- és porcelánkereskedők voltak, és szép vagyont hagytak gyermekeikre. Elég korán elhaltak, és a vagyont a legidősebb fiútestvér, Rudolf kezelte, aki Rudi bácsiként sokat fog szerepelni feljegyzéseimben. Ő taníttatta Pesten két öccsét, Kálmánt (az apámat) és Eleket, aki mérnök lett. Végletesen zsarnoki természete volt Rudolfnak, aki a legnagyobb lemondásban és önzetlenségben élt, de önkényuralmat gyakorolt testvérei felett. Ennek első tragikus következménye az lett, hogy amikor Elek öccse házasságát megakadályozta, ez a nagytehetségű és igen szép férfi főbelőtte magát. A történtek után apám házasságát már nem merte megakadályozni, pedig szerette volna.

Apám, mint már említettem, igen népszerű volt, főleg az iparosok körében, így őt választották meg az Ipartestület díszelnökévé. Az elnök az öreg géplakatos Andráscsik József volt (ld. Krúdy), aki szeretett a pohár fenekére nézni, de nagyon képzett, jó iparos volt. Apám bejáratos lett a házukhoz, és ott feltűnt neki a hollófekete hajú, nagy csillogó fekete szemű egyetlen Andráscsik leány, Anna, akinek egész finom vékony kis alakjából vibrált az okosság és tehetség. Kiderült, hogy gyönyörűen mondja a verseket, és nagyobb műveltséggel rendelkezik, mint az osztályabeli leányok. Apámra csak egy pillantást kellett vetnie, és kigyulladt benne az egyetlen, örök, halálos szerelem. Apám, akit minden művészet vonzott, kitűnő hegedűs volt s több magyar nóta szerzője, felkarolta Andráscsik Annát és felléptette műkedvelő előadásokon. Nagy sikere volt a drámai hangú, vékony fekete leánynak. Apám ösztönzésére felkerült Pestre a színiakadémiára. Hogy apám szerelmes volt-e anyámba, vagy csak mélységesen meghatotta a csodálatos fekete szemekből felé áradó végtelen rajongás, azt soha nem tudtam meg. Egy bizonyos, hogy anyámat egy évi pesti tanulás után hazarendelte, és elvette feleségül.

Csak sejtem, hogy mi lehetett az oka ennek a hirtelen elhatározásnak. Pesten való tanulása alatt befonta apámat és öccsét, Eleket szállásadó asszonyuk, s annak fia született (soha nem derült ki, tőle-e, vagy Elek öccsétől, miután a könnyelmű szépasszony mindkettőjükkel kacérkodott). Apám nem volt az a típus, aki párszáz forinttal elintézte volna ezt a szerelmi ügyét, úgy, mint abban az időben divatos volt. Pesten járva meglátogatta a fiút, aki még csak nem is volt törvénytelen, mert házasságon belül született, és olyan elhanyagolt állapotban találta, hogy elhatározta, megnősül, és magához veszi. Azt jól érezte, hogy Anna mindenre vállalkozik érte. Valószínű, ez lehetett hirtelen elhatározásának oka, s így anyám nem lett drámai színésznő, hanem hozzáment imádott bálványához. A család úgy határozott, hogy a fiú anyai nagyanyánkhoz kerüljön, ahol együtt nevelkedett a vele csaknem egykorú három Andráscsik fiúval.

Őbelőle aztán nagyon híres ember lett. Tanulni nem nagyon szeretett, de annál több hajlamot mutatott testi ügyességre. Ezért apám katonaiskolába adta, s mint fiatal hadnagy, Wiener-Neustadtban aratta első nagy sikerét, amikor a monarchia legjobb vívóját egy nagy versenyben megverte. A magyar vívás elismerten legjobb klasszikus mestere lett, olimpiai bajnok is volt. Délceg, karcsú, hajlékony termete, nagyszerű kedélye, nyugtalan vére rengeteg szerelmi kalandba kergette. Késő öregségéig rajongtak érte a nők. Ő volt az, aki a Párizsi Nagyáruház égésekor légyotton volt a harmadik emeleten, és lenge magyarban leugrott a harmadik emeletről a ponyvába. Magával akarta rántani akkori szerelmét is, de az nem vállalkozott rá, és bennégett. Utána hosszú ideig idegösszeomlással ápolta anyám otthonunkban. Anyámmal nagyon szerették egymást, és mi, testvérei is mindig büszkén tekintettünk fel híres és nagyon kedves bátyánkra. Mikor én megszülettem, ő akkor lett hadnagy, és ő lett a keresztapám. Mivel keresztanyám nem jöhetett el a keresztelőre, ő tartott engem keresztvíz alá. Azt hiszem, ez a tény is már hozzátartozott különös sorsomhoz.

Gyermekkorom nem volt zavartalan, mégis sokszor felelőtlenül nagyon boldog voltam. Nálam 8–10 évvel idősebb testvéreim, két bátyám és Anna nővérem soha nem voltak kedvesek hozzám. Csúnya, vézna és érzékeny, sírós kisleány voltam. Annál jobban körülrajongták a nálam másfél évvel idősebb Marika nővérkémet, aki szép volt és kedves. Belőlem ez nem váltott ki féltékenységet, ellenkezőleg: A szeretet utáni vágy rajongásával csatlakoztam a többiekhez, és minden kincsemet, életemet is feláldoztam volna érte. Ő evvel nem élt vissza, és egyetlen volt a testvéreim között, aki gyöngéd ragaszkodással vett körül. Mindig mindenben együtt voltunk. Erre a nagy szövetségre szükségünk is volt, mert a nagyok világában erős viharok dúltak, s mi ketten egymást támogatva igyekeztünk ez elől kitérni. Szüleim nagy házat vittek sok személyzettel és sok vendéggel. Nyáron át a nagy üvegezett verandán étkeztünk, és a pesti rokonsággal együtt 12–14-en ültük körül az asztalt. A legszűkebb családunk is nyolc tagból állott. Apám ugyanis magához vette Rudi bácsit is.

Ő nem nősült meg, mert részben korán árvaságra jutott testvéreiért „feláldozta” életét, de sokkal inkább azért, mert egész életén át rabja volt egy plátói nagy szerelemnek. A város központjában nagy földszintes üzletházuk volt apáméknak, abban az egyik üzletet egy csúnya, kis csenevész zsidó, Cukker Adolf bérelte, akinek gyönyörű felesége volt, igazán királynői alkat és természet. A neve Regina volt. Ezt szerette meg Rudi bácsi egy egész életre, és hűséges lovagja maradt haláláig. Hányszor mondtam már életemben, hogy a sorsok ismétlődnek: ugyanez történt húsz év múlva idősebb bátyámmal, de erre majd később térek rá. A csúnya kis Cukker bácsi és a szép Regi néni egy évtized alatt dúsgazdag földbirtokosok lettek a kis specerei üzletből. Rudi bácsi szállította nekik a nagyszerű üzleti lehetőségeket, de a haszonból nem részesült. Apám, a nagylelkűség példaképe nem tudta elfelejteni, hogy a nagytehetségű Rudi bácsi őmiattuk érettségi után állásba ment a postához, hogy ők a pesti továbbtanulás alatt semmiben hiányt ne szenvedjenek, és ezért nem hagyta, hogy egyedül, agglegénymódra éljen. Amikor megvette a nagy házat, őt is odavette közénk, s evvel a poklot zúdította magára és anyámra. Őrá gondolva azt mondhatom, olyan az emberi lélek, mint egy színes szőttes, amelyben a komor színek mellett szépen megférnek a szelíd, halvány árnyalatok és így lesz teljes a mű. Mire én eszmélni kezdtem, hisz késői, utolsó gyermek voltam, a családi viharzóna már teljesen kialakult.

Apám és Rudi bácsi egy asztalnál étkeztek, de nem beszéltek egymással, csak akkor, ha kitört a vihar, akkor is harmadik személyben aposztrofálták egymást. A köztük fennálló ellentéteknek oka az ellentétes természetükből fakadt. Csak abban voltak egyformák, hogy mindkettőjüket elragadta az indulat. Apám haladó szellemű, nagyvonalú ember volt, az első „doktor” ügyvéd a városunkban, igen nagy klientúrával és nagy jövedelemmel rendelkezett, szeretett újítani, szépíteni maga körül mindent. Régi családi feljegyzésekből tudtam meg, hogy megvolt a pénze egy kiszemelt szép kis földbirtokra is. De arra is volt mindig pénze, hogy megszorult embereknek első szóra váltót írjon alá. Rudi bácsi maga volt a megtestesült zsugoriság. Igazi maradi gondolkozású volt, aki a pénzt még a legszükségesebb javításokra is sajnálta, és állandóan a család tönkrejutását károgta. Azonkívül igazi „katuska” természet volt, aki mindenbe beleszólt, mégpedig durván és erőszakosan. Szegény anyám a legádázabb anyóst kapta meg benne, aki még a legegyszerűbb ebéd főzésébe is beleszólt. Így gáncsolta el apám összes terveit szörnyű veszekedések kíséretében, aminek aztán az lett a vége, hogy apám felutazott Pestre, és egy-két nap alatt szép színésznőkkel elmulatta a birtok árát.

Viszont amit Rudi bácsi velünk gyerekekkel mívelt, az a legnagyobb szeretet megnyilvánulása volt. Egyetlen olvasmánya a lexikon volt, és olyan tudással rendelkezett, hogy a csillagászattól kezdve az összes tudományágakat birtokolta. Óraszámra foglalkozott velünk, elmagyarázta a csillagok, felhők, szelek járását, remegve nézte, elég melegen öltöztünk-e fel, ha hideg volt, ha elmentünk, utánunk kiabált, van-e nálunk „zsebrevaló”, ha betegek voltunk, ápolt. Este hét puszival búcsúzott. Reggel ő ébresztett, befűtött, megterített szobával várt, amikor iskolások lettünk, és mindenkinek ott volt a terítéke mellett a gondosan becsomagolt tízórai. Érthető ezek után, hogy mi gyerekek nagyon szerettük őt, aki réme volt szüleinknek és a cselédségnek. Emlékszem egy esetre – 6 éves lehettem –, amikor az ebédnél kitört a vihar apám és őközötte. Reszketve ültem helyemen és egyszer csak láttam, hogy apám felkel egy nagy késsel a kezében, és Rudi bácsi felé tart. Tudniillik őmögötte volt egy kis tálaló, ahol a kenyér állt. Apám után futottam és lefogtam a kezét, amelyben a kést tartotta. Rám nézett megszelídült gyönyörű kék szemével, és azt mondta: „Mi az, kisleányom, kenyeret akarok magamnak vágni.”

És ez a házi zsarnok, akitől a gyerekek kivételével mindenki félt, ötven éven keresztül délután négy órakor lekefélte kopott ruháját, körülnézett a kertben, van-e nyíló rózsa, vagy megérett-e már az első eper vagy szőlő, és elindult szíve szép királynőjéhez. Két órát töltött nála, és megkapta a szükséges utasításokat az elintézendő ügyekhez. Halálos ágyán bevallotta anyámnak, hogy soha viszonyuk nem volt, mire szegény anyám azt felelte: „Erre is csak egy bolond Ferlicska képes.”

Szegény anyám! A nagy családi asztal végén ült Rudi bácsi, vele szemben anyám. Az emlékezés reflektorfényét nagyon erősre kell beállítanom, hogy őt megrajzoljam. Nem a „megszépítő messzeség”-gel, ó nem, a teljes valóság ábrázolásával. „Most látom, milyen óriás ő”. Legkorábbi emlékeim idején is már súlyosan beteg volt. Miómája lehetett, amit abban az időben még nem operáltak, s így minden menstruáció alkalmával literszámra vesztette a vért. Rémülve láttam sokszor, amint a szobalány kivitte az éjjelit a sötét, sűrű tartalommal. Betegsége minden hónapban egy hétig tartott, akkor elkezdett lábadozni, és két hétig mintha mitől sem kellene már tartania, mérhetetlen energiával tevékenykedett. Azok közé a nagystílű nők közé tartozott, akik a legegyszerűbb otthonból kikerülve a nagy asszimilálódó képességük segítségével még királynői rangra is tudtak emelkedni.

Ez a törékeny, betegséggel sújtott, vékony, kis fekete asszony, aki egy szegény géplakatos otthonából került ki, ahol az anya és gyermekei hajnalonként reszketve várták haza a részeg öreg Andráscsikot, és sokszor betevő falat sem volt a háznál, olyan dámát tudott játszani előkelő pozíciójú ura mellett, hogy csodálatra méltó volt. És ez a dámaság nem külső máz volt, mély gyökerei voltak a lélek mélyén. Gyermekei nevelőnőitől kitűnően megtanult németül, a legszigorúbban csak a jó irodalmat olvasta, klasszikus verseket szavalt, amellett olyan háziasszony volt, hogy főztjét megyeszerte emlegették. Képviselők, főispánok számára rendezett nagy vacsorák alkalmával megállta helyét a ragyogó ízléssel megterített asztal főjén, mint egyetlen nő, sziporkázó szellemességgel társalgott, s az asztalt kiszolgáló szobaleány soha nem tévesztette el a kiszolgálás legfinomabb etikettjét, mert szeme villanásával kormányozta azt. Honnan tanulta mindezt az egyszerű családból kikerült anyám? Igaz, hogy Andráscsik nagyszüleim is nagyon tehetségesek voltak, telve zenei hajlamokkal, csak a szegénység béklyózta le őket. Nagyanyám ennek dacára mind a három fiát taníttatta, és kettőből diplomás, sőt nagy karriert befutó ember lett.

Amilyen szertelenek voltak a Ferlicskák, olyan józan és praktikus volt anyám. Sajnos nem volt szabadkeze semmiben, főleg apánk halála után ült rá Rudi bácsi nagyszerű tettrekészségére. Ő volt az, aki némileg ellensúlyozta azt a kényeztető szeretetet, amivel minket, gyerekeket apánk és Rudi bácsi elhalmozott. Ő volt az, aki nevelt és nem csak szeretett. Hányszor jutott eszembe életem folyamán az a sok-sok közmondás, amellyel alátámasztani igyekezett életre való nevelésünket. Kettőre emlékszem legjobban, amit igen sokszor hallottam éppen én őtőle: „Nem elég jónak lenni, jónak is kell látszani.”, a másik: „Az ördögnek is gyertyát kell gyújtani.” Mindkettőben mélységes bölcsesség lakozik és rendkívül fogékonyan hatott gyermeklelkemre.

Amint már megírtam, nagy drámai tehetség volt, kitűnő tragika lett volna belőle, és mivel a színpadon nem élhette ki ezt a tehetségét, sajnos kiélte házaséletében, és ez volt az ő egyetlen nagy hibája. A féltékenység és gyanú apám felé megrontotta mindkettőjük életét. Circulus vitiosus ez szerintem minden ilyen esetben. Az a sok kínzó szemrehányás és sokszor alaptalan gyanú sodorta-e apámat gyakori kalandokba, vagy ezek a hírül vett kalandok fokozták-e mindinkább anyám hisztérikus jeleneteiben kitörő állandó gyanúját, ki tudná ezt ma már tisztán látni? Egy bizonyos: özvegy jobban nem gyászolta a férjét, mint ő. Negyvenegy éves volt, mikor apám meghalt, és attól fogva 72 éves korában bekövetkezett haláláig csak feketében járt.

A nagy családi asztalnál anyámtól balra ült legidősebb testvérem, Anna, akit Annuskának hívtunk. Amint már említettem, koraszülött volt, és emiatt nagyothallott. Kiskorában sokat betegeskedett, nagyon vézna gyermek volt, de aztán gondos, sőt túl gondos szülői és orvosi felügyelet mellett a pubertáskor után megerősödött. Nevelése kitűnő jellemzője volt a század eleji hibás, sőt bűnösen felelőtlen burzsoá gondolkodásnak. Amit e téren szegény jó apám és Rudi bácsi vétettek, annak súlyos következményeit nemcsak Anna, de az egész család és leginkább én megszenvedtük.

Anna nővérem már kicsi korában rendkívüli szellemi és kézügyességi tehetségeket árult el. 15-16 éves korában érdeklődése kiterjedt a szellemi élet minden vonalára, s emlékezete olyan volt, hogy amiről egyszer olvasott vagy hallott, azt soha el nem felejtette. Idősebb korában valóságos élő lexikon volt. Nyelveket hihetetlen könnyen tanult, németül, franciául jól beszélt, az angol is észrevétlenül ráragadt. Kézügyessége pedig olyan volt, mint a paraszt iróasszonyoké. Kezébe vett egy darab vásznat vagy selymet és a legszebb mintákat hímezte rá saját maga által kreált öltésekkel és színekkel. Legjobban az irodalom érdekelte. Húszéves korán túl nagyon szép, komoly tehetséget sejtető verseket is írt, pár megjelent belőlük az „Élet”-ben és a helybeli lapban.

Ezt a tehetséget a család (anyám kivételével) elefántcsonttoronyba zárta. Kirekesztette „a szegényt, aki nem hall jól” az életből, az élet megedző levegőjéből, és így ő észrevétlenül belecsöppent az álmok soha meg nem valósult világába. Rettentőmód elkényeztették, ennek következtében szeszélyes és akaratos lett, és megszokta, hogy minden kívánsága teljesüljön. Alapjában véve pedig nemes lélek volt és végtelenül adakozó gavallér természet, aki minden szegényt megszánt. Amikor már ő is nagyon szegény lett, akkor is képes volt a legjobb ruháját és utolsó garasát odaadni a koldusoknak. Mivel a való élettől el volt zárva, az égiek felé tekintett erősebben, mint bárki a családban, és öregkorára vallási mániába esett. Állandóan imádkozott, betegen is óraszámra térdelt, mintha mindnyájunkért engesztelni akarta volna az Istent. Egész életében két barátnője volt, ha azokkal összejött, óraszámra bezárkózva beszélgettek, ami gyermekkoromban fantáziámat nagyon izgatta. Ahogy utólag rájöttem, e beszélgetések természetesen a szerelem körül forogtak, mert ő is, szegény, többször volt reménytelenül szerelmes. Az egyik szerelméből kifolyólag éveken át búskomor volt, szegény anyám rengeteget kínlódott vele emiatt. Ez is mind a szűk látókörű nevelés eredménye volt, mert e kis testi fogyatkozása felől férjhez mehetett volna, hisz szellemi és testi ügyesség dolgában igazán felülmúlhatatlan volt.

Az élet realitásával szembeni teljes negativitását elősegítette még egy másik körülmény is. Apámnak két nőtestvére Szatmár megyében, egy faluban élt. Oda mentek férjhez és nagyon szép birtok tulajdonosai voltak. Az egyiknek, aki Bodor Károlynak, egy bárói birtok főintézőjének volt a felesége, két gyermeke volt, Elek és Ida, ezek Annuskánál 10-11 évvel voltak idősebbek. Az apjuk fiatalon meghalt, anyjuk és nagynénjük nevelte őket. Az az élet, ami ott folyt a kilencszobás kúriában, csak Csehov tollára méltó. Kipusztulásra ítélt társadalom hamisítatlan képviselői voltak. A két gyermekben a két „anya” csodát látott, akikhez senki nem méltó, és nem is teljesen alaptalanul. Elek zenei és írói talentum, komoly, filozofikus gondolkodású, nemesen jó emberré fejlődött, mély kultúrával és nagy műveltséggel rendelkezett. Kiváló teoretikus gazda volt, akinek cikkei jelentek meg a lótenyésztésről, de a három nő, a két „anya” és zsarnoki természetű húga úgy vigyáztak rá, hogy nélkülük soha nem hagyhatta el a kúria falait, és haláláig egy szobában kellett aludnia velük. Természetesen nem nősülhetett meg, és természetesen minden nőbe, aki betévedt ebbe az elvarázsolt kastélyba, menthetetlenül és reménytelenül beleszeretett. Még a tanyára sem mehetett ki egyedül, nehogy ott a szép kis cselédlányok között kísértésbe essen. Hiába értett a gazdálkodáshoz, amit szakkönyvekből tanult meg, a parancsoláshoz nem szokott férfi cselédeivel úgy beszélt és úgy bánt, mintha grófok lettek volna, ezek tisztelték és szerették, de miután az erélyes nagynéni meghalt, aki a gyeplőt fogta, az egész vagyon pusztulásnak indult.

Elek bátyám húga, Ida szintén különös teremtés volt. Amilyen szelíd és békés természet volt Elek, olyan zsarnoki és indulatos volt Ida. Nőben alig lehetett nála nagyobb festő talentumot elképzelni. Pesten és Olaszországban tanult. Pesten, ahol szigorú szülői felügyelet mellett tanult festeni, tanárai a legnagyobb elismeréssel beszéltek róla. Aztán hazament a kúriába, berendezett egy műtermet és lefestett mindent és mindenkit, aki az útjába került. Ott senyvedtek ezek a remek képek a semmiben, a névtelenségben. Aztán eszébe jutott, hogy ő zeneszerzőnek jobb lenne, mint festőnek, és vénségére operettmuzsikát szerzett egészen dilettáns módon, amelyhez a librettót Eleknek kellett írni. Közben a vagyon szépen zsugorodott, de ez nem izgatta őket.

Ez az otthon Annuskát kicsi gyermekségétől fogva minden nyáron hónapokra befogadta és kényeztető szeretettel vette körül. Még csak ez hiányzott, hogy az álmok vára teljesen felépüljön. Ez a szegény ki süket teremtés sok lelki adottsága mellett oly hiú és szeszélyes lett, hogy az sokszor már érthetetlen volt. A gyengéje a frizurája volt. Minden este becsavarta a frufruját, és másnap képes volt órákon át fésülködni, amíg a frizura szerinte tökéletes lett. A ruha-, cipő- és kalapvétel mindig nagy izgalmat keltett a családban, mert amit végre kiválasztott magának, azt egy óra múlva megbánta, ő maga felfejtette és átigazította.

Mi maradt ebből öregségére, amikor már az első háború után elúszott a vagyon, és nekem, a legkisebb testvérnek kellett őróla is gondoskodni? A sok idegenektől kapott holmiból neki is jutott, és azokat ügyes kezeivel addig varrogatta, amíg csinosan, tisztán állt rajta minden. De arra soha nem lehetett rávenni, hogy megrendelésre, pénzért bármit is megcsináljon. Kitaníttattam bőrkesztyűvarrásra, tökéletesen meg is csinálta, főleg, ha a család számára ingyen dolgozhatott, azonban idegeneknek pénzért a legnagyobb undorral és kedvetlenséggel készítette el a megrendelést, így végül abba kellett hagyatni vele az ilyesmit.

Őutána következett a sorban Kálmán bátyám. Róla és az őt követő Gyula bátyámról Ady szavai jutnak eszembe: „Ki magyar földön nagy sorsra vágyik, rokkanva ér el az éjszakáig.” Aki olvassa feljegyzéseimet, joggal hiheti, hogy családi elfogultság beszél belőlem ennyi tehetséget emlegetve, pedig csak az objektív, tiszta igazságot írom le, túlzás nélkül, inkább fájdalmasan, hogy annyi nagy akarás és tehetség kallódott el a családomban. Ez különben annak a kornak és osztálynak tökéletes tükörképe.

Még azt kell megemlítenem, hogy az öt testvér külsejében anyám és apám színei sajnos összekeveredtek. Anyám koromfekete haját és szemét éppúgy, mint apám szőkeségét és kék szemét egyikünk sem örökölte. Hajra, szemre mind barnák voltunk.

Mikor eszmélni kezdtem, Kálmán bátyám, aki tíz évvel volt nálam idősebb, már nagy diák volt. Hosszúlábú, hosszúkarú, sovány, csúnya fiú volt előreálló fogakkal, hosszú orral, de rendkívül intelligens, okos szemekkel. Csendes, szemlélődő, kevésbeszédű fiú volt, semmi kötekedő hajlam nem volt benne, érzelmeit soha ki nem mutatta. Hamar a könyvek felé fordult, rengeteget olvasott. Mint nyolcadik gimnazista elnyerte az aranyérmet egy pályázatával Kállai Miklós, a későbbi miniszterelnök elől, aki iskolatársa volt, s aki ezt neki soha meg nem bocsájtotta. Nagyon muzikális volt, jól zongorázott, és dacára zárkózott természetének, szívesen állt pódiumon, mert anyámtól ő is örökölte a színészvért. Nem nagy terjedelmű, de nagyon kellemes hangja volt, és rendkívüli finomsággal énekelte férfikorában az Ady-Reinitz dalokat, de az akkori idők divatos kupléit is nagyszerűen intonálta. Szavalni is szépen tudott. Diákkorától kezdve sportolt. Több futóversenyen első díjat nyert, kitűnően vívott és mesterien teniszezett bal kézzel. Jellemzésére még el kell mondanom, hogy minden emberi gyöngeséggel szemben mindig megértő volt, soha senkivel össze nem veszett, irtózott minden hangos szótól, minden rikító színtől, minden indiszkréciótól.

Mikor férfiúvá érett, nagyon érdekes és elegáns jelenség lett. Kínosan került öltözködésében minden feltűnést, de az igazi elegancia, a nemes egyszerűség és jó ízlés messziről sugárzott róla. Ízlése olyan kiforrott volt, hogy összes nőismerőseinek és húgainak ő adta a tanácsot az öltözködésben. Érettségi után Budapesten elvégezte a jogot, és megszerezvén a doktorátust a nyíregyházi városházára került tanácsnoknak. Édesapám akkor már régen halott volt, de az ő erős szociális érzéke átplántálódott Kálmán bátyámba.

Mi, gyerekek mind egyformán vallásos nevelést kaptunk, Rudi bácsi is istenhívő volt, de nem az egyház tanítása szerint, mert például gyónni, áldozni sose járt. Furcsamódon Kálmán bátyám kilépett ebből a közösségből és férfikorára materialista lett. Anyámnak ez nagyon fájt, de emiatt szóváltás soha nem volt a családban. Fivérem nem avatkozott a mi világnézetünkbe, mi sem az övébe. Legfeljebb szegény anyám a háta mögött a zsidó barátait okolta ezért. Már felnőtt leányka voltam, s ha betévedtem a fiúk külön szobájába, elcsodálkoztam, hogy szaporodnak abban a könyvek. Marx, Engels nevével ott találkoztam először, de nem kerülték el figyelmemet az Ady-kötetek sem, a Modern Könyvtár és Tevan által kiadott könyvek sorozata, s a Nyugat első példányai. Bátyám, aki a városházán a szociális ügyekkel foglalkozott, sokszor feldúlva, mélyen elgondolkozva került haza az ott tapasztalt dolgok miatt. Akkoriban egy jó eszű, de nagyon korrupt polgármestere volt a városnak, aki valóságos kastélyt építtetett magának az erdőben a város pénzéből (persze ezt akkor büntetlenül tehette), csak éppen suttogtak róla, és a szegények elnevezték Loptalak-nak. Anyám a piacon járva egyszer véletlenül meghallotta, hogy két szegény asszony panaszkodott egymásnak, és többek között ezt mondták: „Ha az az áldott Garai doktor úr nem lenne a városházán, nem is tudom, mi lenne velünk.” – már ennyiből is kitűnik, hogy fivérem liberálisan gondolkodó és haladó szellemű ember volt, aki nehezen találta meg helyét az elmaradott kisvárosi környezetben, de mégis megtalálta.

A kulturált, művelt társaságot egy pár gazdag zsidó család képviselte, akik leányaik mellett német, francia nevelőnőket tartottak, többen közülük pesti vagy külföldi intézetekben töltöttek pár évet, s ezek a családok kapva kaptak olyan fiatalember után, amilyen az én bátyám volt. A mamák azonban csalódtak reményeikben, mert Kálmán bátyám egész életére lekötötte magát egy érdekes szép fekete asszony mellett, aki rokona volt az egyik ismerős családnak, és ott ismerkedtek össze. Férje egy újonnan kinevezett bankigazgató volt, ha jól tudom, Ungvárról kerültek Nyíregyházára. A férj csúnya, kövér ember volt, sokkal idősebb, mint a felesége, de nagyon okos és jóindulatú. A szépasszony pár évvel idősebb volt bátyámnál. Remek alakú, öntudatos, hideg szépség, kemény akarattal. Nagy házat vittek, és főleg a kisváros kisszámú baloldalian gondolkodó emberei találkoztak itt össze. Akkoriban már Nyíregyházán is volt szabadkőműves páholy, ennek mind tagjai voltak. Bátyámat teljesen hatalmába kerítette a szép Blanka asszony, őmiatta nem nősült meg soha, s amikor a szerelem már elmúlt, a barátság halálig tartott. A városban szankcionált házassági háromszögnek könyvelték el ezt a viszonyt, azt nem tudom, volt-e szó válásról és arról, hogy ők összeházasodnak. A férj annyira intelligens és jó ember volt, s oly megértő feleségével, hogy azt hiszem, emiatt nem váltak el, és az asszony mindvégig élettársa volt.

Az első világháborúban bátyám fel volt mentve a katonaság alól részben soványsága, részben felelős városi állása miatt. A tizenkilences forradalom kitörésekor a polgármester és egész sleppje elmenekült a nép haragja elől, és bátyám egyedül találta magát ott a szörnyű felelősséggel, lázadó, lövöldöző katonákkal, a fosztogató csőcselékkel. Szinte egy felkiáltással a népakarat kikiáltotta polgármesternek. S ő ott állt az élet által számára elkészített fronton egyedül, állta a vihart, éjjel-nappal dolgozott, a városházára vittük neki az ételt és ágyneműt, és ő rendet teremtett a káoszban, mert a nép egyedül őbenne bízott és hallgatott a szavára. A proletárdiktatúra ideje alatt nagyszerű beszédeket tartott – ez a csendes ember kitűnő szónok volt –, és főleg a papi birtokok sürgős felosztását követelte. Élete céljának a parasztság sorsának gyökeres megváltoztatását, elsősorban földhöz juttatását tekintette, és a magyar föld megjavítását, hogy a terméshozam megjavulhasson.

Aztán jött a bukás. Ő ment ki parlamenternek bekötött szemmel, mikor bejöttek a románok, és mi otthon anyámmal reszketve vártuk, visszatér-e, mert ki volt adva a rendelet, hogy ha a vörös hadsereg részéről egyetlen lövés eldördül, őt ott nyomban főbe lövik. A fehérterror idején azonnal letartóztatták, hat hónapot töltött börtönben szerelme férjével együtt, s olyan ítéletet kapott, hogy egész életére el volt tiltva minden közigazgatási pályáról. A családi vagyon Rudi bácsi jóvoltából akkor már elúszott, ott állt szegény állás nélkül, fillér nélkül.

És akkor elkezdődött vándorlása. Barátnőjének férje is tarthatatlan helyzetbe került, nem maradhatott a kisvárosban, de rájuk más oldalról nagyon is rámosolygott a szerencse. Blankának egyetlen bátyja fiatal korában teljesen szegényen kiment Amerikába, és ott, miután végigjárta a koldussorstól a különböző állomásokat, a végén többszörös milliomos bankár lett, s méghozzá agglegény. Ez az ember nagyon szerette húgát és édesanyját, és úrimód gondoskodott róluk. A család elhatározta, hogy Pestre költözik. A Rózsadombon gyönyörű, emeletes villát vettek, s a sógor pesti összeköttetései által a férj is jó állást kapott. Megvolt a skót juhászkutyától kezdve minden luxus. Szegény bátyám is Pestre ment, és próbálkozott kenyérhez jutni, természetesen barátai segítségére voltak az álláskeresésben, de ő anyagi támogatást tőlük soha el nem fogadott. Haláláig hónapos szobában lakott, hol itt, hol ott. És állással is próbálkozott több-kevesebb szerencsével. Egy ideig Rassai Károlynak, az Esti Kurír szerkesztőjének volt a titkára, aztán egy gazdag vasgyárosnak vezette a balatoni panzióját.

Közben kiment Párizsba is, hogy ott próbáljon szerencsét. Egy félév után visszatért, nem sikerült neki semmi. Nem volt könyöklően harcos természet. A párizsi tartózkodása mégis jelentős fordulatot hozott életében. Ott ismerkedett meg G. Margit kiváló festőművésznővel, egymásba szerettek, és ez a szerelem halálig tartott. Házasság nem lett belőle, azt hiszem, Blanka miatt, akivel a barátság nem szakadt meg, és nem akarta ezzel őt megsebezni. Visszatérve nagyon érdekes baráti körbe került, és ez a társaság őt végtelenül szerette és megbecsülte. E társaságnak tagjai voltak többek között Vedres Márk, Pátzay Pál, a tragikus véget ért Czigány Dezső, Fenyő Miksa festő fia, Harrer Ferenc, Pécsi Imre, Dr. Rubin László és Dr. Kende Zsigmond. Ezekre a nevekre emlékszem.

Sok ide-oda való hányódás után bátyám végre kikötött a Széchenyi-hegyen egy kedves szobában. Baráti összeköttetések révén végül is nagy sport-szakértelme segített rajta, a Golf Klub titkára és vezetője lett. Ez a nagy tudású, nagyműveltségű ember kénytelen volt kiszolgálni a dúsgazdag kapitalistákat, rendezte a versenyeket és a díszvacsorákat, közben, talán mondanom sem kell, úgy megtanult bal kézzel golfozni, hogy versenyjátékos lett belőle.

Szobája olyan volt, mint egy remetelak. Egyszerű szőttessel leterített heverő, könyvek, pár rézkarc, G. Margit szép képei, ez volt minden.

Egész életében sok baja volt a gyomrával. Orvos barátai vizsgálták, semmit nem találtak nála. Egyszer aztán épp Blankánál volt, amikor szörnyű görcsöket kapott, de már előzőleg két napig voltak panaszai. Barátai azonnal beszállíttatták az akkori zsidókórházba, a legelső sebészprofesszorral megoperáltatták, de már késő volt. A vakbél perforált. Ez 1934 áprilisában történt. Az utolsó szilveszteri mulatságon új szmokingban jelent meg halálmaszkkal. Hogy mit tettek érte barátai a betegsége alatt, azt leírni nem lehet. És a haldoklása! Egyik oldalon Blanka fogta a kezét, másik oldalon G. Margit, én a lábainál álltam. Soha nem láttam annyi férfit zokogni, mint az ő temetésén. Gyönyörű tavasz volt akkor, sírját elborították a virágok, a Farkasréti temető legfelső részén nyugszik, szemben a Golf-klubbal. Síremlékét Pátzai Pál csinálta, földet ásó paraszt van rajta. Így áldoztak soha el nem ért álmainak.

És most következik a nálam kilenc évvel idősebb Gyula bátyám, akinek portréját megrajzolni szintén nem egyszerű feladat. Az Andráscsikok mind kis termetűek voltak, a Ferlicskák magasak. Gyula bátyám az Andráscsikok alacsonyságát örökölte, de arcra megszólalásig hasonlított szegény édesapáméra. A természete is inkább Ferlicska volt, mint Andráscsik. Apám büszkesége, anyám legkedvesebb gyermeke volt, az egyetlen, akit ő szoptatott.

Már három éves korából való képein hegedűt szorongat a hóna alatt. Nyolcéves korában már kitűnően játszott rajta. Apám Bécsújhelyre vitte intézetbe, s még 11 éves sem volt, amikor csodagyermekként egy nagy koncerten fellépett. A legnehezebb hegedűversenyekkel is megbirkózott. Egy impresszárió véletlenül épp ott volt, és világ körüli útra akarta vinni. Apám nem engedte, nem akarta, hogy tehetsége elforgácsolódjék. Egy év múlva visszatért Nyíregyházára, ahol azonban már nem sokat tanulhatott, hiszen többet tudott az ottani hegedűtanároknál. Egy évet Pesten töltött még, ha nem tévedek, Hubay tanítványa is volt, tehetségét minden tanára azonnal felismerte. Apám remek olasz hegedűt vett neki, aminek értéke majdnem egy Stradiváriéval volt egyenlő. Kisgyermekkoromtól kezdve nagy áhítattal hallgattam csodálatos játékát, amelynél tisztábbat, művészibbet a legnagyobb mesterektől sem hallottam.

Amilyen csendes, szűkszavú volt Kálmán bátyám, akit apám kissé el is nyomott, mert távol volt természetétől, olyan hangos, kötekedő és ellenállhatatlanul kedves, örök jókedvű, igazi bohém volt Gyula. A társaság központja, kedvence volt, mindig kész a játékra, a tréfára és a komoly muzsikára. De sajnos a szabolcsi „úri murik” már kezdték felé nyújtogatni csápjaikat. Apám már kamaszkorában magával vitte a nagy körvadászatokra, és ezen a téren is nagyon tehetségesnek bizonyult. Kitűnő céllövő volt. Vagy hegedült, vagy flóbert-puska volt a kezében. Télen halomszámra lövöldözte a verebeket, amiket aztán ő maga sütött meg. és megetette velünk. Mindig halálosan szerelmes volt, de hamar kiheverte a nagy szerelmeket. Édesapám halálakor éppen érettségi előtt állt, és apám halálával lezárult örökre előtte a művészút. Apám érettségi után Pestre akarta küldeni a Zeneakadémiára, de az ő halála után Rudi bácsi vette át a kormányzást, és kijelentette, hogy a művészet, az nem pálya. Így Debrecenbe iratkozott be a jogra, és bár ott hegedülni is tanult, ez már csak olyan foltozgatás volt. Azt nem értem, anyám miért nem erőszakolta ki, hogy Gyulából művész legyen, és ő maga hogyan mondhatott le erről. Hová foszlott el ez a nagy tehetség? Mivé vált a szabolcsi homoksivatagban?

Diplomát szerezve a vármegyéhez került, a dzsentri-villák, a nagy vadászatok kellős közepébe. Az úri murik dőzsölő, tivornyázó társaságában a végén kivette a prímás kezéből a hegedűt, és játszott, játszott, amíg a sok elázott úri magyar könnyezve ölelgette-csókolgatta minden oldalról. Hogy élt benne a nosztalgia a komoly művészet iránt, azt az bizonyítja, hogy egy barátjával megszervezték a zenekedvelők körét, szimfonikus koncerteket rendeztek, természetesen ő volt a prímhegedűs. Aztán még a díszes templomi zenés miséken is ő hegedülte a szólót. Néha neves művészek jöttek koncertekre, s az utána következő banketteken ő is bemutatta művészetét, és a híres fővárosi mesterek nagyot néztek, mikor meghallották a névtelen vidéki művészt játszani.

Az első világháborúban behívták, és a szerencsétlen kimenetelű ravaruszkai ütközetben a bal alsókarját átlőtték. Két ujja megbénult, azt hittük, soha többé nem fog tudni hegedülni. Aztán lassan feloldódott a bénulás. Ekkor már vőlegény volt, és még a háború befejezése előtt megnősült. Felesége a legnagyszerűbb emberi típushoz tartozott. Kedves, megértő, türelmes, nagyon intelligens asszony, aki angyali jósággal és szeretettel állt az elragadó, de végletes természetű férje mellett. Elnézte flörtjeit, tűrte szeszélyeit, és mikor ötvenhat éves korában megtámadta a szörnyű kór, a gégerák, hősiesen ápolta és gondozta. Az ostrom előtt Pestre hozta a gégeklinikára, itt élte át haldokló bátyám az ostromot, itt is halt meg a már felszabadult Pesten.

Most pedig Marikáról lesz szó, a nálam másfél évvel idősebb nővéremről. Már írásom kezdetén említettem, hogy ő volt az egész család dédelgetett kedvence. Egyetlen a testvérek között, akiben semmiféle zsenialitás nem bujkált. Apám szerencséskezű Mircsinek hívta, aki a fű közül mindig kiszedte a négylevelű lóherét. Kedves, kiegyensúlyozott, mindig mosolygó szép kisleány, aki csinosan zongorázott, nagyon is közepes tanuló volt, de már tizenhárom éves korában, ha anyám a szokásos betegségével feküdt, ő elvezette az egész háztartást. A két nagy fiú csak hozzáfordult, ha valamit meg kellett varrni, valóságos tündér ujjai voltak, csodálatosan szépen kézimunkázott.

Serdülőkorában olyan volt a bőre, mint a hamvas őszibarack, s valami végtelenül szelíd báj sugárzott róla. Mindenki szerette, aki a bűvkörébe belekerült. Lényében semmi tudata nem volt annak, hogy ő milyen szép, milyen bájos, úgy viselte ezt, oly természetességgel, mint egy kinyílt virág. Tizenhárom-tizennégy éves korában már nagydiákok forgolódtak körülötte, bár semmi kacérság nem volt benne. Nemcsak a családnak, de az egész városnak a kedvence volt. Tizennyolc éves korában egy nagy népünnepélyen megválasztották szépségkirálynőnek. Sosem felejtem el, hogy szégyellte magát, amikor a felvirágozott kocsiból kifogták a lovakat a gavallérok, és diadalmasan körülhúzták a városon.

Voltak apró kis szerelmei, de még csak a csókig sem jutott el. A világháború alatt, Gyula bátyám harctérre indulása előtt meghívta menyasszonyát, anyámat és Marikát Miskolcra, hogy elbúcsúzzék tőlük. Gyula, ahogy azt már őróla el lehet képzelni, díszes pezsgős vacsorát rendezett a tiszteletükre. Marika mellé főhadnagyát ültette, Miller Jánost, aki fess, magas, szőke, kékszemű férfi volt. Miller főhadnagy úr, ahogy a regényekben írva van, ránézett Marikára, és abban a pillanatban lángra gyúlt benne a nagy szerelem. Még huszonnégy órát sem töltöttek együtt, el kellett válniuk. Gyula bátyám és Miller harctérre kerültek és elkezdődött a levelezés. Nyolc hónapon keresztül mindennap jöttek a gyöngybetűkkel megírt tábori lapok és hosszú levelek, amelyek nyomán Marika nővérem is szerelmes lett ebbe a tisztalelkű, derék emberbe, akiből az aktív tisztek mihaszna kardcsörtető tempója teljesen hiányzott, aki mindig a kötelességének és a családjának élt.

Még a háború vége előtt megesküdtek. Két szép tehetséges gyermekük született, egy leány és egy fiú. A leány nagy matematikus tehetség, kitüntetéssel végezte el az egyetemet, a fiú szintén katona lett, sport terén kiváló teljesítményeket ért el, sajnos karrierje kicsit bukdácsolt, épp mivel katonai pályára ment, bár jó eszével és kitűnő idegrendszerével bárhol megállta volna a helyét. Sógorom a második világháborúban a tábornokságig vitte, bár németellenes beállítottsága volt, de kitűnő stratéga, és így nélkülözhetetlen volt. Háború után nem volt semmi bántódása, nem is telepítették ki, mert amint levetette a tábornoki díszt, azonnal munkaruhát vett föl, és válogatás nélkül dolgozott minden testi munkát panasz, zúgolódás nélkül, imádott feleségét változatlan gyöngédséggel véve körül egészen 1956-ban bekövetkezett haláláig. Marika a leghűségesebb önfeláldozással ápolta a három hónapon át súlyosan beteg férjét, aki már beszélni sem tudott, csak hálás tekintettel köszönte neki, hogy mellette van. Bátyáim gyermek nélkül haltak meg, Marikának hat kedves, szép, okos leányunokája van, azokért él és dolgozik.

És most következem én, a legkisebb a családban. Hatvanhét év áll mögöttem, lesz-e még időm mindent megírni életemről, amit szeretnék, hogy az utókor is lássa, nem véletlen, hogy a fiam költő lett. Emlékeim tisztán állnak előttem. Gyermekkorom gazdag volt élményekben, a felnőttkor sok küzdelmet, sikert, szenvedést, de kevés örömet adott. Ez semmi különöset nem jelent, hiszen ez az emberi sors. Egész életemben csodálatosan vonzottam magamhoz a gyermekeket. Mind tegeztek (még ma is), de soha vissza nem éltek vele, végtelen bizalommal fordultak felém. Ennek okát abban látom, hogy megértettem őket, mert nagyon élénken éltek bennem gyermekkorom be nem vallott szenvedési és örömei, és kis emberkéket láttam bennük, nem pedig játékszereket.

 

Legkorábbi emlékeim négy-öt éves koromból maradtak meg. A Szepességről egyszerű kis cipszer német leányok voltak állandóan a házunkban, akik reánk, a két kicsire felügyeltek, s akiktől egész jól megtanultunk németül.

A boldogságot, a meseországot, a titkok ezer színes világát az egy holdnyi területű kert jelentette számunkra. Apám gazdag, színes lelkét az is bizonyítja, hogy annyira szerette ezt a kertet, és minket is megtanított a természet szeretetére. Csodát művelt ezen a kis területen. Az udvarunk is szép nagy volt, két hatalmas vadgesztenyefa bontotta ki nagy fehér gyertyavirágait tavasszal, s az udvar közepén a kútnál édes szomorúfűzfa állott, amelynek földig hajló ágai alatt sokszor tanyáztunk. Három rózsagrupp is volt az udvaron, a legszebb magas törzsű rózsafákkal.

Az udvart a kerttől kerítés választotta el, amely mögött sűrűn ültetett orgonabokrok álltak. Soha életemben együtt ennyi orgonafát nem láttam. Amikor nyíltak a bokrok, az valóságos lila szín- és illatorgia volt. Az orgonabokrokon túl kis parkot csináltatott apám díszbokrocskákkal és a tavasz, nyár, ősz legszebb virágaival. Egy kis rondó zárta be ezt a parkot, amelynek közepére apám egy kis pavilont építtetett. Ehhez a terveket Pestről hozatta, hosszasan válogatott, melyik lesz a legmegfelelőbb, és emiatt is nagy veszekedések voltak Rudi bácsival, aki minden újítást ellenzett. A pavilon közepén beépített, nagy, kerek asztal állott, nyári estéken ekörül ült a család, itt volt a vacsora. A pavilon mögött tágas tér volt még, ahol a délutáni pihenés számára egy „dikó” állt, előtte nagy ovális fehér márványasztal, körülötte karosszékek. És mindenütt virág, sok-sok illatos, színes virág.

Ezt a kis parkot három gyönyörű fa zárta be apám különös elgondolása szerint: egy rezgő nyárfa, egy aranylevelű juhar és egy jegenyeakác. Ó, hányszor kísért ennek a három fának az emléke életem nehéz útjain. A kert bejáratával szemben szőlőlugas vezetett le végig a kerten. Az említett kis park a kert bal oldalán volt, jobb oldalon egy szép darabon legfinomabb csemegeszőlő ültetvény. Aztán volt ennek a kertnek három felejthetetlenül kedves helye. Drága jó apám a három leányának három részt ajándékozott. A nagyszerű kis sporttelep, amiről már írtam, a Mária-liget nevet viselte, egyik távoli sarokban hatalmas fenyők álltak, azok előtt szép kis pad, ez volt az Anna-berek, s a leghátulsó részében szép öreg diófa állt, távolabb tőle félkör alakú, földbe épített fehér lóca gyepes térségben, a lóca mögött kék íriszek, ez volt az Etel-zug. Az egy holdnyi kert többi része kerti veteményekkel és rengeteg gyümölcsfával, ribizli, málna és piszkebokrokkal volt beültetve a legnagyobb gondossággal és tervszerűséggel. Amint eljött a virágnyílás és az első gyümölcsérés ideje, a mi kertünkben a dió leveréséig mindig található volt virág és gyümölcs. Apám életében még melegágy és spárgaágy is volt. Óh, hogy vártuk az első tavaszi napot, amikor már kimehettünk nézni, hogy készülnek az ágyások a vetemények alá.

Csúnya, sovány, ritkahajú kisleány voltam. Nagyon érzékeny, sírós és elég szelíd, engedelmes gyermek voltam, csak akkor lázadtam már egész kicsi koromban, ha túl melegen akartak felöltöztetni. Toporzékoltam, ha anyám télen meleg nadrágot és harisnyát parancsolt rám, és amikor jött a tavasz, már a kabátot sem tűrtem magamon. Ösztönösen éreztem, hogy nekem az életre meg kell edzeni magam.

Mint a kalitkából kirepült vadmadár, száguldtam a kerthez az első tavaszi napon, és apám vitt minket a melegágyhoz, hogy a szerencsés kezű Mircsi kihúzza az első pirosló kisretket és kikaparja a fészkekből a legvastagabb spárgapéldányokat. Meg sem ütköztem azon, hogy én nem vagyok szerencsés kezű, oly természetesnek vettem, hogy csak Mircsi lehet az. És aztán jöttek a kerti örömök egymás után: az a nagy boldogság, amikor első nap kiakasztották számunkra a gyűrűhintát és a lószőrrel kibélelt és bőrrel bevont hatalmas ülőhintát, ami szintén apám tervei szerint készült. A felfedezésnek nagy öröme töltötte el kis gyerekszívemet, amikor megtaláltam a fák tövében az első ibolyát, amikor zöld levélernyő alól kiszedtem az első pirosló epret, s amikor az első nyári almák lepottyantak a földre, csaknem felsikoltottam örömömben.

És ezek a gyönyörűségek kifogyhatatlanok voltak. Más gyerek is így érezte volna, vagy csak én voltam erre ennyire fogékony? Szép nyári alkonyatkor a sok játék után ribizlit, málnát szedtünk vacsora utáni csemegének, aztán jött a kajszibarack-szüret, cseresznyével, meggyel teltek meg a kosarak, amiket az úgynevezett hetes (férficseléd) segítségével mi, gyerekek szedtünk le a fákról. Evvel persze együtt járt a fáramászás tudományának elsajátítása, ami különösen nekem nem okozott semmi nehézséget. Úgy kúsztam, mint egy macska mezítláb, mert a cipőt május végén már levetettem, és ha a felnőttek arra hivatkoztak, hogy ez nem kisleányhoz méltó, elkezdődött bennem a sajnálkozás önmagam fölött, hogy miért is nem lettem fiú.

A nyári, koraesti örömökhöz tartozott még Ippecske (így becéztük hatalmas apánkat) hazatérése. Repültünk felé, és ő megkérdezte: „ki szeret engem?”, mire hangosan üvöltöttük, én, én. Akkor vonultunk a sporttelepre, s megkezdődtek a mutatványok: rúdra mászás, bukfenc, béka, gyertya a gyűrűhintán, s utána, ha minden jól ment, 20-20 fillért a másnapi fagylaltra. Ez is nagy izgalom volt. Ebéd után kispohárral a kezünkben kiültünk a nagy tölgyfakapunk elé az utcára, és lestük, mikor tűnik fel az utca végén csilingelő kocsijával a fagylaltos. Mennyi öröm, és mindig csak öröm! Esténként, ha apám barátai jöttek, odaállított minket kettőnket a bácsik elé, és énekeltetett. Jó hallású, jó hangú gyerekek voltunk, és rázendítettünk torkunk szakadtából a „...Katonának nem jó lenni...” és „Csongorádi bíró leánya Mariska...” kezdetű népdalokra, hogy miért éppen ezekre, azt már nem tudom.

Emlékszem a forró alföldi nyarakra, amikor sokszor heteken át egy felhő sem volt a ragyogó kék égen, de nálunk nem szikkadt ki a föld, nem égtek ki a virágok, mert a kút mellett egy kerekeken járó szivattyú, kis vízipuska állt, amit reggel a hetes telehúzott vízzel. Ez aztán a napon átlangyosodott, és alkonyatkor a rácsavarható csőből vígan huhogott az üdítő, frissítő víz a lankadt virágokra. Persze ebben is segédkeztünk, felüdült az udvar, a kert, és bódító illatot árasztottak a verbénák és petúniák meg a fehér jázmin. De amikor megérkezett az igazi égből jövő áldás, a nyári zápor! Az volt aztán a nagy boldogság! Kivonultak a mérges, villámos fellegek, az ég valamelyik oldalán már eltűnt a szivárvány, de a langyos eső még zuhogott, s az udvar és kert tele volt apró tócsákkal, ó, csak erre vártunk. Egy szál kötényke volt rajtunk, s ott ugráltunk csuromvizesre ázva a kis tócsákban mezítláb, a természettel való egyesülés édes mámorában.

Azt hihetné valaki, hogy ebből az eldorádóból nem is vágytunk el sehová. Pedig mégis volt egy hely, ahová nyáron át mindig boldogan készülődtünk, ez pedig a Sóstó volt. Nyíregyháza város mellett szép nagy tölgyerdő terült el, s azon túl egy kis szerény fürdőhely épült egy csöpp kis sziksóstó partján. Kocsin körülbelül negyven percig tartott az út odáig. Ennek a fürdőnek női bajokra gyógyító hatása volt, ezért anyám elég gyakran látogatta, és ilyenkor minket is magával vitt. Már korán délután készülődni kezdtünk, én még abba is belenyugodtam, hogy zoknit és cipőt kell húznom, s mire elkészültünk, már a házunk előtt állt a kétfogatú. Természetesen én mint legkisebb mindig a kisülésen ültem, mint ahogy díványon aludtam, és a csirkének a szárnyát és hátát ettem, de ez nem zavart. Az út sűrű erdőn keresztül vezetett. Most is érzem azt a csodás ózondús illatot, amit csak tölgyerdők tudnak magukból kiárasztani, most is hallom a madarak színdús, ezerhangú, egymásnak felelgető trilláit, és mily öröm volt, amikor a tisztások mellett elhaladva megpillanthattunk egy-egy szelíd őzikét. De az igazi nagy élmény még hátra volt: a földbe süllyesztett márványkád, ahová két kis lépcsőn lehetett belépni. Lesikongtunk, pacskoltunk Marikával a közös kádban, ameddig ki nem parancsoltak minket onnan. De még mindig volt valami, amire várni lehetett kicsit csapzott hajjal, de felfrissülve a fürdő után. Beültünk a kis cukrászdába, és valódi, finom fagylaltot, vagy jegeskávét kanalaztunk hosszan, hogy sokáig tartson, és finom cukros ostyát ettünk hozzá.

Ilyen élményekkel telt el a tavasz és a nyár, és mily nehéz lett volna a válás tőle, ha az ősz nem tartogatott volna még valamit a tarsolyában. Rövidültek a napok, a nagy meleget enyhébb áramlatok váltották fel, a fák rőt ritkuló levelei mögül mindjobban előtűntek a megérett, piros almák. Nagy kosarakban hordtuk fel, és utána gondosan átválogattuk. Aztán jött a diószüret, amitől heteken át fekete ujjakkal jártunk, mert nem volt jobb csemege a gyenge dióbélnél, amit a zöldhéjú dióból kellett elővarázsolni. Mire idáig jutottunk, addigra már megráncosodott a besztercei szilva héja is, és egy szép őszi napon következett a szilvalekvárfőzés. Ez is nagy izgalom volt. Az udvaron már ott állt a nagy rézüst, s azt csaknem színültig megtöltötte a kimagvalt, aranyhúsú, édes szilva. Egy jó méter hosszú kavaró fakanállal kavargatta Ágnes néni nyolc-tíz órán át a lekvárnak valót, amelyet csak távolról nézegettünk, mert oly mérgesen püfögött.

Ágnes néni szintén szerves része gyerekkori emlékeimnek. Apróka kis öregasszony volt, alig nagyobb egy nyolc-tíz éves gyereknél. Ő nem lakott nálunk, csak bejárt a szakácsnő mellé mosogatni, és a kertben dolgozott. Ő veteményezett, ő gyomlált, lekvárt és szappant főzött. Furcsa kis lélek volt, kezén az ujjai, mint madárkarmok, úgy görbültek. Mindig dörmögött, ravasz, apró, szúrós szemei voltak. Én nem szerettem. Egyszer huncutságból kívülről rázártam az árnyékszék ajtaját, és ezt évekig emlegette. Valami furcsa rejtély lengte körül, ami izgatta fantáziámat. Ennek az apróka kis öregasszonynak egy két méter magas, lengő fehér szakállú, tót férje volt, aki sokszor részegen ment haza. Útja házunk előtt vezetett el, és én rettenetesen féltem tőle, mert egész úton hazafelé menet karjait fenyegetően lengetve szidta tótul a magyarokat. Állítólag, mint fiatal suhanc a magyarok ellen harcolt a szabadságharcban. Szóval Ágnes néni reggel nyolc órától délután négyig kavargatta a lekvárt, közben mi kis tányérral odasettenkedtünk, és kértünk egy kis kóstolót. Délutánra már csak az üst fenekére tapadt a rengeteg gyümölcs, és abba apám ravaszkás mosollyal Ágnes nénivel egymásra hunyorítva belelopott egy kiló cukrot, hogy mindenki csodálhassa, mily édes a mi szilvalekvárunk. Addigra már elő voltak készítve a szép virágos, mázas cserépedények, és forrón belekerült a pompás, sűrű szilvalekvár, hogy egész télen át ellássa a családot.

Abban az időben minden módosabb családnak volt Nyíregyházán szőlője a sóstói úton az erdőtől jobbra elterülő nagy, homokos területen. Nekünk is volt, és az ide való kijárás is az őszi örömökhöz tartozott. Volt egy kis szürke csacsink, amit befogtunk egy úgynevezett taligába, és azzal kikocogtunk a szőlőbe, hogy hazahordjuk az első érett csemegeszőlőt, rózsagyöngyöt, muskotályt, paszatútit. A szüret aztán betetőzte az őszi programot. Ehhez is apám különös szakértelme járult. Olyan vörösbort sajtolt, ami vetekedett az egri bikavérrel. Az én időmben még lábbal taposták a szőlőt, és nagy ujjongással néztük, hogy ömlik a must a Gábor bácsi szőrős lába alól. A szüreti főétel kölesből készült juhhúsos kása volt (bár még egyszer ehetnék életemben), és természetesen a szüreti mákos-diós kiflik. Gyula bátyám, aki egész nap ijesztgette a szőlőszedő lányokat a puskaporos úgynevezett ugráló békákkal, este, mire megjöttek a cigányok, tűzijátékot rendezett, és egymás után eregette fel a rakétákat.

Elmúlt a szüret, elmúltak a langyos őszi napok, beszorultunk a gyerekszobába. De mielőtt még eljött volna a boldog és izgatott várakozás és tervezgetés a Mikulásra és Karácsonyra, közbeesett a savanyú káposzta elrakása, ami szintén élményszámba ment. Utcánk mellett közvetlenül a nagy kiterjedésű zöldségtér terült el, ahová az ún. bokortanyákról ökrösszekerekkel hordták be a parasztok nyáron a görögdinnyét, ősszel a zöldséget és fejeskáposztát. Rudi bácsi nagy szakértő volt a vásárlásban. Egy egész szekér káposztát megvett, jó kemény, fehér, nagy fejeket, azt aztán lerakták a konyha elé. Aztán jött a szerb káposztagyalus, szép bajuszos, barna férfi. Pár óra alatt legyalulta a rengeteg káposztát a hófehér abroszra. Utána jött a berakás. Káposztás hordónk olyan méretű volt, hogy egy kisebb fajta vendéglőnek is becsületére vált volna. Hatalmas keményfából készült bunkó tartozott hozzá, amellyel erősen leverték a káposztát, hogy levegő ne jusson közé. Aztán jöttek bele a fűszerek: só, bors, babérlevél, birsalma, s mikor megtelt a hordó, beleillő deszkalappal fedték le, és nagy facsavarral erősen leszorították. Én ezen műveleteket mind végignéztem, rettentő szemfüles, kíváncsi gyerek voltam, akit minden és mindenki érdekelt. A nagy disznóöléseken is tevékeny részt vettem.

A Mikulást és Karácsonyt a három nagy testvér készítette elő számunkra, ahogy ezt később megtudtam. Nekem a Mikulás különösen nevezetes ünnep volt, mert születésnapom is arra esett. Felejthetetlen öröm volt számomra, amikor úgynevezett harisnyát kaptam. Ez egy harisnya alakú, hálóból készült zacskó volt, amelyben a különféle édességek mellett apró kis játékok is el voltak rejtve, amiknek kihalászása nagy élmény volt. Karácsony körül már megérkezett Budapestről a vérnarancs-szállítmány is egész ládával. Esténként pedig édesapám mindig egy zacskó meleg sült gesztenyét húzott ki a zsebéből.

Most pedig a kegyelet hálás érzésével kell megemlékeznem egy jóságos, nemes lélekről, aki tizennyolc évig élt a házunkban, és aki csodák csodájára engem szeretett legjobban a családból. Ez Zsirzsi volt, a szakácsnőnk. Egyedül tőle kaptam gyermekkoromban kényeztető szeretetet, és szeretetre vágyó lelkem minden hálájával görcsösen ragaszkodtam hozzá. Öt éves voltam, amikor házunkhoz került. Major Erzsébetnek hívták, Nagykállóból származott, én neveztem el Zsirzsinek. Első este már az ölében ültem, és elmesélte, hogy pontosan megálmodta, milyen családhoz fog kerülni. Álmában én is szerepeltem. Kedves, igazi magyar, barna szépség lett volna, koromfekete göndör hajjal, ha nyakát nem csúfítja el a skrofula. Ezért mindig kendőt viselt. Apám egyben volt csak szigorú hozzánk, nem tűrte, hogy a személyzettel gorombáskodjunk. A legnagyobb tisztelettel kellett velük bánni, és azt a szót, hogy „cseléd”, ki sem ejthettük a szánkon. Ez a szó még nagykoromban is úgy hatott rám, ha hallottam, mint valami szörnyű illetlenség. Zsirzsit tegezni kezdtem. Amint apám ezt meghallotta, azonnal felszólította őt, hogy ő is tegezzen engem. Így pertu barátok lettünk. Ő volt az egyetlen, akinek soha nem voltam terhére, aki mindent megengedett nekem, s akinek munkájába állandóan belekontárkodtam. Ő nyitotta meg számomra a népmesék csodás világát. Kiültem hozzá téli estéken a konyhába, és vég nélkül mesélt a szomorú Genovéváról, a tündérekről, a boszorkányokról, hogy csak úgy borzongtam belé. De legjobban szerettem, ha a nagykállói tébolydáról beszélt. Rövid ideig ott volt alkalmazásban a konyhán, és saját szemével látta a bolondokat. Ezekről aztán nagyon színesen tudott beszélni.

Ehhez fűződnek gyermekkorom első titkolt szenvedései is. Anyám rövid idő alatt megtanította Zsirzsit főzni, és gyorsan el is sajátította ezt a tudományt, pedig nálunk nagyon kellett ehhez érteni. Mégis időnként súrlódások támadtak közte és anyám között, és akkor engem nagy félelem szállt meg, hogy Zsirzsi „felmond”, és én elveszítem őt. Erről senkinek sem szóltam, csak csendben remegtem, és remegésem csak akkor múlt el, amikor Zsirzsi duzzogó arcán újra felfénylett a mosoly. Hogy mennyire szerettem őt, arra jellemző, hogy amikor anyámhoz barátnők jöttek, akikkel mindig a háztartást és cselédséget tárgyalták meg, én elbújtam a szalon ajtajánál, és hallgatóztam. Tudtam, hogy előbb-utóbb szó kerül Zsirzsire, rettentő büszke voltam, amikor anyám elmondta a szokásos dicséretet: „olyan húslevest, amilyet Zsirzsi főz, még egyetlen szakácsnőm sem készített.”

Akkori kis életem legnagyobb ajándéka volt, ha anyám megengedte, hogy vasárnap Zsirzsivel mehetek a nagymisére. És még ha a fehér filckalapot is felvehettem, a mennyekben éreztem magam. Zsirzsi szép selyemkendőt, rövid, kis fekete kabátot vett fel, egyik kezében fehér, csontfedelű, kapcsos imakönyvét vitte, másik kezével az én kezemet fogta, így indultunk el ketten, és végtelen béke árasztotta le lelkünket. Szeretetem iránta végig változatlanul megmaradt. Emlékszem egy esetre, felnőtt nagylány voltam, és társaság volt nálunk. Ő behozta az uzsonnát, és úgy szólított meg engem az idegenek előtt, hogy Etuka kisasszony, és magázva beszélt hozzám. Ott a társaság előtt kikértem magamnak mondván: „én neked nem vagyok kisasszony, sem pedig maga, soha nem is leszek, ezt vedd tudomásul.

Az iskolába kerülés nem jelentett számomra nagyobb megrendülést. Közlékeny és nagyon barátkozós természetem volt, és örültem, hogy ennek kiélésére most meglesz az alkalom. Már egész kicsi koromtól fogva élt bennem a vágy, hogy észrevegyenek, erre otthon nem nyílt lehetőség. Kotnyeles gyerek lehettem, mert Kálmán bátyám, aki maga volt a zárkózottság megtestesülése, elnevezett „kisokosnak”, és ebéd közben, ha beleszóltam valamibe, rögtön gúnyosan rám szólt: „Na, a kisokos, az mindent tud!” – erre én rögtön sírva fakadtam, s Rudi bácsi tragikus vészjósló hangon a pártomat fogta, ily módon károgva: „Ne bántsátok ezt a gyermeket, fog ez még nektek keménymagos levest főzni.” Jóslata, ha nem is keménymagos levessel, de valahogy mégis bevált, mert szegény Kálmán bátyám, mikor már saját otthonom volt, sokszor lakott jól nálam, és sokszor kisegítettem apró kölcsönökkel.

De most visszatérek az iskolára. Emlékszem az első napra. A szünetben kiszaladtunk az udvarra, és én elkiáltottam magam: „Gyertek lányok, barátkozzunk!” És a barátkozás el is kezdődött. Utcánk mögött szegénynegyed húzódott, az úgynevezett „Bujtos”, úgyhogy én mezítlábas, szegény kisleányok társaságában mentem mindig haza. Tanulásban észrevétlenül az élre kerültem, nem emlékszem, hogy ez bármi nehézségembe került volna. S ekkor már elkezdtem a feladott verseket „szavalni”. Anyám észrevette tehetségemet, és foglalkozott velem. Ilyenkor sápadt, szürke kis arcom kipirult, szemeim csillogtak, és valami gyönyör öntötte el a lelkemet. Eljött az első iskolai karácsonyi ünnepély, ahol az első osztályosok is szerepelhettek. Én egyszerűen nem bírtam volna ki, ha nem én játszom el a karácsonyi főangyal szerepét. Pedig külsőm igazán nem predesztinált erre. Belső parancstól hajtva kimentem Bakos tanító úrhoz, és azt mondtam: ”Én érzem, hogy a főangyal szerepét jól el tudnám játszani, tessék nekem adni!” Lehet, hogy a tanító úr nem nézte ki belőlem ezt a tehetséget, de tekintettel apám akkori magas közéleti funkcióira, és arra, hogy a legjobb tanuló voltam, átadta nekem életem első szerepét. Ezzel olyan boldogságba zuhantam, amit már alig lehetett kibírni. Szép kis angyalruhát kaptam, színtelen, ritka hajamat kibodorították, s mire a pódiumra kerültem egész arcom égett, a szemeim csillogtak, a hangom pedig tisztán, erősen csengett, amitől egészen megmámorosodtam. Ettől fogva az elemiben már én voltam minden ünnepély fő szavalója, s anyám úgy tanított, hogy mozdulatlanul álljak, gesztikulálni nem kell, mindent a hang és arcjáték fejezzen ki.

 

Így éltem nyolc és fél éves koromig, és akkor egy ragyogó, tisztafényű júliusi reggelen megszűnt felelőtlen gyermekkorom.

Apám jót mulatott azon, hogy Marikával együtt annyira szerettük a fagylaltot, és azt ígérte nekünk, hogy egy vasárnapon addig ehetünk, amíg csak meg nem unjuk. Nagy volt az örömünk, és még most is tisztán áll előttem annak a szombat estének a képe, amely ezt a vasárnapot megelőzte. A kis kerti pavilonban vacsoráztunk, s megint valami miatt nagy veszekedés tört ki Rudi bácsi és apám között. Lehet, hogy amiatt, hogy apám másnapra óriási vendégséget hívott össze, a kertben már fel volt állítva egy nagy sátor, borok, szódák dézsákban jégbe hűtve álltak. Apám szerette a nehéz, zsíros ételeket, a nehéz borokat, és vastag szivarokat szívott. Az összezördülés után felkelt az asztaltól, és elment hazulról. Anyám sírva kérte, hogy maradjon, de hiába. Mi leráztuk magunkról ezt a kellemetlen incidenst, különben is eléggé megszokhattuk már az efféle jeleneteket, és csak a másnapi fagylaltozás vég nélküli örömét láttuk. Ettől olyan bolondos jókedvünk támadt, hogy mint két kis kobold táncoltunk, daloltunk a virágok között. A jegenyeakác mögött világított a hold, ezernyi csillag ragyogott a tiszta égen, a nyár édes melege áradt mindenből, és mi megrészegedve a sok szépségtől határtalanul boldogok voltunk. Nem akartunk megválni ettől az estétől.

Másnap reggel dermedt csendre, majd izgalmas futkosásra ébredtünk. Hálóingecskében kifutottam az üvegezett folyosónkra. Akkor emelték ki apámat hordágyon egy nagy kocsiból. Jeges fehér tömlő volt a homlokán. Szegény anyám félig ájultan, halálsápadtan feküdt. Csak később, nagylány koromban tudtam meg ennek az éjszakának a történetét. Anyám hajnalig várta rémképektől gyötörve apámat, és akkor elindult egyedül a szép trafikosné lakására. Ott megtalálta félholtan apámat. A szép szerető nem hívott azonnal orvost, mire anyám odavitte háziorvosunkat, az öreg, hűséges Barabást, az érvágás már későn érkezett.

Ezen a reggelen egy súlyos tanulságot szűrtem le az életből, és soha nem felejtettem el: Nem szabad előre örülni semminek, mert a beteljesülés mindig kétséges.

És aztán egy nehéz hét következett. Apám önkívületében folyton azt kiabálta, hogy a kicsik fagylaltját jégre kell tenni. Tudat alatt is ránk gondolt. Ritkán tért magához, egy ilyen alkalommal minket is bevittek hozzá. Zsirzsi napról napra nagyobb gyöngédséggel szorított magához. Anyám szeméből nem apadt ki a könny. Egy hétre rá apám hű vadászvizslája, Hektor egyszerre olyan nyugtalan lett, hogy be kellett zárni. Kétségbeesett, könnyes szemekkel nézett rám, nyüszített, szűkölt, és egész éjjel vonított, amíg apám meg nem halt. Mi, a két kicsi reggel, mikor megtudtuk, hálóingben odabújtunk anyánkhoz, akit a doktor lefektetett, és nagyon meg voltunk rendülve. Marika csak sírt, de énbennem valami nagy segíteni akarás ébredt fel látva anyám elesettségét. Úgy éreztem, tennem kell valamit. És kemény elhatározás érlelődött bennem. Odabújtam anyámhoz, és ezt mondtam: „Fogadom, hogy mindig a legjobb tanuló leszek.” Ezt a fogadalmat nem egy alig kilenc éves gyermek tette, hanem a szavaiért felelős ember. Soha nem felejtettem el, s amikor hoztam haza a tiszta kitűnőket, nem vártam értük dicséretet. Pedig sokszor, különösen később nehezen harcoltam ki ezt az elsőséget, és sokat szenvedtem emiatt. Ezért családom későbbi gyermekeit mindig óvtam a tisztakitűnős ambícióktól.

Aztán jött a temetés és az árvaság. Apámat az ebédlőben ravatalozták fel, rengeteg koszorú borította a szobát, és én néztem sápadt, szép arcát minden borzalom nélkül. Temetése valósággal tüntetésszámba ment. Az egész nagy udvar és kert tele volt szegény emberekkel, akik zokogva kísérték az „áldott jó doktor urat”, aki mindig segített rajtuk. Városunkban temetésen ennyi embert még nem láttak. A fájdalom első hullámai elsimultak, és Rudi bácsi teljhatalmilag átvette a családi vagyon kezelését, minden reggel elkárogva: „koldusbotra fogtok jutni”.

A gyermeklélek nem akar szenvedni, keresi ott a vigasztalást, ahol lehet. Én is megtaláltam hamarosan. Tekintettel arra, hogy anyagiakban rosszabbul álltunk, a család ezen a téren megindult a lejtőn. Leghamarabb a német lányt bocsátották el, s így én még több szabadsághoz jutottam. Anyánk a háztartással valahogy csak törődött, egyébként belesüppedt a bánatba, csak Gyula fia tudta bolondozásaival néha felderíteni. Velünk testi vonatkozásokon kívül nem törődött. És nekem ez volt a fontos. Teljesen önállóságra törni, mindent kipróbálni a magam erejéből, semmitől sem félni, és Marikát mindentől megvédelmezni. 10-11 éves voltam, amikor vállalkoztam arra, hogy elmegyek a piacra a hetessel bevásárolni. Óriási heti piacok voltak szerdán és szombaton, bőszoknyás tirpák asszonyok árulták a remek, friss tejfelt, túrót, vajat, és nekem élvezetet jelentett, ha valamit olcsóbban sikerült beszereznem, mint a felnőtteknek. Ekkor már a húsok között is kiismertem magam, és kiharcoltam a legszebb velős csontot a mészárosnál. Lassanként közismert személy lettem a piacon, aki hangosan alkuszik a kofákkal. Marikát nem engedtem ilyen utakra. Ez nem neked való, mondtam én. Ez aztán egész életemre jellemző maradt. Mindent magamra vállaltam sokszor erőmön felül, s akiket nagyon szerettem, azokat féltettem, védtem minden nehézségtől, s közben elvettem tőlük azt az önállóságot és nagy szabadságot, amit én kiharcoltam magamnak.

Ebben az időben Rudi bácsi már sokat emlegette az anyagi bajokat, és ez rávitt engem valamire. Kertünkben annyi volt a nyári gyümölcs, hogy nem bírtuk elfogyasztani. Láttam, hogy vész kárba, hogy hullik le a sok ribizli, egres. Erre elhatároztam, majd én eladom. Az utcánkban mindenkit ismertem. Ha valakiről tudni akarták, kicsoda, mióta lakik itt vagy ott, csak engem kérdeztek. A szomszédunkban népes ortodox zsidó család lakott, egy egész törzs együtt legalább 24 gyerekkel. Ezekkel ősztől tavaszig harcban álltam, de tavasszal kibékültem velük, mire jött a gyümölcsérés, szent volt a béke. Ilyenkor felmásztam a kerítésre, és átkiabáltam nekik: Hencsu, Peru, Regina, van eladó ribizli, egres, alma. És ők jöttek. A kezem véres volt a tüskéktől, de a perselyemben gyűlt a pénz. Lehetett anyámnak Anna napjára szép ajándékot venni, még Karácsonyra is telt belőle, és a napi fagylalt adagra kettőnknek. De akkoriban másra is kellett nekem a pénz. Kertünk mögött a Bujtoson, amely kihasználatlan, kicsit nedves, füves terület volt, parasztgyerekek libát legeltettek, alkonyatkor pedig sárkányt eregettek. Kertünk kerítésén lovagolva én ezekkel a gyerekekkel, főleg a velem egykorú sárkánykészítő fiúkkal megbarátkoztam a nekik kidobált, hullott almák segítségével, mert nagyon izgatott engem a sárkány. Mikor ily módon megalapoztam a barátságot, megkérdeztem tőlük, hajlandók-e engem is sárkánykészítésre megtanítani. Sztoklász Andris és Bukovinszki Jóska (vajon megúszták-e a két háború viharát?) rögtön vállalkoztak erre. Keresetemből szép színes selyempapírokat vettem, és sok spárgát, s két kis barátom bevezetett a sárkánykészítés nem is oly könnyű művészetébe. Hatoldalú sokszög volt a legmegbízhatóbb, tudni kellett, hogy a sárkány farka pontosan kétszer olyan hosszú legyen, mint az átmérő, különben szánalmas bukfencek után lezuhant a sárkány.

Drága apám, aki akkor már nem élt, annak idején a kis sportpályánkon nagy asztalt veretett a földbe és két padot, ahol remekül lehetett dolgozni. Marika ilyenekben nem vett részt, inkább Verne-regényeket olvasott, vagy kézimunkázott. Mikor elkészült a hatalmas sárkány, amelyhez a nádat barátaim hozták, megvártuk az alkonyatot. Nagy szerencse volt, ha kis fuvallat lengedezett – a teljes szélcsend éppúgy nem volt alkalmas a sárkányeresztésre, mint a viharos szél –, és jött a nagy pillanat. A kész műalkotást kivittük a Bujtosra, körülbelül 10 méter spárgát legombolyítottunk, én fogtam a sárkány két alsó végét magasra emelve, Andris pedig a spárgát fokozatosan engedve szaladt elöl. A sárkány pedig emelkedett karcsún, zizegve, micsoda diadal! A spárga vége kis fadarabhoz volt odakötve, amit két ujjunk közé szorítottunk. Óvatosan átvittük a spárgát a kert kerítésén, midőn már nyílegyenesen állt a levegőben, és kényelmesen üldögélve gyönyörködtünk művünkben, főleg, ha a mienk állt a legmagasabban. Előfordult néha, hogy mivel fent erősebb volt a szél, a spárga elszakadt, és a sárkány nagy körforgással valahol messze a felengedés helyétől lezuhant. Ez egyszer az én sárkányommal is megtörtént, és úgy sajnáltam pusztulását, hogy mezítláb egy szál köténykében futottam végig zokogva a városon, hogy legalább a roncsait megtaláljam, de hiába, a sárkány odaveszett.

Mindezek az örömök azért létezhettek számomra, mert szegény anyám éveken át a bánatába és a betegségébe volt elmerülve. Rajongásig szerettem őt, és nagyon sajnáltam, ahányszor ágyban láttam, borzasztó félelem szállta meg szívemet, hogy ő is meghalhat, és akkor egészen árvák leszünk. Apám még életében szép családi kriptát emeltetett kis kápolnával a temetőben, s oda anyámat sokszor elkísértem tavaszi, nyári estéken. Egyszer egy kis lila akáctövet, ún. glicíniát vett a kertészetből, és azt a kápolna ajtajához ültette, hogy majd körülfussa a falat. Midőn elkészült az ültetéssel, csak úgy magának beszélve megszólalt: „Mire ez virágozni fog, már én is itt leszek” – szinte megállt a szívem dobogása a rémülettől. Mit lehet itt tenni? Soha nem szóltam senkinek erről. Ki segít rajtam? Már iskolába jártam, tanultuk a katekizmust, a Bibliát, de mindebből az derült ki, hogy az Isten szigorú, csak büntetni tud – nem ébredt fel szívemben a szeretet és bizalom Isten iránt, csak a félelem. De volt Jézus is, ez a szelíd, jóságos, mindent megértő és megbocsájtó Jézus, hozzá folyamodtam. Napról napra fanatikusan könyörögtem, tegyen csodát, úgy, mint életében tette, ne virágozzék a lila akác. És a lila akác az évek folyamán karvastagságú törzset növesztett, ágai, levelei beárnyékolták a kis kápolnát, de soha nem virágzott. Édes, jó anyám pedig nemcsak, hogy élt, hanem a klimax után meg is gyógyult.

Másik rémületem anyámmal kapcsolatban az volt, hogy az esti imádságunknak volt egy sora, amely így szólt: „...vedd magadhoz, akit szeretsz” – irtóztam ezt elmondani, mert úgy éreztem, azért imádkozom, hogy anyám haljon meg, és Isten vegye magához. Szemérmes gyermeklelkem csak szenvedett, de nem árulta el kínjait. Különben is minden vidámságom dacára hajlamos voltam rémlátásokra. Titokban verseket írtam, s tíz-tizenkét éves lehettem, amikor egyik versemben ilyen sorok voltak: „..de azok az éjek, / jaj, azok az éjek, / csoda, hogy azoktól / még ép ésszel élek. / Sötét képzelgések / és a rémek jönnek, / amelyek koporsót / koporsóra tesznek, / s azokban halvány / arccal feküsznek, / akiket szívemhez / láncol a szeretet.”

Anyámon, Zsirzsin kívül Marika volt, akit rajongással szerettem. Minden vasárnap a templomban térdelve arra kértem Jézust, ő legyen szép és boldog, rám szakadjon helyette is az élet minden nehézsége, én csak erőt kérek, hogy mindezt el tudjam viselni. Ez pontosan így következett be.

 

Lassanként kikerültünk az elemiből, és polgáriba jártunk. Marika nem szeretett tanulni, bizonyítványa nagyon is tarka volt, én ott is élre kerültem a tiszta kitűnőmmel. Mikor hazavittük a bizonyítványt, Gyula bátyám kiterítette maga elé, és hangosan dicsérte Marika szép, változatos jegyeit lefitymálva az én bizonyítványomat, amely túl egyhangú. Ez sem fájt nekem. Egyszer a következő eset történt: Marika harmadik polgáriba járt, én akkor kerültem az elsőbe, s egyszer az egyik tanárnő a tanítás végén mondta, maradjak az osztályban. Visszatérve arra kért, jelentsem otthon édesanyámnak, hogy Marika fizikából nagyon rosszul felelt. Elsötétült körülöttem a világ, s aztán megszólaltam: „tessék velem akármit csinálni, de én a testvéremre nem árulkodom.” A tanárnő egy szót sem felelt, reszketve mentem haza várva, mikor jön a hír, hogy kicsaptak az iskolából. Anna néni nagyszerű pedagógiai érzékét mutatta, hogy másnap ezt az esetet Marikáék osztályában elmondta, példának állítva engem, s attól kezdve én voltam a kedvence.

Polgáriba kerülve mind jobban felfigyeltek versmondásomra. Minden feladott verset tudatosan elszavaltam. Anyámnál is segített már az idő, amely egyformán felőrli a nagy örömöket és a nagy bánatokat, és többet foglalkozott velünk, a két felcseperedő „kicsivel”. Ennek örültem is, nem is. Marika mindig csinos volt és tiszta, én mindig tépett, piszkos, rendetlen mezítlábas, lám, térdem leütve, ha meg cipőben jártam, annak hamar vége szakadt a szó szoros értelmében. Pedig már tánciskolába is beírattak, s anyám gyönyörű kis ruhákat varrt nekünk. Sokszor kikaptam rendetlen külsőm miatt, de a tanulás az ment. És anyámmal ekkor már komoly verseket tanultunk. Tompa Mihály „Gólyához” című versét, Eötvös József „Búcsú”-ját 12-13 éves koromban úgy szavaltam, hogy mikor ilyen részekhez értem: „Nekünk csak egy volt, s az is elveszett”, vagy „óh én szeretlek özvegy fátyolodban, Hazám, szeretlek könnyeid között”, nemcsak a hallgatóságnak, de nekem is potyogtak a könnyeim. De a nagy nyilvánosság számára még nem fedeztek fel. Én ezt súlyos sérelemnek éreztem. A városunkban élt egy vénkisasszony, Szeréna néni, aki a jótékony célú előadásokat rendezte rendkívül ügyesen, és az összes „jobb” család ifjúságát beszervezte kisebb-nagyobb szerepekre. Első polgáriba jártam, amikor egy ilyen nagyszabású estélyre készült, s a nála lakó fürtös hajú, kis unokahúgának adta oda a főszerepet. Nekem csak öt szó jutott. Nagy méltatlanságnak éreztem, titokban bőgtem is sokat, de valami olyan érzés is lázongott bennem, megállj Szeréna néni, eljön még az én időm, amikor könyörögni fogsz nekem.

Harmadik polgáriban végre szóhoz jutottam. Ekkor már tagjai lehettünk az önképzőkörnek, én rögtön az első ülésen jelentkeztem, és elszavaltam a „Búcsú”-t, amit anyámmal gondosan betanultunk. Kis növésű, vékony gyerek voltam, de a hangom már akkor búgott, mint az orgona, és épp ez volt a megdöbbentő. Az osztályban halotti csend lett, tanárnőnk egy ideig szóhoz sem jutott, s aztán egyöntetű, nagy dicséretet kaptam. Végre eljutottam az első igazi sikerhez. Először éreztem, hogy megfogtam a lelkeket, én uralom őket, hatalmamban vannak, és ez mérhetetlen boldogsággal töltött el. Most már az sem bántott, hogy kicsi és csúnya vagyok, mert tudtam, ha szavalok, egyszerre szép és nagy leszek. Még ebben az évben szavalóversenyen első díjat nyertem egy szép nagy negyedikes leánnyal szemben, aki addig az iskola büszkesége volt ezen a téren. És ettől fogva én voltam az iskolai ünnepélyek fénypontja. Ennek lassan híre is ment a városban, és Szeréna néni már kezdett felém kacsintgatni.

Életemnek erre az időszakára még két olyan emlék esik, amiről érdemes megemlékezni, amely mélyen belevésődött lelkembe. Az egyik a Húsvét ünnep volt minálunk. Ez egybeesett a tavaszvárás sok gyönyörűségével is. Már a Nagyhét csodálatos volt. Nagyszerdán elkezdődtek szép új templomunkban a lamentációk, amelyek miszticizmusra hajló lelkemre nagy hatással voltak. A főoltárnál háromszög alakú gyertyatartó volt felállítva a tetején nagy égő fehér gyertyával, két oldalon hat-hat sárga égő gyertya. Végtelen, szomorú zsolozsmákat énekeltek a kóruson, és időnként a templomszolga eloltott egy-egy gyertyát szimbólumaként annak, miként hagyták el Krisztust a tanítványai. Végül egyedül lobogott végtelen magányban a fehér gyertya, Krisztus jelképe, a kóruson pedig felhangzottak Jeremiás siralmai. Nagypénteken a szent sír titokzatos nagy fehérsége, ó mily szép volt!

Élt városunkban egy fiatalkorában ledér életet élő varrónő, Ella kisasszony, aki idős korára megtért, és Nyíregyházán telepedett le. Házakhoz járt varrni, a mi varrónőnk is ő volt. Csodálatos ízléssel rendelkezett, saját fantáziája szerint tervezte a ruhákat. Amikor gondolkozott egy ruhán, nem volt szabad szólni, „szent hallgatást” parancsolt, mintha versen gondolkodna. Ha báli ruhát készített, mindig azt mondta: „örülnek az ördögök, ha a földön táncol a fiatalság”. A mi utcánkban lakott, szép kis saját háza volt sok virággal, és volt egy szobája, ahová engem néha bevitt, ami teljesen úgy hatott rám, mint a mesék rejtelmes lezárt szobája. Ez a helyiség tele volt Jézus, Mária és a különböző szentek szobraival. Bútor nem is volt benne, és csak lábujjhegyen lehetett benne járkálni. Engem legjobban a prágai kis Jézus szobra kapott meg, melynek földig érő bíborpalástja és gyönyörű gyermekarca volt.

Ez az Ella kisasszony volt a templomunk oltárdíszítője. Olyan ízléssel, hozzáértéssel csinálta, amihez foghatót azóta sem láttam. A szent sír gyászos fehérsége olyan lebegő volt, hogy a mennyei szférák érzetét keltette. Jézus keresztre feszített teste ott feküdt a bíborszőnyegen a tiszta fehérség közepette, s az oltár két oldalán két hatalmas mozdulatlan szobor állt, amely hideg borzongást váltott ki belőlem, ha rájuk néztem. A mi városunkban az ötös honvéd huszárok állomásoztak. A legénység között a legszebb magyar emberpéldányok voltak. Ezekből választották ki a legeslegszebbeket, és piros nadrágban, sötétkék, vállra vetett mentében, állukra szíjazott csákókban, kivont karddal teljes mozdulatlanságban álltak őrt Krisztus testénél. Másnap feltámadásra a legszebb tavaszi ruhánkat vettük fel, rendesen új cipőt kaptunk, s mire a templomhoz értünk, a tizennégyes huszárok egy százada már ott ficánkolt lóháton, egy század pedig a templom előtti téren állt karabéllyal a vállán. Amint a pap szájából elhangzott: „resurrexit”, s az összes harangok zúgni kezdtek, a száz puska egyszerre dördült el ágyúlövés hatását keltve, amelytől én már napokkal előre borzadoztam. Ó, boldog, szép békevilág, amikor a fegyverek csak a feltámadáskor dördültek el! Aztán jött a körmenet, végül az áldás a templom ajtajából, s a katonaság zeneszó kíséretében díszlépésben vonult el a feltámadt Krisztus szobra előtt. Otthon már csütörtök óta folyt a készülődés valóságos rítus szerint a nagy ünnepre. Nagycsütörtökön Annuska elkezdte a finomabbnál finomabb apró sütemények készítését, többek között a híres „duchesse”-t, amit még mai napig is csinálok Karácsonyra a fiamnak. Ekkor a hetes az óriási vasmozsárban órákon át törte a mákot, amíg sima olajos nem lett. Nagypénteken megfőtt a hatalmas hátsó sonka, amely anyámat az egész város előtt híressé tette. Különleges módon pácolta, és ahhoz fogható szépet és jót sehol nem ettem. A sonkalében megfőttek a szentelthez való tojások, külön főztük azokat, amiket befestettünk. Pénteken megsültek a remek diós, mákos patkók, szombatra már csak a sima kalács maradt, mert a személyzet is kivonult a feltámadásra. Hazatérve a feltámadásról anyám elővett egy szép kerek, fehér kosarat, abba sonkát, tormát, tojást, kalácsot tett, és letakarta egy hímzett terítővel, amit még nagyanyánk készített, s amelyre rá volt hímezve: „Feltámadt Krisztus e napon”. Ezt Zsirzsi másnap reggel elvitte templomba. És végre eljött a Húsvét első napja.

A kert, a drága kert tele volt halványzöld, édes rügyekkel, a japánbirs már virágzott, nárciszok, jácintok, tulipánok tarkították édes, színes fejecskéjükkel a zöld gyepet. Korán keltünk, mert el kellett menni a nagymisére, ahol Gyula az Ave Mariát hegedülte. De mise előtt a napfénytől ragyogó, nagy, üvegezett verandán hosszúra kihúzták az asztalt, és teríteni kezdtek. Hány személyre? Amennyi fért. Festett tojásokkal, virágokkal volt díszítve az asztal. Mise után anyám felszelte a halvány rózsaszín, remek sonkát két nagy tálra, reszelt torma, kemény tojás, füstölt kolbász körítette. Midőn összegyűlt a család, felállva imádkoztunk, és elfogyasztottuk a megszentelt húsvéti ételeket, és boldog ünnepeket kívántunk egymásnak, és utána tárva nyitva állt a nagy tölgyfakapu. Minden ismerős eljött, hogy megkóstolja anyám városszerte híres húsvéti sonkáját. Ki nem fogytak a dicséretből, de közben a sonka is fogyott. Megtörtént nem is egyszer, hogy egy ilyen első napon a nagy, hátulsó sonkából csak morzsalékok maradtak.

Húsvét másnapja bánattal vegyes örömet szerzett számomra. Ilyenkor ugyanis feltört újra régi bánatom, miért nem lettem fiú: Miért kell nekem tűrni, hogy összelocsoljanak, és még adni is érte szép cukorral töltött selyemtojásokat? Ezen aztán úgy segítettem, hogy harmadnapon egy-két helyre elmentem visszalocsolni a fiúkat, hogy valamit én is szerezzek.

Még egy gyermekkori emlékemet szeretném ebből az időből megörökíteni, és ez nyaralásunk a Sima-pusztán. Édesapám egyik legjobb kliense Cs. József volt, egy 1500 holdas gazdag paraszt. Három fiút nevelt már úrrá, és halála után mindegyiknek 500-500 hold jutott. A legidősebb fivér, nekünk már Miska bácsi Újfehértóról nősült, kurta nemes, szintén gazdag földbirtokos családból. Felesége Juliska néni volt, s nála élt szép szőke, árva húga, Vilma. Ezt a leányt vette feleségül apám kívánságára az örökké nők körül ficánkoló Berti Laci bátyám, de a házasság nem javított természetén. Így a családdal némi rokonságba is kerültünk, és ezt a kapcsolatot még elmélyítette az, hogy a legkisebb leánynak apám-anyám lettek keresztszülei, márpedig a komaság Szabolcsban komoly köteléket jelentett. Cs-éknél velünk körülbelül egyidős gyerekek voltak, leányok, fiúk vegyesen, s mikor árvaságra kerültünk, anyánk nyáron egy-két hétre elengedett hozzájuk a tanyára. Télen ők is bent laktak a városban, szép ötszobás, saját házuk volt, amiből jóformán csak egy sötét udvari szobát használtak, az utcai front le volt zárva, és csak névnapok és disznótorok alkalmával nyílt ki a vendégek számára.

Előzetes megbeszélés után eljött értünk Juliska néni. Nagy izgalommal vártuk őt a ház előtt. Már messziről megismertük a jóltáplált két szép, sárga paripát. A kocsi külön látványosság volt. Féderes hintó, amely fölé vastag vászon volt kifeszítve, arról pedig négy oldalon feltekerhető függönyök lógtak. Így, ha tikkasztó volt a forróság, és védekezni kellett a szabolcsi porfelhőtől, leeresztették a függönyöket, ha pedig elviselhető volt a meleg, és hűs levegő járt, felgöngyölték azokat. Az út Sima-puszta felé elég változatos volt, bár a táj az Alföld végtelen tengerét tárta elém. Jó egy óra hosszat kocsiztunk, sokszor sűrű lombú akácok szegélyezték a kocsiutat, sokszor a lovak a nagy portengerben csak lépésben tudtak haladni. A környező kis bokortanyákról mérges kuvaszok ugrottak a lovak elé, a réteken békésen legeltek a gulyák, juhnyájak és disznócsordák. Midőn megérkeztünk a tanyára, a kocsit körülvették a gyerekek, és két-három szelíd, fehér komondor farkcsóválva üdvözölt bennünket. Miska bácsi, mint legidősebb fiú, a gazdag paraszt ősök régi kúriáját örökölte. Előttem állt a szélesen elterülő, L alakú, fehérre meszelt, szép öreg ház, nemesen egyszerű homlokzatával. Előtte három hatalmas eperfa állt, beárnyékolva a házat, és egész nyáron át potyogtatva a remek csemegét a beszemtelenkedő baromfiak számára. Az eperfák alatt hosszú, kecskelábú, egyszerű asztal állott, körülötte lócák. Itt étkeztünk, vacsoránál úgynevezett viharlámpák világítottak. A Cs. gyerekek, főleg a két nagyobb leány, a mi kortársaink, kedves, jó eszű, játékos és művészi fantáziával megáldott kis lelkek voltak, akik minket mindig nehezen vártak, rengeteg tervezgetéssel.

A ház mögött hatalmas gyümölcsös húzódott, és egy szép kuglipálya, a hinta sem hiányzott. És nem hiányzott számomra a legfőbb kellék, a szabadság sem. Juliska néni a nagy gazdasággal cselédei dacára is nagyon el volt foglalva, nem ért rá velünk törődni. Délelőtt a kertben játszottunk, legtöbbször üzletesdit. Tökből tehenet csináltunk, még fejni is lehetett, mert belsejét kifúrtuk, a tőgye helyére szalmaszálakat dugdostunk, vizet öntöttünk a belsejébe, és már csorgott is belőle a tej. Nagy, sárga uborkákból disznót készítettünk, levágtuk, és hentest játszottunk. Ott láttam először életemben cselédházakat, ott ismerkedtem meg a zsellérek sokgyerekes, közös konyhás életével. A kis zsellérgyerekekkel mezítláb kifutottunk a tarlóra, s eleinte szúrt, fel is vérzett a talpunk, de ki törődött azzal. Alkonyattájt szedrezni mentünk, nagy élvezet volt az árokparton felfedezni a szép fekete, kövér szemeket. Egy ilyen kirándulás alkalmával nagy ijedtséget éltünk át, mert a gulyából valahogy kivált a bika, és lomha futással hazafelé tartott. Mi épp szembetalálkoztunk vele, és egyszerre futott, ki merre látott. Én gyorsan elértem a zöldséges kert kerítését, azon átvetettem magam, és elterültem a káposzták között. Az ijedségen kívül semmi más bajunk nem esett.

Simapusztai nyaralásom legmaradandóbb emléke a napnyugta volt. A végtelen síkság határán, a nyugati égen a hatalmas tűzkorong, a pusztai élet lassú elcsendesedése, a hazatérő gulyák, nyájak, édes-bús kolompja, a mezőről lassan hazafelé ballagó parasztok, vállukon a kasza vagy nagy fagereblye. Valami néma megadó alázat önti el meggörnyedt alakjukat. A kúria mögött ilyenkor kezdődött el a kísérteties, halk zene. A hatalmas rezgőnyárfák levelei elkezdték csodálatos csilingelésüket. Mi ilyenkor már a nagy istálló karám-kerítésén ültünk egy darab fekete kenyérrel és öblös bögrével, amit a gazda felesége nyomott a markunkba, és vártuk a fejést. Ó, micsoda semmihez sem fogható, isteni ital a habzó, langymeleg, friss tej, hozzá a szegény magyar zsellér fekete kenyere. Hogyne gazdagodott volna meg a lelkem ilyen emlékektől! Fejés után ugrándoztunk kicsit a friss szalmakazlak tetején, amelyekre felmászni nem volt könnyű. Vacsora után Miska bácsi körbeültetett minket, és daloltunk neki. A Cs. gyerekek is nagyon muzikálisak voltak, így egész kis énekkart alkottunk, amikor Miska bácsi kedvenc nótájára, a „Sűrű csillag ritkán ragyog az égen...”-re rázendítettünk. Megtörtént egyszer hogy a kazlak tetején való ugrándozás után hazatérve nem vettük észre, hogy az egyik kisebb fiú hiányzik. Annyian ültünk az asztalnál, hogy a hiányt Juliska néni sem vette észre. Másnap hajnalban szúnyogoktól agyoncsípve, csapzottan, tele szalmaszállal megjelent a hat éves Dénes, aki az ugrándozásba belefáradva elaludt a kazal tetején, s csak másnap hajnalban ébredt fel.

Erre az időszakra esik még egy érdekes emlék az életemből. Gyula bátyám, látva ügyességemet, fiús szokásaimat, maga mellé vett kisinasnak. Biztos szeretett is egy kicsit, de azt nem mutatta, inkább keményen, pattogósan bánt velem, hogy leszoktasson a bőgésről, mert amint ezt már többször említettem, mindenre való vállalkozásom mellett érzékeny voltam, és rögtön sírtam. Inaskodásom abból állt, hogy elvittem a nadrágját a szabóhoz, cipőjét a suszterhez, de a legfőbb, és számomra legnagyobb izgalmat jelentő segítség a vadászatra való előkészülés volt. A tilalmi időben kivitt magával a város határába vállán puskával, én pedig a betanításra váró vizslát vezettem erős szíjon. Kint a határban aztán megkezdődött az oktatás. Először is a kutyának hozzá kellett szokni a lövéshez. Megkaptam a parancsot, hogy ha ő elsüti a fegyvert, nagyon erősen fogjam a szíjat, különben a kutya kiszakítja magát, és hazarohan. Tartottam is én olyan erősen, hogy sokszor a bőr lejött az ujjamról, a kutya meg úgy reszketett, mintha a hideg rázta volna. Ezek az édes, okos állatok hamarosan megszokták a nagy durr-durrokat, és aztán kezdődött az apportírozás. Varjakat szedett le a fákról Gyula bátyám, azokat kellett a tanítványnak megkeresni, s ha mégoly éhes is volt, nem belekóstolni, hanem szépen letenni a lába elé. Ha eleinte belekóstolt, jött a korbács (ezt nem tudtam nézni, elfordultam). Ha végre szépen, sértetlenül letette az áldozatot, hangos dicséretet, simogatást kapott, amit hálás szemekkel köszönt meg. A vadászidény megkezdése előtt Gyula bátyám elkezdte gondosan tisztogatni értékes, kétcsövű vadászfegyvereit, engem pedig megtanított patront gyártani. A hüvelybe pontos adagolással kellett az apró sörétet berakni, rá a puskaport, elzáró dugacsot, és volt egy kis gépecske, amelybe beleillesztettem az így megtöltött hüvelyt, és az tökéletesen lezárta a patront. S az igazi élvezet azután jött. Ha nem társasággal, hanem csak egyedül indult el Gyula, engem is magával vitt. Büszkén lépkedtem mellette, rossz ruhában, ócska cipőben, vállamon hatalmas patrontáska, derekamon pedig a sok hurokkal felszerelt szíj, amelybe a lelőtt fácánok, foglyok nyakát akasztottuk. Késő alkonyatig portyáztunk a határban, nekem még sokszor a hajtó szerepére is vállalkoznom kellett. Tépett, sáros volt cipőm, ruhám, de a hazafelé vezető út diadalmenet volt, mert csípőmet, lábszáramat verdesték az elejetett foglyok és fácánok, hogy majdnem összeroskadtam alattuk. Fáradtságot soha nem mutattam, nekem mindent bírni kell jelszóval, de ilyen kirándulásokat rajtam kívül egy kisleány sem tett városunkban.

 

Közben múltak az évek. Marika már befejezte a polgárit, nagylány lett, kivirult, mint feslő rózsabimbó. Megkezdődött nálunk a társasági élet. Én oly büszke voltam szép nővérkémre, élveztem, hogy nagydiák fiúk legyeskedtek körülötte. Én nem vágytam ilyen sikerekre. Rajongási periódusban éltem, rajongásom tárgya hol valamelyik tanárnő, hol valamelyik tisztelendő úr volt. A negyedik polgáriban én mondtam az önállóan írt búcsúbeszédet, elszavaltam egy Rákócziról szóló melodrámát. Mindig tiszta kitűnő bizonyítványt és sok jutalomkönyvet vittem haza. És most ezután mi lesz velem? Iszonyú tömegben burjánoztak bennem a vágyak. Sokat tanulni, sokat tudni, írni, szavalni, szerepelni, színésznőnek, vagy gyermekorvosnak, vagy írónőnek lenni. Szóval valami nagyot akartam. Honnan vegyem a lehetőséget ilyesmire Nyíregyházán, ahol a nők tanulási lehetősége kimerült a négy polgáriban?

1911-et írtunk ekkor. Pesten már volt leánygimnázium, de arról már csak anyagiak miatt sem lehetett szó, hogy én odakerüljek. Otthon legfeljebb nyelvtanulás vagy lézengés várhatott volna rám, hisz a háztartás ellátására ott volt két személyzet, anyám és két nővérem. Mi legyen hát velem? Éreztem, hogy életem új korszakához értem, és valaminek történnie kell. Két ismerős leányról tudtunk, akik magánúton gimnáziumot végeztek, és a fiúgimnáziumban vizsgáztak. Ezek annak a gazdag zsidócsaládnak voltak a leányai, akikhez bátyáim bejáratosak voltak. A kisebbikkel Marika együtt járt polgáriba, és jó barátságban voltak. Nekem is volt két nagyon okos zsidó barátnőm a polgáriból, akik szintén továbbtanulni vágytak. A szomszédunkban pedig lakott egy velem egykorú leányka, akinek szülei igazi kispolgári gondolkodású emberek voltak, de Jolánka engem nagyon szeretett, és mindenben utánzott. Így összesen hatan voltunk, és megkezdtük az ostromot, hogy vegyenek fel minket a fiúk közé a gimnáziumba. Hosszas tárgyalások, pro és kontra vélemények után végre sikerült, és mi Nyíregyházán úttörők lettünk ezen a téren. Negyedik polgári után az első négy év latin anyagából magánvizsgát téve bekerültünk a fiúgimnázium ötödik osztályába, s a kisváros ezen az őszön úgy nézett ránk, mint csodalényekre.

Mi is izgultunk egy kicsit, bár én a legkevésbé. A fiúkban kiskorom óta pajtásokat láttam. Az osztályban az első padban ültünk, és mögöttünk egy méteres rész volt, a fiúk tisztes távolságba kerültek tőlünk. Voltak, akik ellenséges szemmel, voltak, akik kíváncsian néztek a fejlemények elé. Most, ahogy – közel 50 év távolából – visszagondolok rájuk, a hála meleg érzése önti el lelkemet. Aranyos, drága kis csapat volt, mennyivel mások, mint a polgáriban a folytonos irigységben vetélkedő leányok. Humorosak, vidámak és nagyon jó barátok. Ahogy így felködlenek előttem az arcok, Nyerges Miklós, Hoffman Sanyika, Szomjas Guszti, Liszkai Dezső, Enyedi Zoltán és a többi, csak együttérzést, becsületességet, sok-sok életkedvet látok magam előtt az osztályból kitóduló fiúk arcán. Egy sem volt köztük kivetni való. De mi sem voltunk hozzájuk méltatlanok. Jó társaik lettünk, ahol tudtunk, segítettünk nekik, mint ahogy ők nekünk. A szünetekben szigorúan el voltunk különítve, külön szobánk volt, ahol egy szemüveges német nevelőnő vigyázott ránk, akit a fiúk cerberusnak neveztek el, de órák előtt bő alkalom nyílt a barátkozásra, mert a tanároknak akkor még nem kellett pontosan csengetéskor belépni. Én, aki úgy szerettem volna fiú lenni, különösen élveztem ezt a helyzetet. Külsőmmel is igyekeztem kifejezni a fiúkhoz való baráti vonzódást. Mindig sötétkék matrózruhában jártam, a legszívesebben vékony copfomat is levágattam volna. A fiúk egy része hamar megbarátkozott velünk. Voltak, akik sokáig bizalmatlankodtak, de általában büszkék voltak arra, hogy ez a nagy újítás az ő osztályukból indult ki. Dolgozatíráskor hamar rájöttek arra, hogy mi németül jobban tudunk, mint ők, ők viszont latinban voltak erősebbek, így megindult a puskák vándorlása. Emlékszem, egyik osztálytársamra, Deutsch Miklósnak hívták, ő engem választott ki német, és később matematika dolgozatoknál. Mögöttem ült, és így könyörgött: „Etuka, aranyom, maga ne törődjék semmivel, csak a kezét ne tegye a füzetre, ha én odakúszom. Kileste, ha a tanár elfordult, gyorsan odajött, és kilopta a segítséget egy pillanat alatt.

Tanáraimról is meg kell emlékeznem, akik közül nem egy magasan felülmúlta a középiskolai nívót. Osztályfőnökünk a korán elhunyt, fiatal dr. Leffler Béla volt, akkori igazgatónk fia. Vézna, gyenge egészségű, szelíd arcú, de igen nagy tudású tanár volt. Fegyelmezéshez nem értett. A mi osztályunk fele nem fért a bőrébe, tele voltak ötlettel, huncutsággal ezek a kedves kamaszok, s az osztályfőnök úr órája előtt olyan pokoli zsivajt rendeztek, hogy az leírhatatlan. Ez a zsivaj kissé megszelídült, amikor belépett a tanár úr, s látszott az arcán a rémület, mit is csináljon ezekkel az ördögfajzatokkal. Kiállt a katedra szélére, elkezdett kezével hadonászni, hangosan kiabálta nap mint nap: „Hogy mint semmi Szomjas Hercegek, egytől kettőig be lesztek zárva”. Ez volt az egyetlen eszköze a fegyelmezésre. Mi nagy segítséget jelentettünk neki, mert németül mind tudtunk, és ambícióval tanultuk a német irodalmat, amit ő kitűnően tanított. Később karrierje nagyon is felfelé ívelt. Ez az igazán jelentéktelen külsejű, de végtelenül intelligens és vonzó ember Berlinben tanult egy évig az egyetemen. Ott megismerkedett egy gyönyörű svéd leánnyal, aki annyira beleszeretett, hogy otthagyva Stockholmot és Berlint, eljött Nyíregyházára egy kis némettanár feleségének. Emlékszem, annak idején milyen szenzáció volt ez a kisvárosban. Az esküvő Stockholmban volt, s a Leffler család és a legszűkebb baráti kör mind kiutazott az esküvőre. Ez a nagyszerű, szép teremtés két egészséges fiúgyermeket hozott a világra. Később férjével együtt elkezdték svédre fordítani a magyar irodalom remekeit. Leffler, aki perfektül megtanult svédül, később a debreceni egyetemen svéd lektor lett, majd az első világháború után pár évvel, ha jól emlékszem, mint magyar kultúrattasé, végleg Stockholmba került. Az ő és a felesége kitartó, szívós munkájának köszönhető, hogy Svédországban tudnak arról, hogy van magyar irodalom és kultúra. Sajnos elég fiatalon halt meg, de felesége, a szép Signe, aki viszont magyarul tanult meg, tovább dolgozott e téren. Nem felejtette el második hazáját, és azt a helyet, ahol fiait világra hozta. 1963-ban eljött Nyíregyházára, és végiglátogatta a szegény, öreg rokonokat.

Amilyen zsivaj fogadta az osztályfőnök urat, olyan halotti csend volt a latin óra előtt. Ez a csend nem a félelem, hanem a tisztelet csendje volt. Vietorisz tanár úr, kilencgyermekes szegény boltos családnak a fia megjelent az ajtóban pontosan csengetés után, s az osztály egyszerre hangtalanul felállt, s állt vigyázzban, amíg ő kezével nem intett, hogy leülhetünk. Most is magam előtt látom szép barna, magyaros arcát, és négy év alatt egy hangos szót sem hallottam ajkáról. Mindenki figyelt, mindenki tanult az órája alatt. A Kisfaludi Társaság tagja volt, Ovidius- és Vergilius- fordításai könyv alakban megjelentek.

Ha az ő órái előtt a csend a tiszteletet jelentette, a matematika óra előtt a félelemtől némultunk meg. Egy fiú mindig kint leskelődött az ajtó előtt, hogy jelentse, „ jön már Borjú”. Néma csend. Jött Borjú, lógott a feje, véreresek voltak a szemei. Becsapta az ajtót, elővette a noteszt. Az osztályban halotti csend, ki lesz az áldozat? És legtöbbször a kilépő diák már tudta, hogy következik a fülhúzás, és az ordítás: „Miért jársz te két lábon, miért nem jársz te négy lábon?” Minket, leányokat a legnagyobb lenézéssel szemlélt, de később nagyon is megbarátkozott velünk látva igyekezetünket és szorgalmunkat. Engem még az a megtiszteltetés is ért, hogy nyolcadikban én lettem az asszisztense a fizikai kísérleteknél, és akkor kezdtem ezt az embert nemcsak megérteni, de értékelni is. A délelőtti nagy szünetet a fizikai szertárban kellett töltenem, hogy segédkezzek neki. És akkor rájöttem, hogy az ő szigorának és a semmiképp sem helyeselhető durvaságainak mélyén egy elkeseredett lélek lakik. Nagy tehetségű, találmányokra és komoly kutatásokra vágyó fizikus, akit sorsa Nyíregyházára dobott, és kénytelen megelégedni egy piszkos, rendetlen szertárral, kénytelen a nehéz szabolcsi keményfejekbe matematikát és fizikát önteni, és főleg kénytelen nagy elképzeléseit eltemetni. Hozzá még súlyos gyomorbaja is volt. Ezt onnan tudom, hogy minden délelőtt én főztem meg számára egy piszkos kis bögrében a híg tojást sajátmaga által kreált kis masinában az ő pontos utasításai szerint. Még így is nagy vetítőgépeket, különböző elektromos kísérletekhez szükséges műszereket gyártott, és ezekhez még a srófokat is maga esztergálta. Mélyen elmerült munkájába, és el volt keseredve, ha húsz perccel csengetés után mégis le kellett mennie az osztályba. De ha ő nem is érte el, amire vágyott, fia országos hírű atomkutató egyetemi tanár lett.

Még a történetelem- és filozófiatanárunkról kell megemlékeznem. Dr. Frühle Vilmos, a keleti nyelvek nagy tudósa, legalább tizenöt nyelvet beszélt, japánul tökéletesen tudott. Zseniális ember volt és javíthatatlan bohém. Szép felesége, hat gyermeke és rengeteg adóssága volt. Északi származású lévén egyik fiát Frityofnak keresztelte, volt egy Ingeborg és egy Hilda nevű lánya is. Ő állandó mámorban élt, mindig mosolygott, mindig ivott. Az óráira is így jött el, és sziporkázott a szellemességtől. Később Debrecenbe került az egyetemre mint a keleti nyelvek professzora.

De most visszatérek fiúk között eltöltött boldog diákéveimre. A tanulásban mind a négyen, leányok, igyekeztünk kitűnni, hogy megháláljuk felvételünket, és ne kelljen szégyent vallani a fiúk előtt. Ha a tanításnak vége volt, a két gazdag barátnőmet nevelőnő kísérte haza, engem pedig körülvettek a fiúk, és ameddig lehetett, együtt mentünk. Ez abban az időben nagy felháborodást keltett a kisvárosban. Hát még amikor télen elkezdődött a jégszezon, és én egyedül mentem ki a pályára, de sötétedéskor nem egyedül jöttem ám haza, hanem csapatostul kísértek a fiúk. Remekül és merészen korcsolyáztam, ledobtam magamról a kabátot is, mindig legalább két fiúval összefogódzva, gyors, merész körökben száguldoztuk át a jégpályát. Oly ártatlanul szórakoztunk, soha egy kétértelmű vicc el nem hangzott a közelemben. Szerettek a fiúk, mert jó pajtás voltam, és nem törődtem a kisváros szájával. Legfeljebb teljes ártatlanságom tudatában valami dac ébredt fel bennem, és csak azért is megbotránkoztattam a kisvárost. Egy kicsit a szerelem szele is megcsapott már, bár ez ellen tiltakoztam, és azt hittem, be vagyok oltva mindenféle szentimentális érzés ellen.

Erre az időre esik egy kis rajongással bélelt barátságom a nálam két évvel idősebb Annával, akiről már említettem, hogy első volt városunkban, aki gimnáziumból magánvizsgát tett. Természetesen most már ő is bejárt rendszeresen a fiúk közé, az osztályban ő volt az egyetlen leány. Kálmán bátyám is bejáratos volt házukhoz, ott ismerkedett meg a szép Blanka asszonnyal. Nem tudom miért, de Anna nagyon megszeretett engem. Aztán egy kis rajongással vegyesen én is őt. Sokszor elhívott magához. Apja szén- és mészkereskedő volt, s a város központjában egy kívülről barátságtalannak kinéző, hosszú földszintes udvari házban laktak. De ha belépett az ember a lakásba, rögtön megcsapta a kultúra szele. Hosszú sor ízléssel és kényelemmel berendezett szoba tárult a belépő elé, és végtelen kedves fogadtatás a két nővér és az anya részéről. Mi aztán Annával elvonultunk az ő külön szobájába, és ő kezelésbe vett engem. Neki köszönhetem, hogy műveltségre és tudásra vágyó lelkem útbaigazítást kapott. Ő adta kezembe először Turgenyev Apák és fiúk című regényét, ami után következett a többi nagy orosz. Ő hívta fel figyelmemet az Ady-versekre, s egyszer aztán elmesélte, hogy milyen szerelmes volt. 16 éves korában egy kis tüdőcsúcshurut jelentkezett nála, és szülei elküldték Svedlére. Ott megismerkedett egy Tóth Árpád nevezetű fiatalemberrel, aki verseket írt, és egymásba szerettek. Aztán elváltak, vége is lett pár levélváltás után, de a Nyugatban megjelent egy vagy két vers, ami Annához szólt. Nem jegyeztem meg, melyek voltak azok, vagy csak nagyon régen volt, és így nem emlékszem rájuk. De Tóth Árpád nevét annál jobban megjegyeztem, és verseit mindig figyelemmel kísértem. Annára pedig egész életemben hálás szeretettel gondoltam, és gondolok ma is. Néha úgynevezett zsúrok is voltak nála, ahová meghívta osztálytársait és minket, a fiatalabb diáklányokat. Ebben az időben kezdtem megbarátkozni a tánccal, és mondhatom, nem esett nehezemre. Filigrán alak voltam, estére mindig kipirultam, s oly könnyen repültem tánc közben, hogy a fiúk kézről kézre kapkodtak. Egész fiatalságomon át, amikor hosszú báli éjszakákat táncoltam keresztül, azt élveztem, hogy mindig megéreztem, partnerem milyen figurára készül. Ebben az időben már sűrűn sündörögtek körülöttem reménytelen szerelmesek, akik hol egy szál virágot, hol egy verset dugtak a padomba, mire megérkeztem. Nagy szeretettel emlékszem B. Bélára, aki három éven keresztül hű lovagom volt. Sosem követelt tőlem viszonzást, csak legfeljebb egy verset duruzsolt a fülembe: „Felemelem, amit leejtett, / Eszembe jut, amit felejtett.” –  Szegény, drága barátom Mauthausenben pusztult el.

A versek mind többet és többet jelentettek nekem. Sokat szavaltam, már nyilvános estélyeken, mindig nagy sikerrel. Erre az időre esik Reichardt Piroska költészete iránti rajongásom. Igazán jó költőnő volt. Nekünk barátnőimmel azért tetszett, mert ő is diáklány volt, és sok verse szólt erről:

 

„Könyvek között tölti a napokat,

Könyvek között lepi meg az éj,

S agyára álmatlan alvás szakad.”

 

Vagy ha egy kicsit elkapott minket a szerelem, kórusban szavaltuk:

 

„Te is tudod és én is érzem,

Hogy lelkünk összeforrt egészen,

S mint két sötét, vészjósló szellem

Küzdünk magunk és egymás ellen.

Nem tudom, lelkem kiért retteg,

Magamon sírok, vagy feletted,

Akárki győz e küzdelemben,

El vagyunk veszve mind a ketten.”

 

Csupa remény, csupa fiatalos ujjongás volt az életünk, mégis élveztük az ilyen versek tragikus, reménytelen hangulatát, főleg én, aki állandóan nagy kedélyhullámzásra voltam ítélve már születésemtől fogva. Mert képes voltam vad temperamentummal egyik órában divatos slágereket énekelve táncra perdülni, s utána rögtön a legnagyobb tragikum hangján elszavalni Kiss József Simon Juditját. Magamban belül az utóbbi teljesítményt sokkal nagyobbra becsültem, bár a társaságot másik énemmel extázisba hoztam.

Táncos és énekes tehetségemről Szeréna néni is hallott, és nagy merényletet tervezett az én drámai szavalásokat leginkább kedvelő énem ellen. 1914 farsangján óriási estélyt rendezett, amelyre utolsó számnak állított be engem négy fiúval. Annak az évnek a legdivatosabb slágere a „Váci utcán Váci utcán hogyha egyszer végigmész” kezdetű volt. Egy kedves debreceni tánctanárnő tanított be minket. Az öltözetet én terveztem. Elöl vezettem a négy fiút. Fehér vászonszoknya, sötétkék kosztümblúz volt rajtam fehér apacsing kihajtóval. Fejemen úgynevezett Giraldi szalmakalap, alatta hajam fiúsra fésülve, szememen monokli, kezemben vékony sétapálca, számban cigaretta. Mögöttem a fiúk ugyanígy öltözve, avval a különbséggel, hogy szoknya helyett fehér nadrágot viseltek. A kisvárosi mamák minden megbotránkozása dacára olyan sikerünk volt, hogy nem győztük az újrázást, és napokon át csak erről beszélt a város. Még ma is sokan emlegetik öreg nyíregyháziak ezt a fellépésemet. Nem mondom, én is boldog voltam, hogy ennyire ünnepeltek, de az elbizakodottság érzését sohasem ismertem. Mindenki el volt ragadtatva, csak a matematikatanárunk nem. Kihívott másnap felelni. Semmit sem tudtam. Tett egy pár megjegyzést a szereplésre, s az év végén becsúszott a bizonyítványomba életem első és utolsó kettese, ami miatt napokon át bőgtem. Úgy éreztem, olyan szégyen ért, hogy az utcára sem léphetek ki. Ekkor hallottam először családom részéről: „Ne légy olyan egzaltált!”

Ezen a télen már fülig úsztam az első szerelem édes, szép mámorában. Hamisítatlan tiszta gyermekszerelem volt, egész életemre fájdalmat zsongító, zavartalan kedves emlék. Talán soha nem is múlt el egészen. Hogy megcsapott a fájdalom, mikor meghallottam két évvel ezelőtt, hogy rákban meghaltál, Guszti! Pár hónappal fiatalabb voltál nálam, egy osztályba jártunk, haszontalan voltál, a könyvet sem hoztad el az iskolába, minden év végén megbuktál, pedig okos voltál, de szeretni oly szépen tudtál, oly gyöngéden és finoman, és úgy tudtál reám nézni zöldeskék, gyönyörű szemeddel, hogy tekinteted évtizedek múlva is fel-felbukkant álmaimban. A tanári kar nem vállalta, hogy átenged az érettségin, ezért elkerültél Nyíregyházáról, és valahogy sosem múlt el ez a szerelem, csak felszállt, eloszlott, mint a virág illata is eloszlik a levegőben. Midőn később itt-ott összehozott minket még a sors, nem szóltunk, csak meleg hálával néztünk egymás szemébe.

 

És elkövetkezett 1914 nyara. Az otthoni állapotok ekkor már elég zűrösek voltak. A kiadás apám halála óta mindig több volt, mint a jövedelem. Családom minden tagja költekező hajlamú volt, én voltam a legkisebb, nekem jutott a legkevesebb a gazdagságból, a legtöbb a gondból. Ez nevelt rá arra, hogy egész életemben egyetlen voltam a testvérek között, aki mindig kevesebbet költöttem, mint amennyit kerestem, különben hogy is segíthettem volna később mindnyájukon? A város központjában volt két földszintes üzletházunk, ennek jövedelméből éltünk, de például az egyik fűszerüzlet egész bérét felvásároltuk a nagy háztartás számára. Bátyáim jogászkodása is sok pénzt vitt el, Rudi bácsi káromkodott, de azért küldött nekik, ha kértek. A házakat javítani kellett, elég nagy volt az adó is, úgyhogy a két szép szőlő a sóstói úton már elúszott. Micsoda fájdalom volt ez számomra! Bátyáim különben ekkor már nem kezeltek le annyira, sőt kicsit kezdtek büszkék lenni rám. 1914 nyarán Gyulával megbeszéltük, hogy egyik hajnalon elvisz engem vadkacsa-húzásra valamelyik Tisza melletti falu nádasába. Boldog voltam, mert férfinadrágot és csizmát készített számomra, és így én lettem volna Nyíregyházán az első leány, aki nadrágban lép ki a kapun. És elsőnek lenni bármilyen téren számomra mindig nagy öröm volt.

Ezt az örömömet nem kisebb dolog gáncsolta el, mint az első világháború kitörése. Kacsahúzás helyett elkísértem bátyámat a borbélyhoz, és ott bőgtem, amíg a haját nyírták, mert a katonai behívó már a zsebében volt. De az igazi felismerése a háborúnak csak jóval később következett be. Annyian megírták ezt már, hogy én nem is próbálkozom vele. Virágos, borgőzös, éneklős mámor volt a kezdet, ott álltunk naponta az állomáson virágcsokrokkal, éljeneztük a zsúfolt katonavonatokat, ahonnan csupa jókedvű, élettől duzzadó, boldog arcok integettek felénk, akik valami vidám, rövid kalandra indultak. De aztán pár hónap múlva láttuk visszafelé is jönni ezeket a vonatokat. Óh, azok a szürke, szakállas, szomorú arcok, vértől itatott fehér kötések, rángatózó végtagok, dadogó szájak, üres szemgödrök! – Hamar kijózanodtunk. Anyám éjjel-nappal imádkozott, hisz legkedvesebb gyermeke, Gyula már nagyon hamar kikerült a frontra.

Egy kora őszi napon, szeptember nyolcadikán az ablaknál ültem, mikor a házunk előtt megállt egy konflis. Szürke arcú, borostás, felkötött karú öreg ember szállt ki belőle. Az én 24 éves Gyula bátyám volt. Hosszú heteken keresztül minden éjszaka ordított, zokogott, és futni akart. A karja átlőve, két művészujja bénán begörbülve. De élt, és harcképtelenné vált. Ez volt a fontos.

Az első két háborús évben télen át egymást követték a jótékony célú előadások, parázs táncos mulatsággal egybekötve, hiszen akkor még front volt, és a hátországba hazatérő szabadságos katonák nagyon kívántak mulatni. Azonkívül kellett a pénz a sebesült katonák, az özvegyek és árvák megsegítésére. Így aztán nekem bőven kijutott a szereplésből. Kálmán hozta haza a pesti kabarék akkori anyagát, a divatos háborús költészet egy-egy jól sikerült példányát. Jászai Horváth Elemér, Molnár Jenő, Emőd Tamás, Szép Ernő nevére emlékszem, akiknek a verseit sűrűn szavaltam a nagy klasszikusok, Arany, Vörösmarty, Petőfi mellett.

Egyszer aztán a Bessenyei-kör rendezett egy úgynevezett előkelő estélyt, s nagy gond volt számomra, mit szavaljak valami egészen nagyot és szépet. Kálmán segített rajtam. Egyik délben az ő megszokott, csendes modorában, amely kívülről közönyt mutatott, de belülről érdeklődést takart, átadta nekem a Nyugat legújabb számát, amelyben Kosztolányi fordításában megjelent Poe Edgár Hollója. Ezt a verset én már Szász Károly fordításában anyámtól hallottam, de a Kosztolányi-fordítás nagyon megkapott. Nekem minden jó vers, amire készültem, nemes ércet jelentett, amelyből hosszú, fáradságos munkával olvasztottam ki a drágakövet, aztán csiszoltam, hogy el ne vesszen semmi a gondolatok és érzések fényéből. Most a Hollóval az eddigieknél sokkal nagyobb munka várt rám. Hetekig tanulmányoztam, beleéltem magam a költő nagy bánatába, minden versszakot külön dolgoztam ki, minden „sohasem”-nek más hangsúly-árnyalatot adtam. Végül elkészültem vele, és úgy beitta magát a vers egész idegrendszerembe, hogy ma, hetvenhét éves koromban éppúgy el tudom mondani, mint pontosan egy fél századdal ezelőtt. A siker nem maradt el. Néma csendben hallgatta a közönség, bár nem hiszem, hogy a kisváros ízlésének egészen megfelelt volna. Nekem nagyon megfelelt. Rémlátásoktól sokszor kínzott lelkemhez nagyon közel állt ez a vers, és ma is, ha kínzó kétségek gyötörnek, ha fiam sorsát útvesztőbe rohanva látom, szenvedek, és mondom magamban:

 

„Nincs-e, nincs-e ír szívemre,

Nincs gyógyító sohasem?

–  szólt a holló: sohasem.”

 

Ezután még volt egy felejthetetlen szép élményem. 1916 telén nyolcadikos voltam. A városi színházba készültünk egy nagy előadásra. A háború számunkra már elég szomorú fordulatokban bővelkedett akkor. Nem lett volna nagyon ildomos a sok könnyű tingli-tangli. Abban az időben játszották egy pesti kabaréban Emőd Tamás Két gránátos című jelenetét, Heine versével és a Marseillaise dallamának felhasználásával. Én vállalkoztam rá, hogy ezt a darabot megrendezem, és előadjuk. Kiválasztottam hozzá a partnereket. Egy megszállott, légies, álmodozó elzászi parasztleányt játszottam benne. Ez a szerep százszázalékosan megfelelt egyéniségemnek. Azt az átlényegülést, amidőn játszottam, soha nem felejtem el. Ülve pengettem a gitárt, és elkezdtem énekelni Heine Két gránátosát. Mire a Marseillaise-hez értem, eldobtam a gitárt, felemelkedtem, és mintha lángok lobogtak volna körülöttem, olyan izzás fogott el. Akik látták ezt, mondták: úgy megnőttem ott, a színpadon, hogy az csodával volt határos. Azt várták, mikor emelkedem fel a levegőbe. Nem érdekelt a taps, a siker, az átlényegülés csodája árasztott el, az, hogy ott, a színpadon nem Garai Etta voltam, aki kis különcködésből két t-vel írta a nevét, hanem egy megszállott kis lélek, aki az ő nagy császárjáért meghalni kész.

Ebben az időben verseket is írogattam, ha csordultig telt a lelkem bánattal vagy örömmel, de volt annyi önkritikám, hogy belássam, szavalni jól tudok, de igazi jó verset írni, ahhoz nincs tehetségem. Későbbi életem folyamán nagyon megvetettem a dilettánsokat, akik ezzel az önkritikával nem rendelkeztek, már csak azért is, mert sokszor rám kényszerítették rossz verseiket, hogy elszavaljam.

Elérkeztem 1916 tavaszához, közeledett az érettségi. Közben Rudi bácsi, sajnos, bátyáim tanácsára is, eladta nagyon rossz állapotban lévő két üzletházunkat a háború kellős közepén, a pénzt hadikölcsönbe és egyéb papírokba fektette, és ezzel megalapozta a család teljes anyagi csődbejutását. A vesztett háború után az értékpapírok és a pénz semmivé váltak. Most megint felvetődött a nagy kérdés: mi lesz velem érettségi után? Minden vágyam a színiakadémia volt. Írtam Pestre Andor József nagybátyámnak tanácsért. Nagyon szép levélben válaszolt, feltárva ennek a pályának minden szépségét és még több nehézségét egy vagyontalan, szegény, vidéki leány számára. Másik lehetőség beiratkozni Pesten az egyetemre. De miből fizeti anyám a sok költséget, hogy fogadjam én el a segítséget, mikor még nyugdíja sem volt? Azonkívül, amikor a színész pályáról csak szó esett, könnybe lábadt a szeme az értem való aggódás miatt.

És akkor egyszer csak egész váratlanul egy tavaszi délután eldőlt életem egész további sorsa, végérvényesen, végzetszerűen és kikerülhetetlenül.

De hogy ezt a valósághoz híven elmondhassam, hátrafelé kell lapoznom anyám családjának történetében. Anyai nagyapám, az öreg Andráscsik kicsi korában hetedmagával egy hónapon belül elvesztette szüleit, a legkisebb fiútestvér még pólyás volt, a legnagyobb leány 17 éves. Ezt a kis pólyást a város nagyon jószívű, gyermektelen orvosa a temetésről magához vette, és jólelkű feleségével együtt adoptálta, és felnevelte. A többi gyermeket a legidősebb leánytestvér, Tercsi tartotta el varrásból. Belőle lett később az egész város jótékony Tercsi nénije, aki minden családnál megjelent, ahol segítségre volt szükség. Az ő élete egy külön regény. A doktort Takácsnak hívták, és a legkisebb Andráscsik fiú így lett Dr. Takács Endre, Budapest első belgyógyásza, a Vöröskereszt Kórház egyik megalapítója. Amilyen magasra ívelt pályája, olyan szerencsétlen volt családi élete. Nyíregyházáról gazdag, úgynevezett előkelő családból nősült, de felesége, bár nagyon finom teremtés volt, súlyos idegbajt kapott. Három gyermeket hozott a világra, két leányt és egy fiút. A harmadik után idegbaja melankóliává súlyosbodott, és hiába őrizte Tercsi néni – akit öccse felhozatott – éjjel-nappal, egy őrizetlen pillanatban megszökött, és leugrott a harmadik emeletről. Úgy beszélték, hogy férje épp hazafelé ment, látta a nagy csődületet, odasietett, hogy mint orvos segítsen, s ott találta az utca kövén holtan saját feleségét. A gyermekek, akik között a legkisebb, Edit, csak egyéves volt, egy ideig a Tercsi néni gondozására voltak utalva. Pár év múlva egy szép özvegyasszony behálózta a nagy doktor szívét, és a gyerekek kaptak egy igazi mesebeli mostohát. Amúgy is a gazdag, előkelő pesti gyerekek boldogtalan életét élték, a szigorú nevelőnők drillje alatt, rengeteg tanulással agyongyötörve. Az asztalnál megszólalniuk sem volt szabad, ehhez jött még a gonosz mostoha, aki apjuk előtt kedveskedett nekik, de a háta mögött kínozta őket, állandóan hangsúlyozva, hogy anyjuk sorsára fognak jutni. Szegény gyerekek, főleg a két leány, okosak, szépek és végtelen jók voltak, még szerették is ezt a mostohát, és apjuknak soha nem panaszkodtak. Mindent tűrtek szótlanul. Aztán szörnyű csapás érte őket. Édesapjuk 47 éves korában bélcsavarodás vagy perforált vakbél következtében hirtelen meghalt. Nagy vagyon maradt utána, amire a szép özvegy rátette a kezét. Pár évig éltek még együtt, aztán a mama harmadszor is férjhez ment.

A művész hajlamú, nagyon tehetséges fiú, megunva a sok terrort, egy kis pénzhez jutva kiszökött Amerikába, ahol nyoma veszett. A két leány némi hozománnyal lekerült Nyíregyházára a nagymamához. Ez a nagymama sem volt az a kimondott önzetlen lélek, és azt nézte, hogy minél hamarabb túladjon a két leányon. A mostoha Debrecenbe ment férjhez, és anyai gondoskodása abból állott, talán némi lelkifurdalás is ösztönözte, hogy segítsen a nagymamának férjhez adni a két szép, nagy műveltségű, gazdag lelkű leányt – szerelem nem fontos. A két leány közül a kisebb, Edit volt a szebb és érdekesebb. Csodálatos álmodozó kék szeme volt, rendkívül egzaltált, könnyen lelkesedő, nagy gesztusokra mindig kész, művészlelkű, kiegyensúlyozatlan. Erősen szexuális volt, de emellett nagyigényű a lelke számára is, és elsősorban szeretetre vágyott, amiben oly kevés része volt. Jellemének legjellegzetesebb tulajdonsága az volt, hogy azokat, akiket ő egy pillanat alatt megszeretett, saját gazdag lelkének színeivel teleszórta, egy darabig tartott a lelkesedés, aztán a díszek lepotyogtak, mint a száradó karácsonyfáról az üveggömbök, és akkor jött a fájdalmas kiábrándulás. Nyenyus, a mostoha összehozta Editet Debrecenben egy fiatal sebészorvossal, L. Sándorral. Köpcös, szőke, hízásra hajlamos, külsőre igazán nem „leányálomszerű” jelenség volt, aki, ha idegeskedett, erősen dadogott is, de gyönyörűen zongorázott, és nagy jövő várt rá mint sebészre. Edit is szépen zongorázott, és a szerelmet benne felébreszteni nem volt nehéz. Azonkívül vágyott is saját otthonra, ahol végre nem volt útjában senkinek. Szép hozományát férje egy magánszanatórium létesítésébe fektette be, ami igen szerencsés dolognak bizonyult, és elindította őket a vagyonosodás felé. Házasságukból egy kisfiuk született, akit mindketten rajongva szerettek. Edit anyámnak első unokatestvére volt, de túl meleg rokoni kapcsolat nem volt köztük. Tercsi néni volt a kapocs a két család között, az egyetlen lény, aki Editet anyja helyett végtelenül szerette. Edit is nagyon ragaszkodott ehhez a kedves, egyszerű lélekhez. Tercsi néni hozta-vitte a két család között a híreket. Ha Edit Nyíregyházára jött, nagyritkán ellátogatott hozzánk, s mi csodálva néztük ragyogó eleganciáját, színes egyéniségét.

Azon a bizonyos tavaszi délutánon többéves távolmaradás után újra meglátogatott bennünket. Én az ebédlőben éppen Horatius-verseket preparáltam. Belépett, s egymásra néztünk. Aztán átmentünk az úgynevezett szalonba. Anyám is bejött, de Edit csak velem foglalkozott, és kérdezősködött terveim felől. Amikor említettem, hogy esetleg Pestre megyek az egyetemre, a világ legtermészetesebb hangján megszólalt:

– Miért akarsz Pestre menni? Te hozzám fogsz jönni, és Debrecenben fogod elvégezni az egyetemet.” – Azzal felállt, és elbúcsúzott.

Anyámmal szótlanul néztünk egymásra, és azt hittük, pillanatnyi udvariasságról, kedvességről van szó. De egy hét múlva megjött a levél, hogy az urával is mindent megbeszélt, mindig nagyon vágyott egy leánygyermekre, fia most tizenharmadik évében van, sok gondja van miatta, mert nehéz természetű gyerek, és ő biztosan tudja, hogy én jó hatással leszek reá. Külön szobám lesz, el van minden intézve, számítanak reám. Szegény, drága Editem, mi minden nagyszerűt fantáziált belém akkor, amikor meglátott, s ha van valami, ami miatt nem kell önmagam előtt szégyenkeznem, az az, hogy bennem nem kellett csalódnia, hűséges, hálás szeretettel csüggtem rajta haláláig.

Sajnos, ily módon családom anyagi helyzete miatt le kellett mondanom a színiakadémiáról. Nem kívánhattam szegény anyámtól pesti eltartásomat, amikor Edit teljesen ingyen ellátást ajánlott fel. Tiszta kitűnőre leérettségiztem, még előttem volt egy boldog, szabad nyár, nagy teniszpartikkal, sóstói kirándulásokkal, barátnőkkel, barátokkal, s aztán eljött a szeptember, búcsú az otthontól. Amit én az otthonommal szemben éreztem, azt nehezen tudom érzékeltetni. Szinte érthetetlenül túlzott volt, és rengeteg későbbi szenvedés forrása. 18 év alatt alig mozdultam ki onnan. Kétszer voltam Pesten, és talán háromszor Szatmár megyei rokonoknál. A gyerekkor bűbájos emlékei, a kert és az udvar csodálatos fái és virágai, az első sikerek, az első szerelem emlékei, és mindenek felett könnyes szemű anyám és imádott Marika testvérem acéldrótoknál erősebben láncolták szívemet ehhez az otthonhoz. Vágyaim és ambícióim azonban kiragadtak ebből a földhözkötöttségből, ugyanakkor ezernyi sebet ütve rajtam. Edit rengeteg bizalmat és szeretetet előlegezett nekem, és ezt rajongással és csodálattal vegyes érzésekkel viszonoztam. 18 éves fiatal lelkemre nagy hatással volt az ő túlfűtött, éret asszonyisága, mély kultúrája, széleskörű műveltsége, nagyvilági modora, otthonának nagyvonalúsága. Gyönyörű kétemeletes palotában laktak, amelynek földszintjén volt a pazarul berendezett lakás, a két emeletet a szanatórium foglalta el. A háztartás a felsőbb tízezer szintjén mozgott. Fekete ruhás, fehér kötényes szobalány terítette meg az asztalt hétköznap is, nehéz damaszttal, drága porcelánokkal, ezüsttel, parádi ibolyás poharakkal, kézmosókkal, s az étel, ami az asztalra került, osztályon felüli volt – mondanák ma.

Bandika, Edit kisfia sovány, szőke gyerek volt finom vonásokkal, s valami állandó cinikus, ravasz kis mosollyal szája körül. Már az első percben barátságot kötöttünk. Rendkívül éles eszű gyerek volt, de a háznéppel állandóan hadilábon állt. Szenvedéllyel okozott bosszúságot mindenkinek ott, ahol lehetett. Emiatt Edit sokat mérgelődött, és örökösen nevelni igyekezett, de róla minden lepergett, és a kis cinikus mosolya mögé bújt. Apja, Sándor bácsi, akit nagyon megszerettem, bálványozta egyetlen gyermekét, mindent ráhagyott, ideje sem volt, hogy nevelje. Az orvosi hivatás, a szanatórium teljesen lekötötte, ami kis ideje esténként maradt, azt a zongora mellett töltötte. Emiatt Edittel sokszor perlekedtek, és hamar észrevettem: ez a két ember nagyon kiváló külön-külön, de nem egymásnak való. Sándor bácsi húsokba vágott, vérrel dolgozott, az élet materiális oldalán mozgott, Editnek a lélek extázisa volt a fontos. Drága, felejthetetlen kis Bandi öcsém kijátszotta őket a maga zsenialitásával egymás ellen, és ravaszkásan mosolygott. Pár hónap múlva én voltam az egyetlen a környezetében, akit nem bosszantott és nem ijesztgetett, akivel némileg bizalmas volt, akinek még azt is elárulta, hova rejti apja orvosi könyveit, amelyekben főleg a nemi életre vonatkozó részeket tanulmányozta, amikor lépteket hall közeledni. Azt is elárulta, hogyan fúrt lyukat a szép szobalány ajtaján, s hogyan lesi meg, amikor öltözik. Én soha nem árultam el, de közös hosszú sétáinkon próbáltam szelídebb erkölcsökre befolyásolni.

Edit otthonába kerülve elindultam egy különös, sorsszerű úton, amely egész életemen át végigkísért. A gazdagság árnyékába kerültem. Ez bizonyos szervilizmust, túlzott szerénységet, megalázkodást váltott ki belőlem, és sok szenvedést okozott. Alapjában büszke és önérzetes lélek voltam, nagyon nehezemre esett, hogy el kellett fogadnom Edittől azt, hogy eltart engem, bár ez neki semmi megerőltetésébe nem került, és szívesen tette. A végtelenségig igyekeztem alkalmazkodni, minden szolgálatra azonnal késznek mutatkoztam, és minden falat égette a torkomat, amit lenyeltem. Sovány, de egészséges gyomrú, jó étvágyú leány voltam, és abban a házban, ahová a nyersanyagokat egy birtok szállította, én éheztem. A lehető legkevesebbet ettem, mert annyira bántott, hogy ingyen kell elfogadnom. Természetesen erről senki sem tudott, anyámnak sem vallottam be soha.

Az egyetemen történelem és magyar irodalom szakra iratkoztam be. Ezt a két tárgyat abban az időben még nem lehetett együtt felvenni, de engem az irodalmon kívül a történelem némileg érdekelt, és nem gondoltam tanári karrierre, fontos volt egyelőre, hogy tovább tanuljak. Akkor még a Nagytemplom mögött, a híres öreg kollégiumban folytak az előadások. A bölcsész kar alig pár éve alakult meg. 1916 őszén – a háború kellős közepén – csak egy pár katonának nem alkalmas fiú lézengett köztünk, leányok között. Új fájdalom volt számomra a sok idegen között senkinek lenni, nekem, akit otthon az egész város ismert, aki zsúfolt termek előtt szavaltam. Most itt, Debrecenben a közismert Editnek voltam az unokahúga, aki új harcok felé indul, „hogy látva lássanak”. Mert elszürkülni, homályban maradni, azt nem akartam. Ekkor már az Ady-verseket bújtam és tanultam a legnagyobb lelkesedéssel. Erről a tehetségemről Debrecenben egyelőre csak Edit és az ő közvetlen baráti köre tudott.

Első félévi kollokviumaim mind kitűnőre sikerültek. A nagy tudós Pápay professzor, aki a magyar nyelvészetet adta elő oly lelkesedéssel, hogy mindnyájan rajongtunk érte is és a tudományáért is, a csoportos kollokvium végén kijelentette, hogy kitűnőt csak Garay kisasszonynak adhat, mert ő nemcsak hogy tudott, de remekül elő is adta azt, amit tanult. Így már az egyetemen is volt némi színészi sikerem. A háború miatt egyetemi életünk elég egyhangú volt. Az év végén a leányokkal a Nagyerdőbe jártunk ki tanulni, ott ismerkedtünk meg közelebbről a finom lelkű, szerény Juhász Gézával, aki első verseit felolvasta nekünk. Editéknél gyakran volt társaság, minden héten egyszer kamarazene, amit halálosan untam. Nekem a muzsikát mindig csak a nagy szimfonikus zenekar jelentette. Így telt el az első év, minden különösebb jelentőség nélkül. Boldogan tértem haza egyre jobban szegényedő otthonomba, de ha a bútorokon a huzat és a szőnyegek mindig kopottabbak is lettek, a kert régi pompájában virágzott, és együtt lehettem azokkal, akiket annyira szerettem.

Elmúlt a nyár, a vonat újra elindult velem Debrecen felé, és a szívem majd megszakadt, amint az egyre távolodó vonat ablakából anyám könnyes arcától búcsúztam. El is határoztam, ha egyszer gyermekem lesz, és az útra indul, mindig mosolyogva fogom elengedni, csak akkor kezdek el sírni, ha már nem látja.

Debrecen és az egyetem már nem jelentett újdonságot, pár hallgatóval bővült a kis kör, és elég rendesen folytak az előadások. A magyar nyelvészetet jobban élveztük, mint az irodalmat. Ennek az volt a magyarázata, hogy professzorunk a nyelvészetbe színt és érdekességet tudott belevinni, viszont az irodalomtanárunk megszállottja volt a Salamon és Markalfnak és Gyöngyösinek, minket pedig jobban érdekelt már a megújuló, modern magyar irodalom. Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi ebben az időben már megírták legszebb verseiket. Edittel sokat foglalkoztunk ezekkel, s az egyetemen is kezdett kialakulni egy kis kör, amely később magáévá tette az új magyar líra megismerését.

Edit ezen az őszön megfázott, és heteken át erősen köhögött. Az orvos azt ajánlotta, hogy pár hetet töltsön a Tátrában. November vége felé el is utazott. Bandit az én gondjaimra bízta, és úgy határoztak, hogy Karácsonyra apa és fia is utána mennek, és fent töltik az ünnepeket. Én Bandit szívesen vállaltam, soha nem volt vele semmi nézeteltérésem, csak egy dolog nyugtalanított, amiben nekem sem fogadott szót, és ami számomra talányt jelentett. Volt neki egy légpuskája, amit anyja ellenzése dacára apja mégis megvett neki, s amivel órákon át riasztgatta a kertben kószáló kutyákat, macskákat. Evvel a légpuskával minden ebéd után felment a padlásra, és legalább másfél óráig ott tartózkodott. Könyörögtem, ne tegye, nyugtalan vagyok miatta, azt felelte, célozgatja a szomszéd háztetőn ülő galambokat, és ez neki végtelen nagy passzió. Ez a passziója ekkor már körülbelül egy éve tartott.

Múltak a hetek, közeledett a Karácsony, és én számoltam a napokat, mert nagy eseményre készültünk otthon. Miller János százados úr gyönyörűen dekorálva megérkezett három évi állandó harcbéli szolgálat után hosszabb szabadságra, és a család készült Marika esküvőjére. Január ötödikére tűzték ki az esküvő napját. Debrecenben a rám bízott feladatot elvégeztem. Bandikát épségben átadtam az apjának, ők elindultak a Tátrába, én pedig repültem boldogan haza. Ebben az évben már kaptam ösztöndíjat is, és Marikának gyönyörű domborművű arany Mária-érmet vittem Karácsonyra. Rudi bácsi állandó dohogása dacára – a katonatiszteket semmire sem becsülte, de általában egy gavallért sem, mert senki sem volt hozzánk méltó – készülődés és öröm lázában élt a család. Megérkezett a kedves, szép János a csicskásával, és gavalléros ajándékokkal mindenki számára. Volt még egy szép, dús Karácsony, és hamarosan eljött a nagy nap. A ház telve szállóvendégekkel, a konyha reggeltől estig öntötte magából a teli tálakat, és Ella kisasszony már elkészítette a hófehér ruhakölteményt. Az esküvő délután öt órakor volt. A háborúra való tekintettel nem volt díszes felvonulás, csak a két tanú kísérte a jegyeseket. A templom zsúfolásig megtelt, s az elragadtatás csendes moraja futott át a tömegen, amint Marika végigment Jánossal a templomon. A János karcsú, magas termetén gyönyörűen feszült a díszruha, prémes mentéje vállra vetve, mellette Marika karcsú, magas, szűzies termete, boldogságtól sugárzó, édes, szép arca, mindenki érezte, ez a két ember megtalálta egymást. A kóruson Gyula hegedűlte a Mendelssohn-nászindulót. midőn a plébános összeadta őket, a beszéde végén János felé fordult, és így szólt: „Kedves fiam, úgy vigyázz a feleségedre, hogy egy egész város szeme lesz rajtad, mert a város kedvencét viszed magaddal.”

Szép csendes, szélmentes télidő volt azon a napon, amint a templomból kiléptünk, sűrű, nagy pelyhekben esett a hó, az egész várost fehér lepel borította. Legszebb díszlet egy esküvőhöz. Hazatérve rögtön asztalhoz ültünk, pompás vacsorát készített jó anyánk, este pedig a fiatal pár Pestre ment nászútra. Mikor a szép, fekete, csukott hintóban elindultak a hóval lepett úton, mind kint álltunk a kapuban, és papucsokat dobáltunk utánuk, hogy ne maradjon el egy kis babona sem. Ebben a nagy izgalomban alig tudtam magamhoz térni. midőn végre éjfél felé elcsitult a ház, elmentek a vendégek, és én bementem egyedül a szép kis fehér leányszobánkba, ahol évek óta együtt laktunk Marikával, egyszerre szakadt rám a felismerés: Marika már nem a mienk többé. Elvitték örökre tőlem az én legdrágább kincsemet, édes jó testvéremet. Zokogva borultam rá az ágyra, és a fájdalom élesen hasított a szívembe. Aztán valami kis józanság mégis felébredt bennem, rájöttem, hogy az életnek törvényei vannak, amik idővel ránk is érvényesek, és megvigasztalt az a gondolat, hogy nagy szeretettel és ünnepélyességgel fogom őket a nászútról hazavárni. De ebbe aztán alaposan beleszólt az élet.

Január 11-én sürgöny jött Debrecenből: „BANDIKA HIRTELEN MEGHALT AZONNAL JÖJJ”. Megdermedtem. Egy nappal előbb írt Edit hosszú levelet, melyben értesített, hogy megérkeztek a Tátrából, gyönyörű volt a Karácsonyuk, Bandi is hízott, remekül néz ki. Mi történhetett? A legközelebbi vonattal indultam, és Nyíregyházától Debrecenig csak azt hajtogattam: Mi történhetett? Ami történt, azt igazán nem képzelhettem el. Mire az állomástól a házig értem, a karom könyökig elzsibbadt az izgalomtól, alig bírtam kinyitni a kaput. Végre ott álltam Edit nővére, Ili néni előtt, aki özvegyen két kisleányával szintén ott lakott. Szólni sem tudtam, csak néztem rá, ő aztán az ő felejthetetlen nyugodt, okos modorában megmondta a szörnyű valóságot: Bandi a padláson felakasztotta magát. Edit öreg dadája, aki mint házvezetőnő élt köztük, és imádta Bandit, ő találta meg, mert a szokásos délutáni padláskirándulásról nem jött le időben az uzsonnához. S nekem, aki mindig „rémekkel csatáztam”, húszévesen rá kellett ébrednem, hogy igenis vannak rémek, szörnyű örökségek, halálos szenvedélyek, kényszerképzetek, hogy egy 15 éves, pubertásban levő fiú ravasz kis mosolya mögé rejti halálvágyát, amit anyai nagyanyjától örökölt, mindenkit félrevezet, becsap, rohan a padlásra, a puska csak ürügy, kényszerképzete van, gyönyörködik a kötelekben. Szörnyű tettét zseniálisan előkészíti, nyakát törlővel köti át, hogy a kötél ne szorítsa, s előre kiélvezi, kéjesen, hogy meg lesz ijedve az egész háznép, hisz oly nagyszerű volt az is, amikor sötét sarokból előugrott, és megijesztett valakit. És akkor még valami belém nyilallott: ha ez akkor történik, amikor ő rám volt bízva! Egész életemen át furdalt volna a lelkiismeret, hogy nem őriztem meg, és így háláltam meg Edit hozzám való jóságát. Aztán arra is gondoltam, ha én ott vagyok, ez nem következik be, vagy legalábbis én hamarabb elindulok a keresésére, és még meg lehetett volna menteni. Vagy nem is próbálta volna meg, mert én voltam az egyetlen, akit sose ijesztgetett. Aztán lassan rájöttem, hogy ez a tragédia kikerülhetetlen volt. A kórkép a halál után tisztán állt az orvos apa előtt is, aki éveken át homokba dugta a fejét imádott kisfiával szemben. A gyerek már három-négy éves korában hurokkal a nyakán aludt el, a kertben a fákon akasztást játszott, és 11 éves korában bezárkózott a szobájába, és szekrényében a nyakkendőtartó zsinegjére felakasztotta magát. Ezt is az öreg dada vette észre, és akkor egy hatalmas atlétaerejű nevelőtanárja volt, aki feltörte az ajtót, és rohant fel az eszméletlen gyermekkel a szanatóriumba. Apja akkor még meg tudta menteni. Mikor megkérdezték tőle, hogy miért csinálta, csak az volt a válasz: meg akarta ijeszteni a daduskát.

Azóta sem láttam senkit, akit a fájdalom mélyebben és súlyosabban letört volna, mint Bandi szüleit. Sándor bácsi órákon át állati hangon zokogott, Edit legtöbbször önkívületben, az őrület határán feküdt, és össze-vissza beszélt. Érthető: gyermeket elveszíteni mindig emberfeletti fájdalom, és hozzá még így! Állandóan őrizni kellett őket, mert öngyilkossági tervekkel foglalkoztak. Edit nővérén és rajtam kívül senkit sem tűrt meg maga mellett.

Túljutottunk a temetésen, s valahogy elindult az élet. Az egyetemen még nem kezdődtek meg az előadások, így én minden időmet Editnek szenteltem. Egy ideig együtt gyászolt, együtt sírt apa és anya, s aztán külön útra tértek. Sándor bácsi, akiben egészséges ösztönök éltek, gyógyulni akart. Edit mindig mélyebben turkált az emlékekben, a fájdalomban. Sándor bácsi elkezdett újra operálni, s ha lejött a lakásba, Bandika összes fényképeit a fal felé fordította. Edit egész nap maga köré rakta a fényképeket, az emlékeket, a játékokat, a régi kis ruhákat, és minden délután kimentünk a temetőbe. Oda-vissza csak arról beszélt, hogy másképp kellett volna nevelni, miért is vette meg apja neki a légpuskát, miért nem foglalkozott vele többet stb. Vacsora után Sándor bácsi hívta Editet sétálni, ő nem ment, nekem kellett kísérni. Egész úton azt hallottam, hogy Edit nem értette meg a gyereket, türelmetlen és szigorú volt hozzá, elkeserítette, miért nem tudott vele olyan hangot megütni, mint én, a gyerek engem hogy megszeretett, stb. Egyszer csak rájöttem, hogy a két ember között megnyílt a szakadék, és mindig jobban mélyül. Elkövetkezett az az idő is, amikor a zokogó Editet Sándor bácsi már nem vigasztalta, én mentem utána, ha rájött a sírógörcs, engem ilyenkor eltolt magától, mert hiszen nem engem várt, hanem az ura vigasztaló simogatását. Így teltek a hetek, hónapok ebben a siralomházban. Az egyetemen kívül sehova sem jártam, csak Edittel foglalkoztam. Idegileg és testileg nagyon leromlottam, de ezt nem vette senki észre. Ekkor kaptam rá, hogy az eseményekben sorsszerű és okozati összefüggéseket lássak, és visszafelé következtessek. Edit ösztönösen magához láncolt engem, hogy amidőn ez a tragédia bekövetkezik, ne maradjon egyedül. Ennek így kellett történni, nem történhetett másként. Ezekben az években a szerelem elkerült, csak sóvárogtam utána. Nagyon vágytam a szeretet, a gyöngédség után és az után, hogy én is szerethessek valakit. Tudtam, hogy Bandika nevelőtanárja fülig szerelmes belém, itt-ott az egyetemen is akadtak apró flörtök, de igényemet ez nem elégítette ki. Sajnos, szavalásra sem volt alkalom. Egy dolog volt, ami lefoglalta lelkemet és nagy, örömteli várakozással töltött el. Otthonról hírt kaptam, hogy Marika gyermeket vár. Amint ezt megtudtam, csak erről a gyerekről álmodoztam. Kisleány lesz, szőke, nagy, okos, kék szemekkel. Tudtam, éreztem, hogy eljövendő éveimnek ő lesz célja, értelme, érte mindenre képes leszek, neki majd mindent előteremtek, és a hír első vételekor fellobogott bennem a végtelen szeretet iránta. Már akkor úgy éreztem, ő lesz a legszebb, legjobb, legokosabb, senkihez sem hasonlítható. Nem túlzás, amit leírok, ilyen egzaltált, túlfokozott volt érzelmi életem akkor, és sajnos még ma is. Az élet elég fukaron osztogatta számomra az örömöket, de szeszélyes játékból talán evvel az eljövendő kicsi gyermekkel nagyon bőkezű volt velem. Leány lett, szőke, nagy, kék szemekkel. Midőn három hónapos korában először rám nézett, csak úgy repdesett felém, nevető kis arcával kétéves korában azt kérdezte nagyanyjától: „Ki az én anyukám: anyuka vagy Endu (így nevezett el engem)? Mert Endu szebben szeret engem, azt mondja nekem: napsugár és aranyvirág.” És valóban szép lett, okos, okosságánál csak a jósága tisztább és nagyobb, iskoláit, az egyetemet kitüntetéssel végezte, s jelenleg négy drága kisleánynak édesanyja, s nekem mindvégig drága, szeretett, egyetlen húgom. A róla szőtt ábrándok segítettek át az Edit mellett töltött súlyos hónapok nehézségein.

Körülbelül egy félévvel Bandi halála után Sándor bácsi elszántan kijelentette: nem tud gyerek nélkül élni, nem látja értelmét munkájának. Edit Bandika születése után súlyos beteg lett, soha többé nem lehetett gyermeke. Mi történjék hát? Edit most is erején felül nagylelkűnek mutatkozott, és kijelentette, hogy kitér az útjából, de titkon remélte, hogy Sándor ily hamar nem hagyja őt szörnyű bánatában egyedül. De Sándor józan volt, és igyekezett életét hamarosan rendbe hozni. Anyja egy kis vidéki városban élt, és ott talált fia számára egy gyönyörű, szegény özvegyasszonyt egy ötéves kisleánnyal, tehát garanciával az anyaságra. Sándor így azonnal elfogadta Edit nagylelkű gesztusát. Ma sem értem, hogy bírta ki fél éven belül ezt a kettős csapást. Igaz, hogy jóságos Ili nővére, jó barátai és én állandóan körülötte voltunk, de egy gyermeket és élettársat nem pótolhat senki. Úgy lefogyott szegény, hogy csoda, hogy életben maradt. Azonkívül sok gonddal járt a vagyon bonyolult kettéosztása, s bizony nem állíthatom, hogy Edit e téren nagyon jól járt volna, de Sándor ragaszkodott a jövőhöz, és eljövendő fiai anyagi jólétéről gondoskodni kívánt már jó előre.

Ilyen események között telt el második egyetemi évem, s hazatérve készültem az alapvizsgára, amelyet őszre halasztottam. Közeledtünk a háború siralmas befejezéséhez, otthon már szörnyű hiányok mutatkoztak, romlott a pénz, cukor-, zsír-, lisztínség, ha a ruha, cipő leszakadt rólunk, szinte lehetetlen volt pótolni. Rudi bácsi jobban károgott, mint valaha. Kálmán bátyám érezte, tudta, hogy rohanunk a forradalom felé. Marikát is nélkülöznöm kellett, Jancsit Szegedre vezényelték katonai beosztásra. Ez a nyár bizony nem sok szép emléket gyűjtött számomra, inkább csak gondot és nehézségeket. Anyám részéről is ért egy fájdalmas csapás, amit soha nem tudtam elfelejteni. János az erdélyi harctérről magával hozott egy árva fiút, aki otthonát, szüleit elvesztette, és ott kódorgott a harctéren a katonák között. Ez a fiú aztán nálunk maradt, és a ház körül dolgozott. Én nagyon sajnáltam, és kedvesen bántam vele, sokszor tréfálkoztam is, hogy felejtessem otthontalanságát. Pár év alatt csinos legényke lett belőle, s az akkori alkalmazottunk, jóval idősebb nála, elcsábította. Mikor erről szigorú erkölcsű anyám tudomást szerzett, nagyon lehordta a nőt. Az pedig azzal vágott vissza, hogy anyám jobban tenné, ha engem kérne számon Emil miatt. És ennek a rosszindulatú nőnek hitt az anyám, és engem súlyos vádakkal illetett. Ártatlanabb már nem is lehettem volna. Mindig úgy néztem erre a szegény gyerekre, mint otthontalan árvára, akinek jólesik az én kedves bánásmódom, s íme, az én részvevő emberségem mivé lett. Nagyon fájt, hogy anyám gyanakvó természete, amellyel apámat is agyonkínozta, most már belém is belém vágta az első fullánkot. Én csupa jóhiszeműség voltam, még csak meg sem villant bennem, hogy az árvával való szeretetteljes bánásmódomat így félre lehet magyarázni.

Szeptemberben visszatértem Debrecenbe, és letettem az alapvizsgát. Ez a harmadik egyetemi évem tanulás szempontjából alig ért valamit. Jött a forradalom, a nagy spanyoljárvány, a rengeteg szénszünet, a két szemeszterből legfeljebb három-négy hónapon át folytak az előadások. Ha szünet volt, haza kellett mennem, mert ezen az őszön megszületett a várva várt kisleány, és anyám Marika mellett volt Szegeden. Otthon mindenki spanyolban feküdt, Kálmán a város polgármestere lett, ápolni kellett a betegeket és ellátni az egészségeseket. A hírek Szegedről lassan jöttek, s én szörnyű gyötrelmeket éltem át. Marika kisleánya, Miri fogós műtéttel jött a világra, nem lehettem mellette, s még csak remény sem volt, mikor láthatom meg a kisleányt, akit kilenc hónapon át úgy vártam, mintha az enyém lett volna. Ha hír jött Debrecenből, hogy újra megindultak az előadások, siettem vissza, hogy ne mulasszak.

A forradalom eszmei tartalma annyiból hatott rám, hogy rávetettük magunkat Ady költészetére, aki akkor már halálos betegen feküdt. A magyar irodalom szakosokból néhányan összeverődtünk, és teljes mértékben Ady mellett foglaltunk állást, célul tűzve ki költészetének megismerését. Egy kis kör alakult, amelynek tagjai voltak Békés István, Gulyás Pál, Kardos László, Kardos Pál, Juhász Géza, Gáspár Endre. A többi névre nem emlékszem. Kardos Pál Kardos Albert neves irodalomtörténésznek, Arany János legkiválóbb ismerőjének a fia volt, akinek házában vasárnaponként összejöttünk, s nekem végre nagyon is megértő közönségem akadt. Elszavalhattam nekik kedvenc Ady-verseimet: Aki helyemre áll, Sóhajtás a hajnalban, Páris az én Bakonyom stb. Irodalomtanárunk, a Salamon és Markalf rajongója nem zárkózhatott el végleg Góg és Magóg fia elől, és úgy segített magán, hogy meghirdetett egy Ady szemináriumot. A legfőbb rajongóknak kiadott egy-egy verskötetet feldolgozásra, ily módon ő is megismerkedett végre Ady költészetével. Mellette ültem, s mikor felolvastam dolgozatomat, csendesen odaszólt nekem: "Szomorú, szomorú, hogy a mai fiatalságot véresre kiharapott szájak és ilyen szerelmi líra érdeklik." Ezeken a szemináriumokon parázs viták keletkeztek. Nem akarom ennek a tanáromnak emlékét megbántani, derék és képzett ember volt, nem tehetett róla, hogy Adyt nem tudta abban az időben értékelni, épp úgy, ahogy az idősebb generáció általában nem fogadta el. Nem tudom, később revideálta-e felfogását, de azt tudom, hogy amikor a nyilasok elvitték szegény Kardos Albertet, mindent elkövetett, hogy megmentse, s ez a tette felmenti őt az alól az elfogultság alól, amivel Ady költészetével szemben viseltetett.

Ebből az időből van egy nagyon kedves emlékem, amely a szó szoros értelmében felejthetetlen lett számomra. A karácsonyi szünetben levelet kaptam aláírás nélkül, amelyből egy vers hullott ki. A vers így hangzott:

 

„Mosolyod, piros bársonykazetta

nyiltán kipergő drága gyöngy gyanánt

gyúlt arcodból óh nem villan ma ránk

De néha gondolsz még rá, mi lett a

kis gárdádból, akiknek nincs rozetta

sipkájukon, betűjével a királynak,

de szívükben édes emléki járnak

tekintetednek, mely mint piacetta

mentén ellebbenő fehér galamb

oly ábrándtiszta s a bíborszájnak

hol keccsel égett karcsú cigaretta

s amelyből olykor hallgat gingalang

a szíveink még most is tőle fájnak

ezüst dalod csendül fel dárga Etta.”

 

Ki ne örült volna huszonegy éves korában egy ilyen versnek? Hát még én, aki annyira vágytam sikerre, szeretetre, megértésre! Boldoggá tett, hogy azokon a vasárnap délutánokon nem hiába szavaltam, megértették az én nagy lobogásomat, és boldoggá tett, hogy még kicsit szerelmesek is belém. Soha nem firtattam, csak sejtettem, ki volt a vers értelmi szerzője, egyszerre köszöntem meg az egész kis gárdának, és örökre feljegyeztem lelkembe e vers minden szavát.

Ekkorra szegény Editem már megváltozott, új életben élt, és vele együtt én is. Azután, hogy Sándornak anyja kiszemelte az anyaságra kész ifjú özvegyet, Edit kiment Ausztriába egy kedves idősebb és nagyon okos barátnőjéhez, és ott próbált kicsit vigasztalódni. Előttem ekkor vált világossá, hogy ő az a női típus, aki elsősorban szerelmes asszony, és csak másodsorban anya, és azt kell mondanom, hogy ez a második csapás szinte eltompította fia utáni bánatát. Míg ő barátnőjénél volt, azalatt az ügyvédek lebonyolították a válást és a vagyoni ügyeket, nővére pedig a költözést. Férje végkielégítéséből Edit vett a Péterfia utcán egy hatalmas beépített telket, amelynek utcai frontján és udvarán is L alakban elhúzódó nagy ház volt több lakással, s az udvar végében keresztben gyönyörű modern villaszerű ház emelkedett. Ebbe a hatszobás házba költöztünk át Ili néni kisleányával, én és a külföldről hazatérő Edit. Lassan, könnyek és iszonyú fájdalomkitörések között megkezdődött Edit új élete. Nehezítette helyzetét, hogy férje ugyanabban a városban lakott, és jöttek a hírek a szép, fiatal új asszonyról, aki azonnal másállapotba került, és Sándor ragyogott a boldogságtól. Nem élt az ő lelkében sem gyűlölet, sem bosszú, csak végtelen fájdalom és vágy a vigaszra, és arra, hogy valami célja legyen életének. A zene volt az, ami gyógyítani kezdte. Hány szenvedő lélek kapott már gyógyulást a zene megtisztító hullámaiban! Kialakult nálunk is egy kis kör, akik hetenként egyszer összeültek muzsikálni. Edit a zongoránál ült, a férfiak vonós hangszereken játszottak. Az egyik hegedűs elhozta magával mindig a barátját is. Ez egy furcsa különc volt. Súlyos szembaja miatt mindig fekete szemüveggel járt. (Kósza hírek szerint Tisza Istvánnak volt a természetes fia, tőle örökölte ezt a szembetegséget.) A városnál töltött be tisztviselői állást. Okos, művelt ember volt, jól beszélt angolul, és keservesen nélkülözte az olvasást. Különcködése abból állott, hogy minden reggel fát vágott, bicsérdista és eszperantista volt. A zeneestéken mindig mellettem ült, s valami furcsa módon udvarolt nekem, mondhatnám semmi eredménnyel. Ő a zeneestéken kívül is gyakran jött hozzánk, mert Edit, aki mindenáron valami értelmét kereste életének, felajánlotta, hogy felolvas neki angolul. Mi Ili nénivel, ismerve Edit hirtelen fellángoló természetét, aggódva figyeltük ezt az irgalmassági cselekedetet.

Az egyetemen ekkor elég nyugtalan, forrongó volt a hangulat. Télen át szénhiány miatt alig voltak előadások. Sokat voltam otthon, ahová Pestről nagy nehezen hazavergődtek János, Marika és a kis Miri. Ez a csöpp gyerek volt minden örömöm.

Nagyon megrázott Ady Endre halálhíre 1919. január 27-én. Ha sejtettem volna, hogy pontosan tíz év múlva azon a napon fog megszületni a fiam! Edit ebben az időben megszerezte nekem Várnai Zseni első verskötetét, és azonnal nekiláttam a tanulásnak. A vér c. verse különösen megragadott, ezt sokszor szavaltam. Ezen a télen, ha otthon voltam, rengeteget mulattunk. Szegénység volt, gond, hiány mindenben, a menekültek ezrei az állomásokon, de vége volt a háborúnak, a sok fiatal katona visszatért a vérözönből, és táncolni akart, ha üres gyomorral is. Főleg házi mulatságokat rendeztek Gyula bátyám jómódú földbirtokos barátai, ahol még enni-innivaló is akadt, és jó volt minden bajt, minden gondot felejteni a tánc mámorában. Fiatalok voltunk. Aztán megértük a Tanácsköztársaság megalakulását is. Kálmán bátyámra rengeteg felelősség nehezedett. A nyár újabb megpróbáltatásokat hozott. Városunk határában heves harcok dúltak a román és a vörös hadsereg között, aztán végül elpihentek a fegyverek. Jött a nagy csend. Midőn megbukott a Tanácsköztársaság, Kálmán bátyám, akit azonnal elcsaptak állásából, hazatért. Világosan áll előttem ez a kép: megállt az ebédlőnkben lévő nagy fehér kályha előtt, okos szemei messze néztek, és azt mondta: „A szovjet forradalom el fog érni ide is, az biztos, csak azt nem tudjuk, mikor.”

Sógorom román fogságba került, bátyámat letartóztatták. Otthon teljes pénztelenség, gond, bánat, az utolsó évet így kezdtem el. Tanítványt vállaltam, hogy ha rám jön a vágy Miri után, és hétvégén hazaugrom, legalább az útiköltségemet megkeressem. Az előadásokat mindig pontosan látogattam, indexemben hemzsegett a kitűnő, jeles és dicséretes kollokvium, mégis ebben az utolsó évben rádöbbentem valamire, aminek felismerésétől mindig féltem, és amivel most végre szembe kellett néznem. Jó volt, hogy négy éven át tanulhattam, sokat fejlődtem, de ennek a pályának számomra semmi értelme. Én ezt nem fogom bírni, én nem ezt akartam, és nem ezt akarom. Ímmel-ámmal nekifogtam a szakdolgozat megírásának, ki is céduláztam Arany János verseiből – ó, borzalom! – az összes melléknévi igeneveket. Én, én voltam az, aki szétboncoltam ezt a legjobban csodált költőmet, akinek a Ráchel siralmát potyogó könnyekkel tudtam csak elszavalni! Közben éreztem, hogy ebből szakdolgozat nem lesz, és szakvizsga sem lesz, mert én nem akarok tanár lenni. De folyton rémek is táncoltak előttem: mi lesz hát velem ebben a nagy szegénységben!? Ezt az utolsó telet lyukas cipőben éltem át, mert cipőtalpra sem tellett. Persze, azért ezek csak pillanatnyi letörések voltak, valami nagy erőt éreztem magamban, hogy átvergődöm segítség nélkül mindenen. Ha Edit közelében még mindig nehéz és bánatos volt a légkör, vidámak és bizakodók voltunk az egyetemen.

Ebben az időben ott is voltak jobboldali antiszemita megmozdulások, de erősebb kilengésekre nem emlékszem.

Edit egyre nehezebben bírta Debrecent, a Sándorral egy helyen lakást. Pesten rengeteg jó barátja volt még leánykorából, és amint a felrobbantott szolnoki híd olyan állapotba került, hogy a vonat üggyel-bajjal átmehetett rajta, pár hétre felutazott Pestre. Mi Ili nénivel nagyon örültünk ennek, mert féltünk az egyre sűrűbb angol felolvasások következményeitől. Arra is gondolt Edit, hogy Pesten keres valami elfoglaltságot magának. Ha vizsgákról kimutatható papírjai nem voltak is, mert házi tanároktól úgynevezett főúri nevelést kapott, nyelveket kitűnően tudott, s így remélte, hogy munkához jut, és élete értelmet kap. Nagyon biztató levelek jöttek tőle, régi barátai felkarolták, és komolyan tervezte, hogy Pestre költözik, ha a viszonyok kicsit stabilizálódnak. Ilyen elképzelésekkel vártuk őt haza 1920 tavaszán. Megérkezett. Örültünk, hogy tele van életkedvvel, tervezgetésekkel, megérkezése után azonnal elmesélt nekünk mindent. Aztán bevonult belső szobájába kicsomagolni. Csengettek. Én mentem ajtót nyitni. István volt a fekete szemüvegével. A szokásos furcsa szerelmi vallomását halkan fülembe duruzsolta, és bevonult Edithez. Két óra múlva megjelentek együtt, és bejelentették, hogy hat hét múlva megesküsznek. Ili nénivel csak egymásra néztünk, és egy szót sem tudtunk kinyögni. Edit ragyogott, és azt mondta, most aztán meg fogja ismerni az igazi boldogságot. Mi tudtuk, hogy igazi boldogtalanságba rohan. Én már csak pár hétig maradtam köztük, de láttam még, miként esnek össze a légvárak egymás után. Mire a negyedik év végén végleg hazaköltöztem, szegény Editem súlyos idegösszeroppanással feküdt, és a házassága végét járta.

Hazatérve már várt egy ajánlat, amit, tekintettel az otthoni helyzetre és saját nincstelenségemre, azonnal elfogadtam. Nyíregyházán volt egy négyéves és egyéves kereskedelmi tanfolyam. Tanerőhiány volt, és az igazgató felkért, vállaljam el a harmadik osztályban az irodalom és történelem tanítását, elsőben pedig a német és magyar nyelvet. Alapvizsgám képesített már arra, hogy taníthassak, negyedik évben hallgattam pedagógiát és lélektant, s így mint óraadó állást vállaltam. Otthon valahogyan rendeződtek a dolgok. János visszatért a román fogságból, és újra katonai beosztást kapott. Kálmán bátyám is kikerült a börtönből, és megkezdte Pesten vándoréletét. Én a magam vállalását ideiglenesnek tekintettem. Elkezdtem ősszel a tanítást, a gyerekekkel nagyon megszerettük egymást, de eltűnődtem. Huszonkét éves múltam. Ettől fogva én már csak Eta néni leszek, tanítom az önképzőkörön szavalni a gyerekeket, évenként kétszer-háromszor szavalok a Bessenyei-körben, talán férjhez is megyek, ha vállalja valaki a szegénységemet... Nem és nem! Ez nekem nem kell. Pedig most nap mint nap együtt lehettem a csodálatos, okos kis Mirivel, aki már kétéves volt, s nekem egyetlen boldogságom, sőt útban volt a második gyerek, de szűk volt nekem ez a kisvárosi terep. Ha vérző szívvel is, elvágytam onnan. Debrecenből olyan hírek jöttek, hogy Edit jobban van, válik, és Pestre költözik. Mennyire kimaradhatott volna az életéből ez a gyászos közjáték! Az ő Pestre költözése nagyon csábító volt számomra.

Ezen a télen sokat szerepeltem városunkban. Örültek, hogy visszakerültem, jött az irredentizmus, a menekültek megsegítése, egymást érték a jótékony célú előadások. Sokat szavaltam, az idő hangulatának megfelelő klasszikusokat, de már meg mertem kezdeni az Ady-kultuszt is, és lassan bevettem a várat. A Duna vallomása például nagyon beillett ebbe az időszakba: „A Dunatáj bús villámhárító, félemberek, félnemzetecskék számára készült szégyenkaloda, ahol a szárnyakat lenyesték, s ahol halottasak az esték...” Már a Páris az én Bakonyom felháborította a kisvárost: „Itt halok meg, nem a Dunánál, szemem nem zárják le csúf kezek...” Borzasztó! És aztán Az én menyasszonyom: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya...” – Ilyen erkölcsök! – Mind jobban fojtogatott a kisváros levegője. Ki, ki innen, bármilyen áron, és szabadon szárnyalni, ha koldusan is. Voltak városunkban olyan vezető egyéniségek is, akik felismerték tehetségemet, és anélkül, hogy kértem volna, megszavaztak nekem egy évre egy csekély kis ösztöndíjat. Menjek Pestre tanulni, s aztán majd elválik, hozok-e valami dicsőséget a városra, érdemes volt-e egy kis tőkét belém fektetni. Edit már Pesten volt, most jött az ösztöndíj, és még egy harmadik tényező is közrejátszott, ami végleg eldöntötte, hogy megyek.

A kereskedelmi iskolák országos főigazgatóját vártuk Pestről ellenőrzésre. Megérkezett Sch. Béla, a nagy tudású, zseniális ember, aki alakra és szellemre is óriás volt. Szinte félelmetesen nagy volt: mikor belépett az osztályomba, ahol én, a huszonhárom éves a tizenhét éves leányokat tanítottam, én, aki amúgy is kicsi és sovány voltam, elkezdett nevetni, és megkérdezte: – Mit keres maga, kisleány, ezen a katedrán? – De aztán az óramenettel nagyon meg volt elégedve, mikor végeztünk, gratulált, és átkarolva vitt ki. A hónaljáig épp hogy elértem. Nagyon szerette a fiatal leányokat. Engem is megölelgetett, de igazán csak a megengedett határokon belül. Igazi nagyvilági és széles látókörű ember volt. Elmesélte, hogy van egy leánya, nagy muzsikus, sőt zeneszerző, két kis unokája, felesége pedig költő. Akkoriban jelent meg, persze saját költségén, felesége első verskötete „Azokkal, akik sírnak” címmel. Amint meghallotta, hogy én szavalok, átadott belőle egy példányt. Egy finom lélek dilettáns alkotásai voltak. Ez a nagy ember megengedhette magának, hogy felesége ilyesmivel játsszék. (Különben Thury Zsuzsa is megírta ezt a családot önéletrajzában.) Mint jó barátok váltunk el, és ígérte, hogy feleségével együtt lejönnek a záróünnepélyre. Ezen a záróünnepélyen a szokástól teljesen eltérően (mert hiszen a gyerekek szoktak szavalni) az igazgatóm határozott kívánságára Sch. Béláné verseit szavaltam. Az első sorban ült a költőnő. Édes, bájos, szomorú lélek volt. meghatott arccal, könnyes szemekkel nézett reám, mialatt verseit mondtam. Rögtön láttam a helyzetet. A hatalmas tölgyfa alatt egy szerény kis virág, aki nem is próbálja megakadályozni, hogy a tölgyfa árnyékában mások is éljenek. Úgyis hiába tenné, így a legjobb, csendben meghúzódni. Az ünnepély után mint régi barátok öleltük át egymást. Midőn megtudták, hogy Pestre készülök, azonnal meghívtak, és felajánlottak minden segítséget. Soha nem szűntem meg a legnagyobb hálával gondolni rájuk.

Ebben az évben csekély keresetemből valahogy kiruházkodtam. Csak a legszükségesebbre tellett. Nagy volt a drágaság és áruhiány. Télikabátra már nem futotta. Kálmán bátyámról maradt rám egy kabát, amit házilag úgy-ahogy összepofoztunk. Szörnyen néztem ki benne. De „a ruha” megvolt. A ruha, amivel elindulhattam a művész karrier felé. Azért teszem idézőjelbe, mert ma már a fiatalság el sem tudja képzelni, mit jelentett 1921 őszén egy új ruha. Az újgazdagok, a kapitalisták dőzsöltek, de a rajtuk kívül álló polgárság és a proletariátus lerongyolódva, mindenből kifosztva élt. És a sok diplomás állásnélküli, a vagonlakók ezrei, úton-útfélen rongyos emberek. Szóval nagy dolog volt számomra akkor a „ruha”. Fekete velúrsifonból Ella kisasszony költötte rám. Életem első és utolsó magas nyakú ruhája (még ezt a kínt is elszenvedtem, ti. még sálat sem hordtam soha, a nyakam mindig szabadon volt), teljesen egyszerű, csak egy puha öv fogta át a derékon. Ebben aztán lehetett a Hollót szavalni. Edit már Pesten volt, egy budai albérleti szobában rendezkedett be – nagy volt akkor a lakáshiány –, és szeretettel biztatott, hogy készíti nekem elő a talajt.

Aztán eljött a nap, amikor végleg búcsút vettem otthonomtól, ahová nemcsak a családom kötött, hanem a drága szép udvar és kert, minden egyes fájával, virágával. tudtam, hogy már csak vendégként fogok visszatérni rövidebb-hosszabb időre. Valaminek örökre vége szakadt.

Pestre érve azonnal megkezdődtek a nehézségek. Sokgyermekes nagybátyám szorított nekem egy kis helyet az otthonában, ebédet – persze megfizettem – egy másik rokonnál kaptam. Szerény kis ruhatáramat is alig tudtam elhelyezni. És most ott volt a nagy kérdés, hová, merre induljak. Pénzem jóformán csak annyi volt, hogy naponta egyszer ehettem belőle, mert félre kellett tennem a tanulásra, hiszen azért kaptam, és ehhez kínosan ragaszkodtam. Amint megérkeztem, Edit azonnal a legnagyobb szeretettel szárnyai alá vett. És ott voltak Sch. Béláék, akik némi reménységgel kecsegtettek. Fiatal voltam, de annyit már ismertem az életből, hogy az emberek merő udvariasságból szeretnek felelőtlen ígéreteket tenni. Úgy váltunk el egymástól, hogy ha valóban Pestre megyek, hamarosan jelentkezem náluk. Gyermekkoromtól fogva neveltem magam arra, hogy minden ígéretet megtartsak, ennek is eleget tettem, minden különösebb illúzió nélkül. Azonnal meghívtak, hogy a közeli napokban egy estét töltsek náluk. De a meglepetés csak ott várt rám. Olyan vendéglátásban részesültem, ahogy a legkedvesebb barátot vagy rokont szokták fogadni. Megismerkedtem Béla bácsi leányával, a bűbájosan kedves, jókedélyű, szellemes Mankával, aki méreteiben teljesen apja lánya volt. Mellettük Nanónát (Manka kisfia nevezte így el nagyanyját) alig lehetett észrevenni. Olyan csendes volt, olyan szelíd!

A Rózsadomb legszebb helyén, egy saroktelken állt hatalmas, kétemeletes villájuk. A földszint bérbe volt adva, az első emeleten Manka lakott kedves, egyszerű lelkű férjével és két gyermekével, a második emeletet Béla bácsiék foglalták el. Engem egészen elkábított ez a nagyvonalúság, amit ott láttam. Először léptem be életemben egy úgynevezett könyvtárszobába. Béla bácsi polihisztor volt, s a szoba minden falát mennyezetig könyvek borították. Aztán kivittek a balkonra. Szép őszi este volt, s elém tárult „az ezer puhafényű gyönyörű város”. amelyen keresztül az „árnyas Duna”, a „vén falu rossza” méltóságteljesen folydogál. Persze Manka azonnal hallani akart engem és én nem kérettem magam. Természetesen hálából először Nanóna két vesét szavaltam el, aztán jött Ady: Aki helyemre áll. El voltak ragadtatva. Mindig mindenki az orgánumomat csodálta, amely mély volt és nagyon erős. Ettől az estétől kezdve négy éven át második otthonom lett az ő otthonuk. És ők nem is tudták, mert ezt senki sem tudta, mit jelentett nekem a pesti tartózkodásom első évében egy-egy vacsora, amit náluk megettem. Olyankor nem rágta a gyomorsav éjszaka az éhségtől gyomromat. Már első ottlétemkor tudomásomra hozták, hogy találtak számomra egy nagyszerű mestert, beszéltek is vele, jelentkezhetem nála. Ennyi kedvességre, szeretetre nem is tudom, hogy voltam méltó. Én ezt még semmiképp nem érdemeltem ki, de aztán rájöttem, hogy ők ilyen nagylelkű és segítőkész emberek mindenkivel szemben. Nem voltak dúsgazdagok, egyetlen vagyonuk a szép villa volt. Béla bácsi magas pozíciója biztos megélhetést jelentett. Rajongtak a művészetekért, náluk a könyvtár nem kérkedő szobadísz volt. Manka gyönyörűen zongorázott, elég jól énekelt, s az, hogy emellett zenét is szerzett az anyja verseihez, ami talán nem ütötte meg a legmagasabb mértéket, megbocsátható volt. Persze az a balett, amiről Thury Zsuzsa írt, elmaradhatott volna.

De most visszatérek a mesterhez, akit ők ajánlottak nekem. Ditrói Mór volt, a Vígszínház nyugalomba vonult igazgatója. A legnagyobb magyar színésznevelő, akinek a keze alól Varsányi Irén és Hegedűs Gyula került ki. Hihetetlen volt számomra, aránylag mily keveset kért egy óráért, mert Béla bácsiék már ezt is megtudakolták. Akkor már tudtam, hogy Gót Sándor is készít elő magán úton növendékeket, de nála egy óra felemésztette volna egy havi ösztöndíjamat. Őróla nem is álmodattam. Így aztán egy hűvös őszi napon elindultam a Szent István körút felé, hogy jelentkezzem a nagy mesternél. A Margit-hídhoz egész közel egy nagy bérpalotában lakott. Dobogó szívvel csöngettem be. A felesége nyitott ajtót. Mondtam, hogy a mestert keresem. Rámutatott egy ajtóra, de nem kísért be. Később tudtam meg, hogy évek óta nem beszélnek egymással. Kopogtattam és benyitottam. A fűtetlen szoba sarkában egy fotelban kopott téli kabátba burkolózva ült egy megtört öreg ember. Kedvesen, mosolygósan fogadott. Beszélgettünk pár szót Sch.-ékről, akiket jól ismert, s aztán mondta, hogy szavaljak. Elmondtam Tompa A gólyához c. versét, utána pedig Adytól az Új vizeken járok címűt. Komolyan végighallgatta, utána mindketten pár pillanatig némák voltunk. Én egész testemben remegtem, mi lesz a véleménye, ezen fordul meg minden. Aztán megszólalt:

– Kisleányom, miért jött maga ide? Miért akar tanulni, hiszen maga készen van.

Ennyi volt az egész, amit mondott. Természetesen én azt válaszoltam, hogy olyan mester, mint ő, még sok csiszolnivalót fedezhet fel bennem, és megbeszéltük, hogy egy héten egyszer fogok hozzá járni. S aztán lassan megismertem őt, szomorú helyzetét. Ezt a nagyszerű, becsületes, szerény embert nyugdíjazták, és olyan elképzelhetetlenül kicsi összeggel, hogy abból csak nyomorogni lehetett. Félretették, és egyszerűen megfeledkeztek róla azok, akik dúskáltak a pénzben. Abban a világban pedig aki szegény volt, annak sem tekintélye, sem összeköttetése nem volt. Rögtön megsejtettem, hogy én hiába fogok kilincselni azzal a színházak kapuján, hogy én Ditrói Mór tanítványa vagyok, s hogy ő milyen véleménnyel van rólam. Akármilyen bizonyítványt nyújtok át tőle, csak kézlegyintéssel és lenéző mosollyal fogják fogadni. Így is történt. Mindegy már, én megfeleltem neki tanítványnak, ő megfelelt nekem mesternek, s egyformán becsületesek és szegények voltunk. Valahogy majd csak kiverekszem a sorsomat. Tudtam, hogy anyagi támogatást sehonnan nem várhatok, de nélkülözni bírtam, harcolni még jobban. Semmi el nem kerülte a figyelmemet, ahonnan pár garas leeshetett számomra. Csak egyre nem voltam hajlandó. A sikerért a becsületemet odaadni. Pedig kaptam ilyenféle ajánlatot, nem is egyet az évek folyamán.

Szóval megkezdtem a tanulást Ditróinál. Jött a tél, teljesen fűtetlen szobában ült szegény öreg dideregve, és nyesegette hibáimat, amit itt-ott felfedezett. Mikor a Ráchel siralmát vettük át együtt, azt mondta nekem:

–  Kisleányom, üljön le erre a díványra, és gondolja el, érezze át, hogy ott fekszik maga előtt a két gyönyörű, halott csecsemője. Mikor ezt a fájdalmat már teljesen átérezte, akkor kezdje elmondani a verset. – Mire elkezdtem, sírásba fúlt a hangom.

Átvettük együtt Júlia szerepét, az Elektrából is részleteket, Ibsen Nóráját és sok-sok verset.

Ez volt az egyik és számomra legértékesebb sugara annak a körnek, amelyben éltem. A másik Sch.-ék voltak, és még ott volt Edit, aki mindent megtett értem, amit csak tehetett. Nagy és úgynevezett előkelő ismeretsége volt. Leánykori barátságok, amiket most mind felújított. Nem emlékszem már, mi módon került összeköttetésbe Mirkowszky Máriával, aki Dienes Valériától tanult mozdulatművészetet, és egy kis iskolát tartott fenn. Tehetséges, bájos, intelligens nő volt. Nemcsak tanított, sokszor fel is lépett. Verseket táncolt gyönyörű, kidolgozott, puha mozdulatokkal. Ezekre a versekre keresett valakit, akivel kongeniálisan dolgozhatott. Edit engem ajánlott. Meghallgatott, és elkezdtünk együtt dolgozni. Pontosan úgy kellett őt kísérnem, mint ahogy egy zongorista kíséri az éneket. Nagyon érdekes, szép feladat volt. Most, negyvenkét év távlatából csak az bánt, hogy akkor nem jegyeztem fel pontosan szerepléseim adatait, így sok minden csak villanásszerűen ötlik fel előttem. Ugyanebben az idő tájban kezdett el szavalni Simonffy Margó és Ascher Oszkár. Ascher a könyvében kitűnően megírta, hogy az előadó-művészet mint önálló műfaj még nem létezett, csak lassan találta meg nagyon fontos létjogosultságát. De mit kellett nekünk ehhez küzdeni! Ők ketten aztán élvezhették a küzdelmük eredményeit, én, amikor már majdnem a csúcson álltam, lesodródtam onnan, s úgy gondoltam a művészetemre, mint kedves halottra, akinek még az emlegetése is fáj, jobb, ha nem beszélünk róla. Most már tudom, hogy ennek is sorsszerűen így kellett történni, nem történhetett másként.

De most folytatom, ahol szerepléseimet abbahagytam. 1922 őszén jártunk. Abban az időben már működött a „Conzert iroda” a Kun-fivérek vezetésével, akik vállalkoztak arra, hogy ismeretlen vagy félig befutott művészeknek előadóesteket rendeznek. Emellett természetesen hazai és külföldi híres művészek estélyeit is kitűnően megszervezték. De azoknak, akik még névtelenek voltak, maguknak kellett a közönségről gondoskodni oly módon, hogy bizonyos számú jegyet el kellett adniok. Önálló estére épp ezért nem vállalkozhattak újak, összefogott két-három művész, muzsikusok, énekesek, szavalók, és így valahogy meg lehetett tölteni, ha nem is egészen, a Zeneakadémia nagy vagy kis termét. A jegyek eladása egy félig-meddig önérzetes léleknek nagyon keserves feladat volt. Jó barátokat és azok barátait megterhelni nem volt kellemes. De a nyilvánosságra szükség volt, erről mégsem mondhattunk le, ha előbbre akartunk jutni. Ily módon történt, hogy két hónappal Pestre érkezésem után már a Zeneakadémia nagytermében álltam a nagy pódium szélén, és szavaltam Goethe Hamelni patkányfogó című balladáját, amelyet Mirkowszky Mária táncolt.

Ezt az első fellépésemet nagy gondok előzték meg. Nem volt estélyi ruhám, sem estélyi cipőm, sem pénzem. Nagy nehezen hozzájutottam egy tanítványhoz, és egy kötödébe való bedolgozáshoz, de bizony ez igen csekély kis pénzforrást jelentett. Kálmán bátyám már Pesten volt, és tekintettel arra, hogy az egyetlen szép délutáni fekete bársony ruhám megvolt, elvitt engem Blanka asszonyhoz, aki akkor már a csodaszép rózsadombi villában lakott férjével és édesanyjával. Nagy társaság volt náluk, többek között Czigány Dezsőék is, és felkértek, hogy szavaljak. Érdekes este volt. Kálmán bátyám is nagyon szépen adott elő, és nemes versenyre keltünk. Először ő szavalta el a Hollót Szász Károly fordításában, aztán én Kosztolányi átültetésében. Utána megindult a vita, melyik szavalat s melyik fordítás kinek hogy tetszett. Aztán Czigány Dezsővel felváltva Ady-verseket szavaltunk. Ő jó barátja volt Adynak, nagyon híres a festménye, melyet róla készített. Midőn elbúcsúztunk, Blanka asszony kis csomagot adott át nekem. Hazatérve kibontottam. Egy régi fekete selyem estélyi ruhája volt. De ezt most még rám is kellett szabni. Blanka majdnem egy fejjel volt nagyobb nálam. Ebben az időben már pontosan tudtam, a Király utca melyik részén lehet a legolcsóbban vásárolni, hol árusítanak potom pénzért kis divatjamúlt estélyi cipőket, minden „legolcsóbb forrást” kiszimatoltam. Mikor megkaptam azt a bizonyos estélyi ruhát, bementem a Váci utcába, és ott végignéztem a kirakatokat. Találtam egy ruhát, ami nekem nagyon megtetszett. Mélyen dekoltált fekete selyemruha, amelyről deréktól fekete tüll részek hulltak alá, mindegyik alsó részén arany hímzés. Gyönyörű volt. Gyorsan lerajzoltam és hazavittem nagynénémhez, ahol laktam, illetve, ahol megtűrtek. Járt hozzá egy menekült, velem egykorú varrónő. Nagyon megszerettük egymást, és ő vállalkozott rá hogy elkészíti nekem olcsón a ruhát. Sovány voltam, de vállam, nyakam mindig telt volt, úgynevezett sótartóim nem voltak, és magam is alig akartam hinni a tükörnek, amikor belenéztem. Cipőt is szereztem nagyon olcsón, s a kedves jó Nenónától kaptam egy csodálatosan szép rózsát első fellépésemre. Volt egy-két önálló számom is, és igazán komoly sikert arattam. Nagy dolog volt először látni nevemet a plakátokon, utána pedig rövid kis újsághírek szép sikert könyveltek el. De még milyen messze voltam a Céltól! És milyen szegény voltam! Közben Edit fáradhatatlanul reklámozott engem mindenfelé. Anyagilag ő sem állt már nagyon jól, de kitűnő összeköttetései voltak, ami abban az időben sokat jelentett. Időközönként egyetlen szobájában nívós társaság gyűlt össze. Én is mindig hivatalos voltam. Csupa művelt, főleg zeneileg képzett ember, akik minden művészet iránt lelkesedtek s engem mint induló szavalót felkaroltak. Némelyek közülük fogadónapokat tartottak, s ezeken az összejöveteleken, mint a család barátai, sokszor kiváló és befutott muzsikusok is megjelentek. Gondolták, nem árt, ha a muzsika mellett egy-két szép vers is elhangzik, emeli a színvonalát a társaságnak. Azt is tudták, hogy Editnek, akit nagyon szerettek, örömet szereznek, ha engem meghívnak.

Így kerültem egy testvérpárhoz, ahol a nővér elvált asszony, a férfi pedig agglegény volt. Minden hétfőn este fogadtak. Midőn először mentem hozzájuk, már nagy társaság volt együtt. Egy beérkezett nevű zeneszerzőre és orgonaművészre emlékszem, azonkívül egy híres szépasszonyra, aki gyönyörűen énekelt, de csak szűk körű társaságban. Nyilvánosan sose lépett fel. Mikor Edittel megérkeztünk, természetesen „a ruha” volt rajtam, a szörnyű télikabát kint lógott az előszobában. A háziasszony megfogta a kezemet, és így szólt hozzám: „Gyere, te kis szavalóművésznő, leültetlek ide egy költő mellé, ti biztos jól meg fogjátok egymást érteni. És már ott is hagyott. Leültem, közben felállt mellettem egy fiatalember, és raccsolva bemutatkozott: „Ruprecht Tibor.” Csak néztem rá, nem megilletődve, nem meghatva, egyszerűen csodálkozva. Szóhoz sem jutottam. Visszaült a mély fotelba, ahonnan felállt, midőn bemutatkozott, és én jól szemügyre vettem. Különös alak. Gyönyörű, karcsú, magas férfitermet, kreol arcszín, sötétbarna, sűrű körszakáll és dühösen, nedvesen izzó fekete szemek. Azonnal az első verskötetéről kezdett beszélni, amelyet abban az időben adott ki, természetesen a saját költségén. Engem aztán elhívtak szavalni, de újra csak visszakeveredett hozzám. Amikor felálltam, hogy elbúcsúzzam a társaságtól, ő is felállt, meg sem kérdezve, megengedem-e, hogy hazakísérjen. Én valahogy nem tudtam komolyan venni, valami furcsa gyerekességet éreztem benne, pedig ő volt az első korban hozzám illő fiatalember, akit Pesten megismertem. Gyalog mentünk, és ő azonnal hevesen udvarolni kezdett. Akkor nem hatott rám mint férfi. Túl különös, idegenszerű volt egész lénye. Folyton csak azt éreztem: fura alak, de érdekes, ilyet még nem láttam. Két nap múlva megjelent nagynénémnél, ahol laktam, szakáll nélkül, kifejezvén azon reményét, hogy talán jobban fog nekem így tetszeni. Hát valóban, így nem volt olyan fura. Szép, intelligens fej, remek alak, mégis úgy éreztem, van valami félelmetes benne, ahogy udvarol, és ahogy magáról beszél. Túl nyugtalanító volt, nem fért ő most bele az én amúgy is nyugtalanító, labilis helyzetembe. Aztán még párszor találkoztunk Editnél, akihez az én kedvemért jött. Ő a nőknél gyors sikerekhez szokott, és látva, hogy nálam ilyesmire nem számíthat, elmaradt mellőlem. Akik őt ismerték, azoktól megtudtam, hogy dúsgazdag földbirtokos család fia, állandó harcban áll apjával és öccseivel, nagyon szeszélyes, rapszodikus természet, óva intettek tőle. Pár versét már akkor elhozta hozzám, amelyekből határozott tehetséget láttam kicsengeni. Aztán eltűnt. Én pedig küzdöttem tovább.

Otthon nem tudták hogy ezen a télen ritkán laktam jól, hogy dermesztő hideg szobában aludtam, csak a jó hírekről számoltam be, hiszen voltak olyanok is, viszont a jövő nem sok jóval biztatott. Eredetileg úgy volt tervezve, hogy Jóska bátyám özvegyénél fogok lakni, akinek egyetlen leánya és szép villája volt, de az utolsó percben saját unokaöccsét vette magához. Így nekem a hétgyermekes nagybátyámnál szorítottak helyet ideiglenesen. Ők is saját villájukban laktak, csak az emeletet fűtötték, így én a legidősebb fiúval a hideg földszinten kaptam helyet. Nehéz helyzetben éltek, tüzelőhöz alig lehetett hozzájutni. Nagybátyám jövedelme kevés volt a nagy családnak, mert még mindig infláció volt. A legidősebb fiú egy évvel volt nálam fiatalabb, a két nagylány két-három évvel. Aranyos, okos, vidám fiatalság volt. A szülők a legpuritánabb szigorral nevelték őket. Nagybátyám kívülről tudta Az ember tragédiáját, mindig abból és a Bibliából idézett. Apa és anya a legnagyobb szeretetben gyönyörű házaséletet éltek, és az volt a felfogásuk, hogy a leányok érettségi után hamarosan menjenek férjhez, és hozzanak minél több unokát a világra. A legidősebb fiú túlnőtt ezen a mentalitáson, de szüleit nagyon szerette és tisztelte, és csak nekem nyilatkozott meg a hideg téli estéken. Művész hajlamú, rendkívül okos, ügyes embernek indult, aki akkor már fülig szerelmes volt egy csodaszép, finom leányba, s e szerelem körüli problémáit vitatta meg velem. Akármilyen nehéz volt is anyagi helyzetük, a leányok férjhezmenetele érdekében gyakran voltak táncos összejövetelek náluk. Hogy erre a költségeket az anya előteremtse, s különben is, hogy egészséges, jó étvágyú nagy családját élelmezni tudja, hajnalonként kijárt a csarnokba, s kilószámra hozta a lóbélszínt és májat. Pástétomot készített ismerős családoknak. Páratlan áldozatos jó anya volt. Nagybátyám egy cipésztől megtanult cipőt talpalni és javítani, népes családjának maga javította a cipőt. Ez is takarékosságot jelentett. Az említett összejöveteleken nagy számú fiatalság gyűlt össze, és cseppnyi alkohol nélkül vidáman szórakoztak hajnalig. Nagybátyám együtt énekelt és táncolt a fiatalsággal. A modern táncok és Ady költészete tiltva voltak. Én jól éreztem magam közöttük, a fiúk hamar bizalmasak lettek velem, elmondták, melyik leányba szerelmesek, de nekem ezek között flörtöm sose volt. Viszont észre kellett vennem, hogy nagynéném nem jó szemmel néz rám. Néha a fiatalság kérésére csak elmondtam egy-egy Ady-verset, ha végleg megunták az engedélyezett valcert és csárdást, és a zongorán felhangzott egy-egy divatos simisláger, én ezt kitűnően táncoltam. bár sosem tanultam. A már említett fogadónapokról néha 10 óra után kerültem haza, cigarettáztam, ha felléptem, kifestettem magam. Mindez elég volt az erkölcsi felháborodásra. Eszembe jutott anyám intő szava: „Nem elég jónak lenni, jónak is kell látszani.” Szóval én tudtam, hogy jó szívvel bár, de mégis csak megtűrt vagyok, és ez a tudat elviselhetetlen volt számomra.

Múltak a hónapok, s a jövőmről kellett gondoskodnom. Erre az időre esett még egy otthonról jövő hír, mely végtelenül levert, és életem első nagy, mélységes fájdalma volt. Rudi bácsi nyolcvanadik évét taposta, kibírhatatlan volt már a szenilitása, s a vagyoni dolgokat Gyula bátyám vette át. Neki szintén nem sok érzéke volt az ilyesmihez. Ő akkor ügyvédi irodát nyitott a lehető legrosszabb időpontban, és állandó anyagi gondok és adósságok között vergődött. A két üzletház ára semmivé lett, a családi ház, amely még megmaradt, javításra szorult. Hogy erre a fedezetet előteremtse, eladott a kertből, egy telekrészt, az én drága kertem egyharmadát, amiben éppen az Etel-zug feküdt. Mikor ezt megtudtam, éjszakákon át zokogtam. Éreztem hogy ez lavina, amelyet már nem állíthat meg semmi. Tudtam, mily szerencsétlen leszek, ha többé már nem mondhatom: „Megyek haza”. A megnyugvást a nagy vigaszt, a megpihenést, védettséget, új erők forrását jelenti ez a két szó: „Megyek haza”, ha ez megszűnik, árva és talajvesztett lesz az ember.

Közben a tél végén készültem egy önálló estre a Conzert rendezésében a Zeneadakémia kistermében. Hogy kivel társultam, arra már nem emlékszem. Sokat kellett emiatt szaladgálnom, jegyeket eladnom, és este hazatérve a hideg szobában tanulnom. Nagyon átfáztam, erősen köhögtem, végül is belázasodtam. Az előadásra az ágyból keltem fel. Természetesen hangom nem volt oly tiszta, mint lenni szokott. A terem szépen megtelt, hisz akkor már sok embert ismertem. Sikerem is volt, de én éreztem: a hangom nem volt az igazi. Erre az előadásra Marika is feljött, és megijedt, amikor meglátott. Ott talált fekve a hideg köves cselédszobában a konyha mellett lesoványodva, betegen. Előadás után hazavitt. Otthon az orvos, aki rokonunk volt, megvizsgált, és azt mondta, az utolsó percben fogta el a bajt, mert tüdőcsúcshurut fenyegetett engem, aki beteg soha nem voltam. Jó táplálkozás, sok pihenés és rendbe jövök. Jólesett az otthon a nehéz tél után, bár anyám felét sem tudta nélkülözéseimnek, mert soha nem panaszkodtam. Boldog voltam Marika két édes gyermekével, akiket rajongásig szerettem. Sokat kellett pihennem, sok szabadidőm volt, és a szomszédban lakó kedves barátnőm gyakran felkeresett.

Egyszer eszembe jutott valami. Andor József nagybátyám 1908 őszén a nagy spanyoljárvány idején meghalt. Özvegye egyedül maradt egyetlen leányával, és nem bírta kiheverni ezt a csapást. Gyámoltalan, ideges, infantilis valaki volt, és mindenáron érintkezésbe akart kerülni férjével. A közelben lakott egy nagy spiritiszta barátnője, aki állítólag többször beszélt már nagybátyám szellemével. Én gyakran voltam náluk, ott ebédeltem, és sokszor könyörgött, segítsek neki megidézni bátyám szellemét. Én csak nevettem rajta, soha eszembe nem jutott ilyesmi. Egyszer, amikor nagy társaság volt náluk, könyörgött nekem, hogy próbáljuk meg. Végre engedtem kérésének. Egy nagy fehér lapra nagy kört rajzoltunk. Ennek belső széleit cikk-cakkal körülírtuk, annyi cikk-cakk, ahány betűje van az ABC-nek. Azután a kör közepébe kis könnyű borospoharat tettünk szájával lefelé fordítva. Mutatóujjunkat könnyedén a talpára kellett tenni egymással szemben. Csendet parancsoltunk a viccelő, nevető fiatalságnak, és halálos komolyan megszólalt nagynéném:

– Kedves szellem, jelenj meg, s ha itt vagy, írd le a nevedet!

Vártunk. Egyszer csak a pohár megindult lassan, lomhán a betűk felé. Aztán egyre gyorsabban száguldott, meg is állt egy-egy betűnél, de értelmes szót nem akart kihozni. Abbahagytuk. Engem nem is foglalkoztatott tovább, volt nekem mivel foglalkoznom. Otthon unalmamban eszembe jutott ez a játék – mert csak annak tekintettem. Barátnőm csodált engem, mindig mindent megtett a kedvemért, kicsit uraltam őt szeretetemmel. Megpróbáltuk együtt ezt a heccet. Túl jól sikerült. Úgy futott a pohár a fehér lapon, hogy alig tudtuk leolvasni, és szavakká formálni a betűket. Sándor nevű szellem jelentkezett. Elmondta, hogy állandóan kísér engem, ott van a szerepléseimnél, vigyáz rám. Nem tudtam komolyan venni, inkább azon bosszankodtam, miért nincs az életben, a valóságban ilyen hűséges kísérőm. Azt is megmondta, hogy én vagyok a médium, barátnőm csak segít nekem. Érdekelt, izgatott is kicsit ez a dolog, de óvakodtam attól, hogy mélyebben belemerüljek, mert egy-egy ilyen játék után határozott fáradtságot éreztem. Nem is tudtam, ma sem tudom, mit higgyek az egész dologról. Hogy a poharat nem mi mozgattuk, az biztos, hogy egy ilyen Sándort nem ismertem, az is biztos. Úgy oldottam meg magamban ezt a problémát, hogy mi emberek csak azokat a dolgokat foghatjuk fel, ami az öt érzékünk segítségével felfogható, ki tudja, mi minden van még ezenkívül a nagy világmindenségben. Hogy életem e kis epizódjára miért tértem ki, az majd kiderül a későbbiekben.

Múltak a hetek, és én meggyógyultam. Útra keltem ismét, hogy folytassam a küzdelmet a teljes bizonytalanságban. De nem féltem. Bíztam saját harcos erőmben. Pedig tudtam hogy a sovány kis ösztöndíj már csak pár hónapig tart, és segítséget sehonnan sem remélhetek. Április volt, mikor újra Pestre utaztam, folytattam a tanulást a Mesternél. Edittel tanakodtunk, mi is legyen velem. Annak a kedves barátnőnknek a bátyja, akinél Tibort megismertem, bejáratos volt a gazdag lipótvárosi családokhoz. Ő megtudta hogy az egyik jó ismerőse kisleánya mellé tanárnőt keres, aki előkészítené a gimnáziumra, és tovább is korrepetálna vele. Engem ajánlott. Megkaptam a címet, elmentem bemutatkozni. Az Andrássy út 2-ben a harmadik emeleten egy nagy lakás ajtaja előtt álltam. Az ajtón tábla hirdette egy híres ügyvéd nevét. Becsengettem. Fekete ruhás, fehér kötényes szobalány nyitott ajtót, és bevezetett egy műkincsekkel telerakott, csodaszép szobába. Nem sokat remélhettem, hiszen olyan ajánlatot készültem nekik tenni, hogy annak elfogadása a lehetetlenséggel volt határos. Nálam voltak irataim: kitűnő érettségi bizonyítványom, indexem, alapvizsga-bizonyítványom. A szobaleány leültetett, és pár perc múlva megjelentek a szülők. Magas, hízásra hajlamos, fiatal szőke asszony, és nagyon elegáns, rendkívül intelligens, határozott modorú férfi. Elkezdtünk ismerkedni. Én azonnal kijelentettem, hogy előadó-művésznő vagyok, ezen a téren már értem is el eredményeket, erről nem vagyok hajlandó lemondani. De azt is tudomásukra hoztam, hogy kisleányuk tanítását nyugodtan rám bízhatják, ennek a szerepkörnek is meg tudok és meg akarok felelni. A férfi, aki rendkívül művelt volt, kicsit le is vizsgáztatott irodalomból. Azt is megmondtam, hogy nappal rendelkezésükre állok, de az estéimre szükségem van, részint a remélhető fellépéseim, részint a társadalmi összeköttetéseim fenntartása végett. Ezzel szemben viszont csak csekély zsebpénzt kérek, mert a teljes ellátásom meglesz. Nagyon elgondolkoztak mindketten azokon, amiket mondtam, de az volt az érzésem, hogy jó benyomást tettem rájuk. Az emberekkel való bánásmódra már eléggé megtanított az élet. De még nem nyertem meg a csatát. Végül behívták a kisleányt. Előttem állt egy csodaszép tízéves gyermek. Gyermekek és virágok nekem mindig sokat jelentettek. Derékig érő arany haja kibontva, szép, erős testalkat, bőre hamvasan rózsaszín, nagyon okos, nagy, szürkéskék szemek. Kitártam felé a karomat, és ő belerepült. Szegény kis gazdag gyerek. Akkor is egy boszorkányhoz hasonló, borzasztó német nevelőnője volt, akinek egyetlen fegyvere a kérlelhetetlen szigor és jólneveltség. Ez a gyermek azonnal megérezte bennem a barátot. Elmeséltem neki hogy van nekem egy édes kis húgocskám, akit Mirinek hívnak, s aki engem Endunak nevezett el, és tegez. Arra kértem őt, hogy ő is így hívjon engem, és tegezzen, mert én őt is nagyon akarom szeretni. Ezt még nem hallotta egy „Fräulein”-től sem. Meg volt kötve a barátság. (Szegény gyönyörű kis Máriám egy évvel ezelőtt halt meg New Yorkban delírium tremensben.) A kihallgatás véget ért. Elbúcsúztam. A szülők azt mondták, gondolkoznak ajánlatomon, és egy héten belül értesítenek. Én ezt a hetet arra használtam fel, hogy Ditrói ajánlásával elmentem jelentkezni egy-két színházhoz, hogy megnyugtassam önmagamat, de üresedés sehol sem volt, azonkívül mindenütt kívánták a színiakadémiai végzettséget. Aztán jelentkeztem egy bizottság előtt, amely vidéki színházakhoz keresett művészeket. Ott meghallgattak, kaptam volna két helyre is szerződést, de amikor megtudtam, mennyi a havi „gázsi”, kiszámítottam, hogy még lakásra és evésre is alig futná, nemhogy színházi ruhákra.

Egy hét múlva viszont megkaptam a választ L.-éktől. Alkalmaznak, és elfogadják feltételeimet. Az a bizonyos német kisasszony még náluk lakott, én csak nyár elején költözhettem hozzájuk, de addig is felkértek, hogy naponta járjak hozzájuk, és foglalkozzam Máriával. Életemben most kerültem másodszor a gazdagság árnyékába. De micsoda gazdagság volt ez! Lassanként rájöttem, kik is azok, akik alkalmaztak. Az apa régi elszegényedett erdélyi nemes családból származott vasúti tisztviselőnek volt a fia, anyja német származású volt, és korán felismerte, hogy fia kivételes észbeli tehetséggel rendelkezik. A piaristákhoz íratta be, ott egy kevésbé tehetséges, de nagyon gazdag zsidó báró iskolatársának lett az instruktora. Ez a család érettségi után mind a két fiút kiküldte Oxfordba az egyetemre. Hazatérve L. megszerezte az ügyvédi diplomát. Barátja, aki nagyon ragaszkodott hozzá, elvitte magával a jóképű, tehetséges, de szegény fiatal ügyvédet Budapest leggazdagabb iparmágnás családjához, ahol az egyetlen leányt neki kellett volna elvennie, de a leány L.-be szeretett bele, és a szülők több évi ellenkezése dacára hozzáment feleségül. A gazdag család aztán, mit volt mit tenni, a nagy iparvállalatok jogtanácsosává nevezte ki az ifjú férjet, és így L. megindult a gyors karrier felé. Politikai ambíciói is voltak. Nyelveket kitűnően beszélt. Hamarosan a Bethlen-kormány hűséges támogatója lett mint képviselő. Később a genfi interparlamentáris konferenciák egyik kiküldötte. Felesége egész különös asszony volt. Éles eszű, remek üzleti érzékkel rendelkezett, nagyon agilis, akin csak lehetett, segített, Budapest egyik legszenvedélyesebb és legkitűnőbb bridzsezője, de soha egy könyvet el nem olvasott. Mint feleség mintaszerű volt, férjét imádta, s az még ügyvédi dolgokban is kikérte tanácsát. Mint anya olyan volt, mint a legtöbb gazdag nő. Nem érdekelte a gyerek. Azt nézte csak, hogy jó kezekben legyen, de foglalkozni vele sem ideje, sem türelme nem volt. Én nagyon megszerettem ezt az asszonyt, ő is engem, és nagyon jó volt hozzám. A kis Máriában az első naptól kezdve bizalom és szeretet ébredt fel irántam, én is nagyon megszerettem őt. Esténként az ágya szélén ültem, és boldog volt, amikor elalvás előtt megcsókoltam. A Svábhegyen hatalmas telken két gyönyörű villája volt a családnak. A telek Béla király út felé eső részén gyönyörű virágos park terült el, és erre nyíltak ablakai az első villának. Ez volt L.-ék nyári rezidenciája. E mögött a villa mögött már az erdő kezdődött. S ebben épült fel a másik nagy villa, ahol L.-né nagynénje lakott a családjával. Jó karban tartott teniszpályájuk is volt, amit örömmel fedeztem fel.

1922. június 1-jén költöztem hozzájuk. Hatalmas Buick autó vitt fel minket Máriával a városi lakásból a Svábhegyre. Alkalmazott lettem. Egy fokkal magasabb kaszt volt ez, mint az első szobaleányé. Az én apám is képviselő és ügyvéd volt, éppúgy, mint L., de én szegény lettem, tanításból kellett megélnem tehát, az anya nagyságos asszony, az apa doktor úr lett számomra, a cselédség kisasszonynak hívott. A szülőktől nagy megtiszteltetés volt és a kezdődő barátság jele, hogy nem kisasszonyoztak le, mint a többi nevelőnőt, hanem Etának hívtak. Eddig mindig az volt a szokás, hogy a kisasszony együtt aludt Máriával. Nekem ez a gondolat elviselhetetlen volt. Féktelen szabadságszeretetem amúgy is gúzsba lett kötve. Egész napon át Máriával kellett foglalkoznom, ebédnél, vacsoránál feszélyezetten ülni a gazdag asztalnál, udvariaskodni, folyton csak alkalmazkodni. Este 9 órától szabad akartam lenni. Amint felértünk a hegyre, első dolgom volt terepszemlét tartani, és minden helyiséget kifürkészni, ahol egy különálló zugot találhatnék magamnak. A villa mögött állt egy hosszú faépület. Annak minden ablakán benéztem. Három szoba volt benne, az egyik a vasalószoba, a másik egy személyzeti szoba, a harmadik pedig a varrószoba. Ezt szemeltem ki magamnak, és kértem L.-nét, engedje meg hogy ott lakjam. Előbb nehezményezte, mondván, hogy nincs benne rendes fekvőhely, sem bútor, és midőn biztosítottam, hogy ez nekem nem fontos, csak a magány, hogy esténként tanulhassak, belenyugodott. Micsoda felszabadulás volt esténként ide belépni! Leráztam magamról a bilincseket, ember voltam, tanulhattam, sírhattam, hogy megint hogy megaláztak az L.-ék vendégei, akik átnéztek fölöttem, sokszor még kezet sem fogtak velem. Dühönghettem, hogy L.-né öccsei, akik velem egykorúak voltak, mily kegyet gyakoroltak, midőn vacsoránál szóba álltak velem, akinek kisujjában több kultúra és tehetség volt, mint az ő társaságukbeli leányokban.

Az egyetlen ember, aki ebben a társaságban egyenrangú félnek tekintett engem, K. bácsi volt, L.-nének a nagybátyja. Ő duplán is méltóságos volt mint nyugdíjas udvari tanácsos s mint aktív egyetemi professzor. A Közgazdasági Egyetemen a közlekedéspolitika professzora volt. Ők is a Svábhegyen nyaraltak, és mikor bemutattak neki, kikérte magának, hogy méltóságos urazzam, hívjam őt csak K. bácsinak. Egész nap írt, dolgozott, de este hat óra után elindult sétálni a parkban. Ezekre a sétákra kért, hogy kísérjem el. Mária ott ugrált körülöttünk. Kiderült, hogy olyan klasszikus irodalmi és zenei műveltséggel rendelkezik, amilyet azóta is ritkán láttam. Észrevettem, hogy a család unja, különcnek tartja, és lekezeli. Rendkívül puritán ember volt. Soha nem vette igénybe az autót, mindig gyalog járt be az egyetemre. Beszélgetéseink során kiderült, hogy soha el nem múló bánat nyomja lelkét. Két leányuk volt, s az idősebbik, akivel rajongásig szerették egymást, húszéves korában sztreptokokkusz-fertőzésben meghalt. E csapás után ő nemcsak hogy áttért a katolikus hitre, hiszen ezt tizenkilenc után nagyon sokan megtették, de meg is tért. Minden vasárnap misekönyvvel a kezében gyalog ment a Bazilikába a 10 órás zenés misére. Még egy különös dolog is kiderült köztünk. K. bácsi nagybátyja híres ügyvéd volt Budapesten, és ő, akinek kitűnő memóriája volt, emlékezett reá, hogy a bátyja sokat emlegetett egy nagyon tehetséges fiatal ügyvédet, aki az ő irodájában tanult. Ez az én apám volt. Ő hálás volt nekem, hogy meghallgattam előadásait, amit a család unt, én pedig neki azért, hogy egyenrangú félként kezelt. A séták után nemsokára jött a vacsora, s aztán bezárkóztam külön azilumomba. Ebben a kis szobában minden este kilenctől éjfélig élveztem szabadságomat. Írtam haza hosszú leveleket, készítettem elő a következő szezonra a repertoáromat, és olvastam a végtelenségig. Aztán a megállapodásunk szerint hetenként legalább kétszer este elmehettem Sch.-ék vagy Edit ölelő karjaiba. Ott aztán megduplázva ömlött ki belőlem a sok visszafojtott vidámságérzés. Ledobtam magamról a szervilis álarcot, amit a gazdagok előtt viselni voltam kénytelen.

Két életet éltem. Nem volt könnyű, de nagyon nagy előnyökkel járt. Elsősorban is megszabadultam az anyagi gondoktól. Nem kellett többet éheznem és fáznom, és ruhagondjaim sem voltak. Igaz, hogy ettől az időtől fogva egész életemen át soha nem olyan ruhában jártam, amit én választottam ki magamnak, hanem amilyet kaptam. Mert bőven kaptam a gazdagok által megunt ruhákból. Három évet töltöttem ebben a családban, és nemcsak L.-né árasztott el, hanem az ő anyja és nagynénje is megszerettek, és külföldi útjaikról hazatérve rám is gondoltak. Ettől az időtől kezdve már anyámat is segíthettem, és rövid szabadságokra hazatérve bőven vittem a Mária által kinőtt párizsi kis ruhákból az én drága kis Mirimnek. Emlékszem egy Karácsonyra. Nemcsak ruhákat vittem a két gyereknek, hanem egy hatalmas mackóval és egy legalább 70 cm hosszú, kerekeken járó fehér báránykával érkeztem haza, ma sem tudom, hogy bírtam ezekkel felszállni a vonatra. De én, ha nővérem két gyerekére gondoltam, semmi áldozattól nem riadtam vissza.

Amikor az ősz beállt, megkezdődött az iskola, beköltöztünk a városba. L.-né szívén viselte az én anyagi helyzetem megjavítását, és délelőttökre, amikor Mária iskolába járt, tanítványokat szerzett nekem. Abban az időben a gazdag gyerekek otthon végezték az elemit. Megtanultam az elemi iskola módszeres tanítását, és szívesen vállaltam ezt a munkát. Egyénileg mindig szerettem foglalkozni gyermekekkel, csak az iskolai tanítástól irtóztam. Aztán még volt valami, amihez szintén L.-né segített hozzá, és amit nagyon kedveltem, mert érintette irodalmi ambícióimat. Egyik jó ismerőse német nőt vett el feleségül, és engem ajánlott, hogy tanítsam meg a magyar nyelvre. Nekifogtam jóformán minden segédkönyv nélkül, magam dolgozva ki egy szisztémát. Így nyelvünket tanítva jöttem rá a magyar nyelv gazdag és színes kifejező erejére, tömörségére, nagyszerű logikai felépítésére. Élvezet volt a tanítás. Az első sikeremnek híre ment, egymásnak ajánlottak, divatba jöttem, szinte az előkelőséghez tartozott, hogy a “nagy” társaság idegen származású tagjai tőlem tanuljanak magyarul. Három hónap alatt minden tanítványomat átsegítettem a nyelvtani nehézségeken, mindegyik beszélni kezdett, nekem pedig már betétkönyvem is volt a bankban, pedig állandóan ment a segítség anyámnak. Felnőtt tanítványaimmal egyénileg foglalkoztam. Az első óra után meg tudtam állapítani, melyik típushoz tartozik. Voltak ösztönösek, akik nem bírták a sok nyelvtani magyarázatot, voltak, akik csak a nyelvtan alapos ismeretével tudtak tovább haladni. A legnehezebb volt a “haben” ige hiánya. “Nekem van házam. = Mir ist mein Haus.” És az alanyi és tárgyas ragozás. Mikor nagyjából túl voltunk a nyelvtanon, akkor egy gyönyörű óhajtó mondattal mutattam be nyelvünk csodálatos tömörségét: “Szeretném, ha szeretnének.” És azt is diadallal bizonyítottam be, hogy nincs egyetlen nyugati nyelv sem, amely egyetlen szóval tudná kifejezni azt, hogy “szeretlek”. Hát ez volt az egyik életem három éven keresztül. Délelőtt futkosás a magántanítványokhoz, délután Mária, este aztán levetettem az álruhát, és felvettem igazi énemet.

Amint már említettem, gyakran jártam Edithez, aki akkor megint új életet kezdett. Élt Debrecenben egy rajztanár, aki a fém- és faipari szakiskolában tanított, amellett nagyon jó ötvösművész volt, és régi iskola módján megbízható portrékat festett. Egyébként arról volt nevezetes, hogy nagyon szerette a nőket, és ezért nem is nősült meg, inkább úton-útfélen udvarolt. Edit jól ismerte őt már Debrecenből, neki is szívesen mondott szépeket. Jó megjelenésű, csinos barna férfi volt. Gyakran járt Pestre, és Editet meg-meglátogatta. A végén szerelem lett belőle, és összeházasodtak. Szegény Edit a maga rajongó lelkével csodát látott ebben az emberben is, és elhatározta, hogy nagy festőt csinál az eddig mellőzött zseniből. Ő már akkor állásban volt. A Vöröskereszt elnöke mellett mint titkárnő működött, és a külföldi levelezéseket végezte. Nagy értékű debreceni házát eladta, annak egy részéből a Naphegy utcán lelépéssel vett egy kétszobás lakást, a többit elég előnytelenül fektette be. Férje nyugdíjaztatta magát, és megpróbált beletörni a házasság jármába. Ez még könnyebben ment neki, mint az, hogy ő ezután nagy festő lesz. Negyvenéves elmúlt, mint tanár kitűnően működött, gyönyörűen kalapálta az ezüstlemezeket, itt-ott jó portrékat festett, de összeköttetések révén nem akart híres festő lenni. Ez a házasság Editet egy pár évre boldoggá tette, de aztán itt is jöttek a problémák.

A Naphegy utcai lakásba végre felkerülhetett Edit Bechstein zongorája, és újra megkezdődött nála a nagy zenei és társadalmi élet. Mint szellemi mecénás nála nagyobb nem lehetett senki. Ha valahol valaki felfedezett egy tehetséget, azért ő semmi fáradságot nem sajnált, hogy azt előbbre vigye, és méltó helyen lássa. Így indult el Báthy Anna az ő szalonjából, nála hallottam először zongorázni a nagy tehetségű fiatal Hernádi Lajost. Megfordult nála az idős Hubai házaspár a grófnő feleséggel, és sok neves író. Mikor felesége lett B-nek, akkor aztán sorra jöttek a híres festők és szobrászok is. Reklámozta B-t, levitte két hónapra Olaszországba, hogy tanuljon, és határozottan óriási haladást mutatott pár év múlva. De ez neki nem jelentett örömet, ő erre nem vágyott. Ennek dacára, mikor már a szűk Naphegy utcai lakásból átköltöztek egy impozáns nagy műteremlakásba, pár kitűnő portrét csinált közéleti emberekről és művészekről. A nagy összejöveteleken én mindig részt vettem, mindig szavaltam, így tágult a kör körülöttem. Ezek az évek: ’22, ’23, ’24, a Trianon utáni nehéz évek voltak. Az irredentizmus hódított. Erdély elvesztése különösen fájdalmas volt. Terjedtek Végvári versei: “Eredj, ha tudsz”, “Nagy magyar télben”. Sok író, költő átszivárgott szegényen, koldusan onnan, nehéz volt állást foglalni. Csak Kálmán bátyámtól hallottam: megérdemeltük, nem kaphattunk mást, évtizedeken át bűnös volt nemzetiségi politikánk. Én tengtem-lengtem jobb és bal között. Inkább bal felé, mert erre tanított szegénységem, Kálmán bátyám, a sok koldussors és Ady. De azért Végvárit is szavaltam, ha arra kértek, hisz annak a mélyén is őszinte fájdalom élt. Egy fellépésem alkalmával megismerkedtem Bodor Aladárral, akivel azonnal kiderítettük a rokonságot, hiszen Szatmár megyében ott éltek az én Bodor rokonaim. Ők hívtak meg a Pátria klubba, amely családi esteket rendezett, és felkértek, hogy ott szavaljak. Fizettek is valamit, és minden fellépés láncszerűen hozta magával a következőt. Itteni első fellépésem felejthetetlen lett számomra, mert itt ismertem meg a Bodorék társaságában Bohuniczky Szefit, a későbbi kitűnő írónőt. Életre szóló barátság lett belőle. Hogy jellemezzem őt, aki annyira különleges és senkihez nem hasonlítható? Már külseje is megkapó volt. Aranyszőke haját középen elválasztva, simán hátrafésülve, tarkóján egy kis kontyba csavarva viselte. Fényes kék szeme állandóan mosolygott. Minden kenegetéstől mentes, rózsás arcszín. Fiatal volt, de soha nem láttam rajta mást, mint puritán egyszerűséggel megvarrt fekete, fehér, szürke vagy sötétkék ruhát. Férje tanár volt, ’19 után állását elvesztette, magánórákból tengődtek. Szegények voltak. De Szefinél gazdagabbat sose láttam. Csak nevetett a nyomorúságukon, ragyogó, élénk szelleméből mindenkinek adott. Soha senki kegyét nem kereste, soha nem alázkodott meg senki előtt, ha megjelent, egy pillanat alatt mindenki figyelmét magára vonta. Neves írókkal szállt ragyogó szellemességgel vitába, kérlelhetetlenül őszinte volt. Szegényes otthona mindig tele volt vendéggel, hozzá mindenki boldogan ment, ő annál kevesebbet ment másokhoz. Csüggedést nem ismerő örök fiatal lélek, telve sok emberszeretettel, és remek idegrendszer. Ilyen volt ő, amikor megismertem és megszerettem, és ilyen ma is. Gazdagabb lettem általa is, és mentem tovább a megkezdett úton.

Sch. Béla bácsi bemutatott Vikár Bélának, a La Fontaine Társaság nagyszerű elnökének. Mintha most is látnám magas alakját, nagy fehérszakállas, jóságos arcát, fiatalos szelleme pedig ámulatba ejtett. Attól fogva, hogy megismert, állandó előadója lettem ennek a legnívósabb irodalmi társaságnak. Vidékre is gyakran elvitt magával. Mind gyakrabban rendeztek különböző társaságok, kulturális egyesületek műsoros estélyeket. Ebben az időben sokat szerepeltem, kezdtek már ismerni. Neves művészekkel léptem fel, honorárium is akadt. Vannak lelkemben homályosan élő képek, amelyek nem rögződtek meg élesebben, de van egy pár felejthetetlen tiszta emlékem is. A soproni Frankenburg Irodalmi Társaság Pesten is tartott fenn egy kis közösséget. Ezek minden évben december 16-án a “hűség városa” emlékére nagy estélyt rendeztek, és utána díszes vacsora volt. Felkértek szavalni. Akkor már volt több estélyi ruhám is, a kedves kis régi varrónőm, akit behoztam L.-ékhez házivarrónőnek, szép toaletteket készített nekem a gazdagok levetett ruháiból. Milyen boldogan és izgatottan készülődtem minden fellépésemre! Vajon milyen élmény, milyen siker vár rám? Midőn először mentem erre a soproni estre, benyitottam a művészszobába, és ott találtam a „nagyasszonyt”, Jászai Marit. Ó, milyen kicsinek éreztem magam egyszerre! Bemutatkoztam, és szerényen félrehúzódtam. Őt a rendezőség körülvette, aztán megkezdődött a műsor. Mindkettőnk száma lement. Egyedül találtam magam vele a művészszobában. Látta, hogy a szavalás után kimerültség van rajtam, megkérdezte:

– Fáradt, kisleány?

– Igen – feleltem. – Szavalás után mindig.

– Ó – mondja ő –, mit tudja azt a közönség, min megyünk mi keresztül, mikor ott fenn a dobogón meggyújtjuk magunkat, és lobogunk, mint egy fáklya!

Ezeket a szavait soha el nem felejtettem. Még egy emlékem van vele kapcsolatban. A La Fontaine Társaság minden március 15-én matinét rendezett. Ezen évek óta a nagyasszony szavalta el a Szózatot. A közös szereplésünket követő március 15-én betegen feküdt. Vikár Béla engem tisztelt meg azzal, hogy a Szózatot elszavaljam. Mindent elkövettem, hogy méltó utód legyek. Ő később megkérdezte, ki szavalta el helyette a Szózatot. Midőn megtudta, hogy én, azt mondta: „Akkor nyugodt vagyok, mert az a kisleány tud szavalni.” A drága jó Vikár Béla sietett ezt nekem elmondani, és én egész életemben erre a dicséretre voltam a legbüszkébb.

Aztán jött valami csodálatos meleg sugárzás az életembe. Oly nehéz ilyen megtörten és öregen beszélni a szerelemről! Szeretném szemérmesen elhallgatni, de akkor nem lenne őszinte a kép, amit életemről írok. Enélkül pedig semmi értelme az egésznek. Nem tudom, milyen alkalomból, de arra emlékszem, hogy valami nagy estély volt a budai Vígadóban. Én több verset szavaltam, köztük természetesen Adyt, hisz erre specializáltam magam, és ha magam választhattam, mindig Ady-verset mondtam. Ezen az estén a Sóhajtás a hajnalban is szerepelt a műsoromon. Midőn ez a számom lement, mint mindig, szédelegve és még teljesen a versmondás nagy átélésével, félig még mámorban a sikertől, bebotorkáltam a művészszobába, és leültem. Ilyenkor nem tudtam pár percig senkivel beszélni. Egyszer csak előttem áll valaki, és azt mondja:

– Köszönöm, művésznő, ezerszer köszönöm, amit értem tett.

Felnéztem. Egy karcsú, magas fiatalember állt előttem, sápadt arc, mélyen ülő, szomorú, nagy barna szemek, kicsit hullámos fekete haj. Én csodálkozva néztem rá, hogy mit köszön meg nekem, és ekkor átnyújtotta Ady Új versek c. kötetét, amelynek első oldalán pár meleg sor, és utána két taktus lekottázva, aláírva: “És mind a másé”. Mintha mindig ismertük volna egymást. Elmondta, hogy zeneszerző, és hetek óta gyötrődik, mert nem találta meg a Sóhajtás a hajnalban zenei hangulatát. Éjjel-nappal foglalkoztatta, de nem bírt vele elkészülni. Az én előadásom nyomán megszületett benne ennek a csodálatos versnek a zenéje, és ezt köszönte meg nekem. Megéreztem, őt kerestem eddig, ő kell nekem, végre eljutottam a nagy szerelemhez, összeillünk, ó, milyen boldogok leszünk! Nemcsak sikerem lesz, boldog is leszek. Ilyen gondolatok cikáztak át bennem egészen öntudatlanul az első percek után, hogy megismertem. Egész este nem mozdult el mellőlem, valami szellemes fanyar humor és végtelen szelíd kedvesség áradt belőle. Kölcsönösen elmeséltük egymásnak életünket. Hazakísért. Megbeszéltük, hogy elviszem őt Edithez a legközelebbi zenedélutánjára, megígérte, hogy addigra elkészíti a Sóhajtás a hajnalban kottáját. Teljesen él már benne a muzsika az én előadásom nyomán. Ó, hogy ujjongott bennem minden! Másnap este rohantam Edithez. Őt aztán nem kellett agitálnom, ha egy fiatal muzsikusról volt szó, mondta, hogy csak hozzam el okvetlenül. Báthy Anna, a gyönyörű szopránhangú fiatal énekesnő is ott lesz, a többi majd elválik.

Másnap reggel, amint elindultam a magánórámra, István a kapu előtt várt. Zavarban voltam, mert nemcsak két életet éltem, de a kinézésem is kétféle volt. Nappal sápadt, szürke kis nő, amilyen százszámra szaladgál munka után, de este kiragyogtam, szép és érdekes voltam. Jaj, gondoltam, most vége a varázsnak, amit este sugároztam felé, mi lesz? De ő kedves, mókás és végtelen gyöngéd volt. Aztán eljött az este, amikor együtt elmentünk Edithez. Olyan lámpalázam volt, mint egy fellépésem előtt sem. Mi lesz, nem fogok-e kudarcot vallani az én drága kis barátommal, aki rövid idő alatt annyira a szívemhez nőtt? Ő csak jött velem nyugodtan, elfogulatlanul, mint aki nagyon biztos a dolgában. Nagy társaságot találtunk. Edit bűbájos kedvességgel fogadta, és vitte magával, hogy bemutassa sorra mindenkinek. Aztán leültette a zongorához. Én szívdobogva egy sötét sarokba húzódtam. Ő már tudja – gondoltam magamban –, hogy én mit tudok, de én most fogom megtudni, hogy ő mit tud. Úgy ültem, hogy láthassam az arcát és kezét, és felhangzott Chopin Nocturne-je. Az első taktusok után tudtam, hogy nagy művész, és úgy zongorázik, ahogyan még senkitől sem hallottam. Arcát mélységes szomorúság öntötte el. Percről percre jobban éreztem, hogy testem-lelkem csupa szerelem, s csak egy vágyam volt, hogy a szomorúságot lesimogassam a lelkéről. Mi bánthatja?

Teljes sikert aratott. Mindenki hallani akarta most már a saját szerzeményeit. És elkezdte intonálni a Sóhajtás a hajnalban első akkordjait, aztán magát kísérve, rekedt hangon énekelte a dalt. Kísérteties csendben hallgatta mindenki. Az utolsó „és mind a másé” egy kétségbeesett nagy sóhajtás volt. És akkor felállt. Báthy Anna odasietett a zongorához, meleg kézszorítással gratulált neki, és már a kezében volt a kotta. Az ő legnagyobb művészi ereje az érzésnek és szenvedésnek mély átérzése volt. Intett Istvánnak, és már énekelte is a dalt. Csodálatos volt. István sikere betetőződött, és én boldog voltam. Hazakísért. Köszönte, hogy megismerhette Editet. Sokszor találkoztunk. Ő akkor már tanár volt egy fővárosi zeneiskolában a zongora tanszakon. Nagy ismeretsége volt, sokszor szerepelt, és volt úgy, hogy együtt is felléptünk. Csupa figyelem és kedvesség volt irántam. Ahányszor találkoztunk, mindig hozott valamit, amivel tudta, hogy örömet szerez. Ahogy rám nézett, ahogy megcsókolta a kezemet, éreztem, hogy szeret. Csak nem értettem, miért nem beszél róla. Hónapok teltek így el. Aztán egy este, mikor már érzései nagyon is izzóvá váltak, és az egymás utáni vágy ott lobogott mindkettőnk szemében, megszólalt:

– Édes, én csak addig szerethetem magát, amíg maga nem szeret engem. Ha megérzem, hogy belém szeretett, elhagyom, pedig nagyon fog fájni.

Alig volt erőm, hogy megkérdezzem: “Miért?” Sokáig hallgatott, aztán megszólalt:

– Nekem súlyos szívbajom van, bármelyik percben meghalhatok.

Aztán megtudta, hogy nagyon szeretem, hogy vállalok érte bármilyen sorsot. Minden hiába volt. Elhagyott. Pár év múlva, mikor már a Tibor felesége voltam, a zongoránál érte a halál. Amikor nagyon boldogtalan voltam, kimentem hozzá a temetőbe, leültem a sírjához, és kérdeztem, sokszor egymás után: „Miért, miért, miért?…”

Ezen a bánaton is, mint életem minden nagy bánatán átsegített a munka és a kötelesség. Élnem kellett, és segíteni anyámnak. Az ezt követő nyáron elvittek L.-ék magukkal utazni. Először Svájcba mentünk, Engadinba. Nagy élmény volt számomra a havasok világa. St. Moritz egy gyönyörű hideg tó partján épült előkelő hotelekkel, ahova a világ minden tájáról érkeztek a gazdagok. Jártuk Máriával a csodálatos néma fenyveseket, voltunk olyan magaslatokon, ahol augusztusban mindent hó borított, és nekem, az Alföld gyermekének nehéz volt elviselni ezt a sok félelmetesen nagy szépséget. Nyomasztólag hatottak rám a hatalmas gleccserek, amelyek a halál mozdulatlan némaságát küldték felém. Aztán egy reggelen L.-ék titokzatosan bejelentették, hogy csomagolunk, és utazunk. Meglepetést tartogattak számunkra. Csak mikor már a híres Bernina vasúton ültünk, tudtuk meg, hogy Olaszországba megyünk. A kis vonat eleinte mindig magasabbra kapaszkodott a hágón, és hosszú ideig úgy éreztem, hogy a halál országába jutottunk. Bocklin Halálszigetét láttam magam előtt. Mindenütt hó, jég, sem növényzet, sem állat, csak végtelen csend. Szép volt, de félelmetesen szép. Aztán egyszer csak gyorsulni kezdett a vonat, éreztük, hogy lefelé megyünk, és zöld foltok váltották fel az örök fehérséget. Kezdtük ledobálni magunkról a meleg kabátokat. Talán befűtötték a vonatot? És íme, az ablakból már a nyár csodálatos pompája tárult elénk. Megérkeztünk a nagy Lombard-síkságra. Én úgy éreztem, hogy hazaértem, s az első olasz táj láttára az a gondolat suhant át bennem, hogy csak egy véletlen, hogy nem itt születtem, ez is hazám lehetett volna. Már nem emlékszem, melyik állomáson szálltunk át abba a vonatba, amely a Comói-tó partjára vitt minket. Belaggióban kötöttünk ki, ahol olyan szállóban laktunk, amely valaha híres főúri kastély volt. A csodálatos szépségű, sötétkék vizű tó partján épült. Pálmákkal, azáleákkal és más délszaki növényekkel teleültetett parkjában óraszám el lehetett sétálni. De még ennél is többet ért az árkádokkal megrakott kis utcák sora, ahol piaci árusok hangos szóval, vidáman árulták ezerféle tarka-barka, kedves apróságaikat. Mindenki nevetett, és mindenki kiabált. És azok a bambinók, akik állandóan kinyújtott kis fekete tenyerükkel hozzánk oldalogtak! Minden együtt bűbájos és csodálatos volt. Egyszerűen Olaszország. Egy hetet töltöttünk itt, és tovább mentünk utunk végcélja, Velence felé. Leírhatatlan az a benyomás, amit a tenger tett rám és Velence szépsége. És egy olyan útikalauz, mint L., aki minden híres palotának és hídnak tudta a történetét. De a legnagyobb csodát nem a gondolák, nem a Lido jelentette nekem, hanem a képtárak és templomok. Mint minden művészet, a képzőművészet is nagyon érdekelt, és főleg a képek. Egyszerre belecseppentem a reneszánsz ezer csodájába. Sokszor azt hittem, álmodom, az nem lehet igaz, hogy én, a szegény kis koldus itt állok Tintoretto, Michelangelo, Rafael és a többi nagyok előtt. Aztán eszembe jutott, hogy a gazdagság árnyékában élek. Nem egy hozzám illő élettárssal nézem ezeket a csodákat, nem lehet mellettem István, akinek megszoríthatnám a kezét, ha átfut rajtam az elragadtatás, alkalmazottja vagyok csak a gazdagoknak. Azért az élmény beleivódott a lelkembe, s ki tudja, nem lettem-e általa gazdagabb, mint ők. Aztán jött még egy kellemetlen incidens. A Szt. Márk templomban éppen fényes misét celebráltak, és L., bár nem volt vallásos, akarta, hogy ezt is lássuk. A tömegben kilopták a belső tárcáját összes pénzével. Szerencsére már az út végén voltunk, és sürgönyileg a bankja átutalt pénzt, hogy visszautazhassunk. Jobban sajnálta a tárcát, amiben apja utolsó levelét őrizte. Bejelentette a rendőrségen, ott biztatták, hogy a tárcákat a „becsületes tolvajok” az összes iratok tartalmával, pénztől megszabadítva be szokták dobni a levélszekrénybe. Vonatunk már induláshoz fütyült, amikor az állomásfőnök rohant ki az irodájából. – Signore! – És a mozgó vonatra felnyújtotta a tárcát az összes iratokkal.

Mire Pestre értünk, már szeptember volt, ez volt a harmadik szezon, amit itt töltöttem. Sok munka várt rám. Rengeteg tanítás, rengeteg tanulás. Repertoáromban Ady mellett szerepelt Várnai Zseni, Kosztolányi Dezső Szegény kisgyermek panaszai és Áprily Lajos, akinek költészetét nagyon megszerettem. Babits-verseket sohase szavaltam, pedig szerettem és csodáltam ezt a nagy költőt, de éreztem, hogy az ő hangvételét nem tudnám visszaadni. Őt Simonffy Margó tudta nagyon finoman interpretálni. Ezen a télen sokat szerepeltem, és azt mondhatnám, hogy életem delelőjén álltam. Az egyik gazdag tanítványomtól kaptam egy csodálatos estélyi ruhát, amit ő háromszori felvétel után megunt. Aranylamé ruha volt. Remekül állt nekem. Ha ebben felléptem, a férfiak csak úgy nyüzsögtek körülöttem. Persze azt hitték, hogy gazdag nő lehetek, vagy legalább is gazdag barátom van. Hogyan sejthették volna, hogy egy dúsgazdag nő levetett ruhája van rajtam? Amikor észrevették, hogy nem vár rám autó, és nem vagyok hajlandó csak úgy odadobni magam, eloldalogtak. Barátnőnek mindegyik vállalt volna, feleségnek nem, mert féltek a szegénységemtől. Pedig ezen a téren nem kellett tőlem félni. Gazdagabb voltam, mint sok gazdag asszony, aki többet költött és kártyázott el a jövedelménél. Én az én keresetemből mindig félre tudtam tenni, s nem szorultam senkire. Az asszonyi életre nagyon is érett voltam. Huszonhatodik évembe léptem, élettársra vágytam, akinek én is társa lehetnék.

Ezen a télen a Frankenburg Irodalmi Társaság meghívott Sopronba egy nagyszabású irodalmi estre. Örömmel vállaltam, sok ismerősöm is volt már ebből a körből, s mindig vonzott ez a város, mert tudtam, hogy a vidéki városok közül kulturális vonatkozásban az elsők között van. A gyönyörű ruhámat vittem magammal. Főleg Ady-verseket szavaltam. A siker leírhatatlan volt. Az estélyt nagy vacsora követte a Pannonia elegáns éttermében. Két fiatalember közé kerültem, illetve azok vindikálták maguknak, hogy mellém ülhessenek. Az egyik a város nagystílű fiatal festőművésze, a másik egy gazdag nagykereskedő család fia, maga is már beltagja az üzletnek. Jó barátok voltak, igyekeztek egymást túllicitálni, hogy megnyerjék tetszésemet. Én ragyogó jó hangulatban voltam, a siker boldogsága bennem lobogott, sziporkáztam hol jobbra, hol balra. Vacsora után egy gazdag művészetkedvelő agglegény meghívta az egész társaságot a lakására. Ott zene, hangulatvilágítás, tánc, tánc hajnalig. Ha mégis eltikkadtam és levetettem magam egy karosszékbe, a két férfiú szórakoztatott. Aztán jött a hajnal. A szállodában átöltöztem, és mind kikísértek az állomásra. Felszálltam a vonatra. Megszűnt a varázslat. Pesten leszálltam mint fáradt, szürke kis veréb, akinek délután már Máriát kell korrepetálnia, és L.-nek hálásan megköszönni, hogy szabadságot adott erre az útra. A soproni emlék úgy élt bennem, mint egy szép álom. És István után most éreztem először, hogy újra megmozdult bennem valami. Az egyik fiatalember, a kereskedő elkérte a címemet. Volt benne valami megkapó. Halkan beszélt, csendes, lefékezett mozdulatai voltak, kicsit effeminált. Ábrándos, kissé bánatos kifejezésű kék szemek, szőke haj. Megtetszett nekem. Finoman közeledett hozzám azon az éjszakán. Nem volt benne semmi mohó férfiéhség. Sokat gondoltam rá. Szavalgattam magamban ifjúkori kedvenc költőnőm, Reinhardt Piroska versét:

 

„Emberek jönnek és emberek mennek

És olykor egy szempár a szemembe néz

S bár szavai még a fülembe csengnek

Ő maga már a messzeségbe vész.”

 

Ilyen szentimentális hangulatban voltam. Aztán pár nap múlva levél jött Sopronból. Dobogó szívvel bontottam fel, vajon melyik írt a kettő közül. Ő volt. Még ott, azon az éjszakán elmondta, hogy gyakran jár Pestre, és szeretne velem találkozni. Hol láthatna? Kínos kérdés. Én L.-éknél nem fogadhattam senkit. Otthonom nem volt. Edithez nem állíthattam be egy vadidegen fiatalemberrel. István, az más volt: muzsikus. Mit feleljek, hol találkozhatnánk. Épp farsang volt, és Sch. Mankáékkal gyakran elmentünk a Gellértben rendezett fehérrózsa-bálokra. Azt feleltem neki, két hét múlva megtalálhat ezen a bálon. Ott is volt. Egész éjjel mással nem táncoltam, csak vele, és tánc után megpihenve sokat beszélgettünk. Ismerkedtünk. Ő megtudta az én helyzetemet, én az övét. Apja öreg, beteges ember, anyja rég halott, egy bátyja és nővére Pesten előkelő bankár családba házasodtak, rá, a kisebb fiúra vár az üzlet vezetése. Rögtön kiderült róla, hogy nagy tudással és műveltséggel rendelkezik. Irodalmi érdeklődés fűti, verseket ír. Kitűnően beszél nyelveket, a doktorátust Lipcsében szerezte meg. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy ez az enervált, mindig kicsit álmos és intellektuális beállítottságú ember hogy tud majd egy nagy üzletet vezetni. Nagyon őszintén elmondott mindent, azt is, hogy a súlyos gazdasági helyzet csaknem a csőd szélére juttatta őket. Ha ilyesmiről beszélt, gondterhelt volt az arca, aztán hirtelen átcsapott fanyar, szellemes humorba és öniróniába. Egyre jobban megtetszett nekem. Jött a levelezés. Mindketten kijátszottuk e téren szellemi fegyvereinket, de ő, bár éreztem, tetszem neki, és nagyon gyöngéd volt hozzám, minden szavára vigyázott, amelyből én egy életre szóló reményt meríthettem volna. Közben kitavaszodott, és ha Pestre jött, óraszám sétáltunk a Margitszigeten. Egyszer hosszas hallgatás után elmondta, hogy az apja folyton unszolja, vegyen el egy gazdag leányt, mert csak ezzel mentheti meg az üzletet. Megértettem. Megint a szegénységem. Rettentő fájdalom hasított belém. Szerelmes lettem ebbe az emberbe, nem is tudnám megmagyarázni, mi vonzott hozzá. Talán az én erőm vonzotta az ő fáradt gyengeségét, s most íme, kimondta, reménytelen. Nem szóltam semmit. Ebben az egyben nagyon büszke voltam. Ha ő nem érzi, hogy az én szegénységemtől nem kell félni, én nem magyarázkodom. A tőke nem a hátam mögött, hanem bennem van, amit el nem vehet senki, amit, amíg egészségem tart, csőd nem fenyeget. Én sem szellemileg, sem anyagilag nem jelenthetek már terhet egy családnak sem. Annyit keresek, amennyit akarok. Nagy ütés ért, de a barátságunk azért tovább tartott. Ő nem sietett gazdagon nősülni.

Ezt a tavaszt követő nyáron hosszabb szabadságra hazatértem. Ha meg is volt már csonkítva a kert, még mindig nagyon sokat jelentett az otthonom. Ott volt Marika két drága gyermeke, anyám, vidám esti összejövetelek Gyula bátyámmal, kedves sógornőmmel, régi barátaimmal. Sok meghívás tanyákra, kirándulások a Sóstóra. És ott volt a közvetlen szomszédságban régi kedves barátnőm és társam a szellemidézésben. Ő sem ment még férjhez, de a regénye már készülődött. Én meg csak úgy reménytelenül reménykedtem, hátha jön valami csoda, és F. bátran vállalni fog engem, vagyontalanságommal együtt, hiszen éreztem, hogy vonzódik hozzám. Itt már csak a szellemek segíthetnek – nevettünk barátnőmmel. Meg kell őket kérdezni, hátha látnak a jövőbe is. Összeültünk, és kuncogva kértük a kedves szellemet, hogy jelenjen meg. Megjelent. Bemutatkozott. Róbertnek hívták. Nagyon udvariasan megkérdeztük, mikor megyek férjhez. Minden vonakodás nélkül leírta: “Jövő év tavaszán.” De kihez? Ezt nem mondja meg, mert nem akar előre befolyásolni. Könyörgésre fogtuk a dolgot. Legalább azt mondja meg, hová való az illető, aki férjem lesz. Nagy nehezen mozdult a pohár, és leírta: „Sopron…” Jaj, de boldog voltam. De nem állt meg, hanem tovább ment – „megye”. Szóval Sopron megye. – A nevét, legalább a keresztnevét, kedves szellem! – „Tibor.” – Ilyet én nem ismerek – mondtam. Tudniillik Tibor azóta, hogy eltűnt a szemem elől, az emlékezetemben sem maradt meg, soha nem gondoltam rá. Na, mindegy, úgysem komoly dolog ez, csak nevetni kell rajta. Élveztem a szabadságot, a nyarat, az otthont, mert bizony L.-nél szolgai lekötöttségben éltem. Aztán reménykedve néztem az új szezon elé. És valóban, ez az ősz nagy eseményeket tartogatott számomra.

1924 ősze volt. Debrecenben elkészült az ország első Ady-emlékműve. Ennek a leleplezésére készült a város. Az én egykori kis gárdám néhány tagja ott élt még, és emlékeztek az én szavalásaimra. Azonkívül Ady Lajos is hallott tőlem Ady-verseket szavalni valamelyik estélyen, s a női előadók közül engem tartott alkalmasnak nagy fivére verseinek elmondására. Ilyen nagy megtiszteltetésről álmodni sem mertem. Felsorakoztak előttem kedvenc verseim: Páris az én Bakonyom, Új vizeken járok, Az én menyasszonyom, Sírni, sírni, sírni, A Duna vallomása, Aki helyemre áll, Sóhajtás a hajnalban, Héjanász az avaron stb. De ez mind nem elég. Keresni kell valamit, amit nem hallottam még senkitől szavalni, ami megrázó és jellemző erre a nagy költőre. Aminek tanulmányozásával el kell tölteni fél éjszakákat, azután, hogy felszabadultam a napi robot alól. Kerestem és találtam. Elűzött a földem. Sok-sok napon át csak ez a vers érdekelt. Átélni, megérteni, visszaadni azt a mélységes egyéni és magyar szomorúságot, amellyel telítve volt. Azt hiszem, sikerült. Még mielőtt a debreceni szereplésre utaztam volna, felkért a Pátria klub, hogy a szezon első családi estjén szavaljak. Kaptam L.-nétől egy sötétlila bársony estélyi ruhát, amit a kis varrónő barátnőm rám szabott. Teljesen sima, egyszerű ruha volt, csak egy csodálatos szép sárga orchidea virág díszítette. Mikor elköszöntem L.-nétől, ő távozásom után odaszólt a férjéhez, amint azt később megtudtam: „Ebben a ruhában fogja Eta megismerni a férjét.” Csodálatos megérzései voltak, férje sokszor boszorkánynak hívta. Tisztán emlékszem, Áprily Lajos Esti dalát szavaltam. Ma is megremeg a lelkem ennek a versnek tragikus szépségétől. A számom után leültem a közönség közé a szokott társaságomhoz. Mellettem üresen állt egy szék. Aztán pár pillanat múlva elfoglalta valaki. Figyeltem a műsor következő számát. Egyszer csak egy türelmetlen, majdnem dühös hang megszólalt:

– Végre újra megtaláltam magát. Mindenfelé kerestem. Most már többé nem tűnik el előlem. Ki az a katonatiszt maga mellett? A férje vagy a vőlegénye? – Volt ugyanis egy régi tisztelőm, aki mindig meghallgatott, ha valahol szavaltam. Végre is ránéztem a szomszédomra. Tibor ült mellettem. Nyugodtan feleltem.

– Nem, nem férjem, nem is vőlegényem. Jó ismerősöm.

A műsor után együtt vacsoráztunk Bodor Aladárékkal. Tibor mellém szegődött, és nem tágított. Megállás nélkül beszélt, beszélt. Most, éppen most van rám szüksége. Most szakított egy szerelmével, aki legalább 15 évvel volt nála idősebb, és az amerikai újságírónő is elutazott, az apja nem engedte meg, hogy vele menjen. Végre biztos révbe akar kerülni, én kellek neki. Mire hazakísért, a kapu előtt megkérte a kezemet. Csak úgy szédelegtem ettől a vad rohamtól. Eh, gondoltam, hiszen ez őrület, holnap reggelre ő is, én is kijózanodunk, és újra nyugalom lesz bennem, hiszen most legfontosabb Debrecen. Másnap mindent elmondtam L.-nének. Ő megijedt. Férje hírből ismerte a családot, mert Tibor apjának jogtanácsosa L. képviselőtársa volt. Hallott már sokat gőgös, kérlelhetetlen természetükről, óva intett a további találkozásoktól, nem ismerhette Tibor erőszakos természetét. Én meg hogyan is viszonyultam az ilyen természethez? Bármilyen harcos és elszánt akaratom volt az élet nehézségeivel való küzdelemhez, minden erőszakkal szemben gyenge voltam és engedékeny. Túl fiatalon kellett megtanulnom az alkalmazkodást. Az a bizonyos szervilizmusra való hajlam, amit körülményeim kifejlesztettek bennem. És még valami. Kiskoromban a nagy veszekedések felébresztették bennem a vágyat a békesség után, inkább engedni, csak hangos szó ne essék, csak békesség legyen. – Soha nem tudtam meggyőződéssel kimondani azt a szót: nem. Még ha éreztem is, hogy hiba, inkább igent mondtam, a békesség kedvéért. Elég súlyos karakterhibának érzem ezt magamban, sokat is szenvedtem miatta. Ma is ilyen vagyok.

Tibor másnapra nem józanodott ki, ahogy reméltem. Sőt, telefonált, és sürgette a mielőbbi találkozást. Én pedig engedtem. Edithez mentünk, akit pár évvel azelőttről ismert. Utána beültünk a Zöldfa vendéglőbe, ő elkezdett beszélni zaklatott életéről, sok keserűségéről, és arról, mennyire tudna engem szeretni. Megérezte bennem az engedékeny, de mégis minden nehézséggel dacoló, erős élettársat, ő, az erőszakos, de gyenge élettársnak való ember. Az én életemben éppen beálló lélektani pillanat kedvezett hirtelen fellobbant vágyának és terveinek. Huszonhetedik évemben voltam, nagyon is érett arra, hogy végre asszony legyek. F. iránt érzett szerelmem nagy sérülést kapott, és igyekeztem átlépni rajta. Megértem arra is, hogy végül saját otthonom legyen, bármennyire szerettük egymást L.-ékkel, mégis nagy lekötöttséget jelentett számomra ez a helyzet. Ők is francia nevelőnőt akartak már Mária mellé fogadni, hogy könnyen tanulja meg a nyelvet. Elérkezett az idő, hogy sorsom új fordulatot vegyen. Még a debreceni fellépésem előtt, amely pár hét múlva volt esedékes, gyakran találkoztunk. Tibor nagyon elegáns, érdekes, szép férfi volt. És tudott végtelen kedves és gyöngéd is lenni. Erős érv volt mellette, hogy végre van valakim, akinek nemcsak tetszem, hanem szegénységem dacára hajlandó feleségül is venni. Ahhoz is értett, hogy egy olyan puha szívű nővel, mint én, megsajnáltassa magát. Gyerekkorom óta hajlamos voltam az önfeláldozásra, szóval kitűnő alany Tibor számára. Verseit tucatszám terítette elém. Ez is vonzerőt jelentett számomra. Romantikus lélek voltam még akkor, és szép elképzeléseim voltak. Én, aki a versek rajongója vagyok, méltó felesége lehetek egy költőnek. De még az igent nem mondtam ki. Pedig bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy Tibor gazdag, s ha a felesége leszek, a fellépési díjaimból még jobban fogom tudni segíteni családomat. Mindig türelmetlenebbül követelte, hogy döntsek, kezdte kimutatni méregfogait. Én pedig halogattam a választ, hisz L.-nétől kezdve Editig mindenki lebeszélt Tiborról. Nemcsak az ő rapszodikus természete miatt, inkább családja miatt, akik híresek voltak a gőgjükről, és előrelátható volt, hogy engem, a szegény leányt, akinek még nemesi előneve sincs, hogy fogadnának. Én ezen a helyen felmentést adok Tibornak. Megpróbálom megvilágítani azokat a tényezőket, amelyek odasodorták őt, hogy egész életében az egész világgal harcban álljon.

Kezdem a szülőknél. Apja szőke, kékszemű ember volt, apai ágon józan német iparosok leszármazottja, mindössze 80 éves magyar nemességgel. Viszont az ősi Káldyaktól származó anyjának sikerült mérhetetlen gőgöt belénevelni. Jellemző volt rá, ahogy öltözködött. Végiggombolt mellénye majdnem az álláig ért. Mintha a lelkét is el akarta volna zárni mindenki elől. Sikerült is neki. Felesége, Tibor anyja délfrancia, ősnemesi családból származott, és jó adag indián vér folydogált benne. Ez tagadhatatlanul meglátszott külsején. Fiatalon gyönyörű lehetett, magas, hajlékony termet, izzóan fekete szemek, sárgásban játszó kreol bőr, keskeny kéz és lábfej, kitárulkozó nagy temperamentum. Ennek a két embernek a vére hogyan keveredhetett volna szelíd összhangban Tibor ereiben? Ehhez jöttek gyerekkori lelki sérülései. Volt egy pár évvel idősebb leánytestvére, akivel nagyon szerették egymást. Ez 14 éves korában tbc-ben meghalt. Rögtön ezután az apa, kérlelhetetlenül szigorú várúr módjára, valami régebbi futó szerelmi kaland miatt elűzte a szerencsétlen anyát a házból. Ott kellett hagynia leánya friss sírját és három kicsi fiát. A fiúk közül Tibor volt a legidősebb, talán ötéves. Egy napon arra ébredt, hogy nincs mesélő, színes, vidám édesanyja, csak egy mindenről túlságosan is gondoskodó, de mindig zord, szigorú apja. Jöttek az idegen nevelőnők és nevelők, inasok vették körül. Mindent elvégeztek körülötte, neki csak két dolgot kellett megtanulni: ha vendég jött, szertartásosan meghajolni, a kést, villát rendesen használni, halat hal-evőeszközzel enni, mert ez hozzátartozott az előkelőséghez. A legsúlyosabb csapás, ami gyerekkorában érte, egy nagy betegség volt. Diftéria után koreát kapott, ezt másképpen vitustáncnak hívják. Ez a betegség sokáig ágyhoz kötötte, és amikor felkelt az ágyból, szíve és idegei továbbra is nagy kíméletre szorultak. Amíg két vad öccse szabadon játszott, tombolt, lovagolt és verekedett örök szövetséget kötve egymással, ő mindebből kimaradt, és őt örökre kirekesztették üzelmeikből. A beteg gyermek nagy magányában a könyvek és bélyegek felé fordult, mert okos fiú volt. Talán, ha édesanyja ápolta volna, ez a korszak nem sebezte volna meg annyi keserűséggel a lelkét. Rengeteget olvasott, és a bélyegeken keresztül érdeklődése átterjedt a földrajzra. Az egész föld minden táját aprólékosan megismerte. Mire kigyógyult, és lassan felnőtt, azon vette magát észre, hogy családja úgy néz rá, mint egy csodabogárra vagy kakukkfiókára vagy egyszerűen mint egy beszámíthatatlan félbolondra. Egy dzsentri család legidősebb fiát nem a tivornyák, nem a lóversenyek érdeklik, hanem az irodalom, a földrajz, és még verseket is ír! Anyagilag teljesen apja gyámsága alatt állt. Felnőtt korában már a nagykorúságon túl is még mindig apja vette meg neki a ruhákat és a cipőt. Érettségi után rákényszerítette, hogy végezze el a jogot, amihez semmi hajlama nem volt. A doktori értekezést meg lehetett pénzért venni. Ha akkor megengedik neki, hogy beiratkozzék a bölcsészetre, irodalmi vagy földrajz szakra, meg van mentve az élete. De az nem volt előkelő. Ő, a nagy család tagja csak jogot végezhetett. Amikor én másodszor és végzetszerűen összetalálkoztam vele, akkor már ellenséges elkeseredés volt benne családjával szemben, teljes joggal, és tisztán látta, merném mondani, hogy forradalmian látta ennek a feudális kasztnak a lélekmérgező hatását. Lázongott szegény tehetetlenül, vad indián indulattal. Mindkét öccse már házas ember volt. Őt az apja hosszú pórázon vezette. Idősebb öccse kizsarolta örökrészét, elszerette unokabátyja feleségét, egy gyönyörű, könnyelmű asszonyt, s a rengeteg nagy összeggel berántották egy bukófélben lévő vállalkozásba, s pár hónap alatt mindent elveszített. Ennek dacára egy csodálatosan berendezett budai villában lakott feleségével és kisleányával. A másik öccse otthon élt a kastélyban, főispán leányát vette feleségül, gazdálkodott, dúskált a pénzben és jólétben. Tibor ekkor 29 éves volt. Érthető, hogy nem volt hajlandó jogi végzettségét felhasználni valami gyakornoki állásra, aminek úgysem tudott volna megfelelni. Akkor már megjelent két könyve, a Diadal és a Túláradó élet. Az akkori fiatal költőnemzedékkel és szerkesztőkkel ismeretségben volt. Dühös vágy fűtötte, hogy otthon apja elismerje jogát a vagyonhoz, a szerkesztőségekben pedig elismerjék jogát az irodalmi és költői sikerhez. Elismerést kívánt erőszakosan. Apja éppen költői mivolta miatt igazságtalanul bánt vele, a szerkesztőségek pedig igen sokszor a gazdag fiút nézték benne, aki kedvtelésből írogat. Mikor én mindezt megtudtam, lassanként felébredt bennem a szeretet iránta, és a hősi vállalkozás, hátha én megmenthetem ezt az életet, és szelídebb vizekre terelhetem. Ilyen gondolatokkal foglalkozva utaztam le Debrecenbe, félig-meddig elígérkezve Tibornak.

Már az odautazás is nagyon érdekes volt. A Pestről utazó művészekkel egy kocsiba szálltunk. Már közel álltunk az induláshoz, amikor bejött közénk egy idősebb, szemüveges, kicsit kopaszodó úr, bemutatkozott azoknak, akiket nem ismert, így nekem is: Földessy Gyula. Ő volt meghívva mint a leghivatottabb, hogy Adyról előadást tartson. Hírből már ismertem. Ebből az emberből, akinek gyermeke sose volt, már messziről áradt a fiatalság felé valami ősi, apai, gondoskodó szeretet. Micsoda tanár lehetett! Mennyit adhatott tanítványainak! Rögtön beszélgetni kezdtünk. Nem kíváncsiságból, kedves érdeklődéssel kérdezte, ki vagyok, honnan származom. Én mindig közlékeny voltam, s vallottam. Mikor megtudta, hogy nyíregyházi vagyok, tovább faggatott, mert gyerekkorát ott töltötte, s most ismerős nevek után búvárkodott. Mikor megtudta, hogy eredeti családnevem nem Garay, hanem Ferlicska (apám magyarosított, felvette egyik nagyanyja nevét), rögtön kész volt a kapcsolat. Apámék háza közelében laktak, s mikor Elek nagybátyám főbelőtte magát, ő is odament mint gyerek bámészkodni az udvarba, és Rudi bácsi elküldte, mondván: "Menj, kisfiam, innen, nem neked való ez!" Kész volt a kapocs. Most még hátra volt, hogy meg legyen elégedve szavalásommal, s a barátság is megindulhat.

Az érdeklődés óriási volt, most is magam előtt látom a zsúfolt termet a Zenedében a széksorok mögött álló sok-sok fiatallal. Jöttek a számok, én többször mentem a pódiumra, váltakozva énekesekkel, és utoljára hagytam az Elűzött a földemet. Ha akkor tudtam volna, hogy ez volt művészpályám hattyúdala, talán össze is roskadtam volna ott a pódiumon. Így is beleadtam vergődő lelkem minden fájdalmát. Gyula bácsi meg volt elégedve. Mire Pestre értünk, nagyon összebarátkoztunk. Meghívott engem otthonukba mondván, szeretné, ha a felesége is megismerne. Nagy érték lett számomra ennek a két embernek a barátsága, éveken át sűrűn találkoztunk. A kapcsolat megmaradt közöttünk egészen az utolsó időkig.

Visszatérve Pestre, Tibor kisajátította magának szabad estéimet. Születésnapomra megvette a gyűrűket. Eljegyeztük egymást. Minden volt ez, csak nem boldog menyasszonyság. Életemben most kerültem harmadszor a gazdagság árnyékába, de ez az árnyék már olyan sötét és nagy volt, hogy egészen elborított. Ha akkor Tibor apja szövetséget köt velem fia érdekében, egészen másként alakult volna Tibor sorsa. Annyival is inkább, mert az én családomhoz Tibor nagyon jól viszonyult. Pesten élő Kálmán bátyámnak hamarosan bemutattam őt. Merem állítani, hogy kevés embert szeretett és tisztelt úgy Tibor, mint bátyámat. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel heves vitája soha nem volt, úgy hatott rá, mint valami szellemi fék. 1925 tavaszán húsvétra mentünk először Nyíregyházára, hogy megismerkedjék családommal. Ugyanakkor, amikor Tibor apja megírta, hogy ne merjen engem levinni hozzájuk, mert kiutasít mind a kettőnket, az én családom a legnagyobb szeretettel fogadta Tibort. Talán egy kis lokálpatriotizmus bennem, ha azt mondom, hogy úgy, mint Szabolcsban, sehol sem tudják fogadni a vendéget. Tiborban nem volt semmi dzsentri gőg, nem kívánta a kastélyt, a mi kedves nagy udvarházunkban rögtön jól érezte magát. Marikát kissé idegenkedve nézte, mert tudta, hogy én mennyire szeretem, és szörnyen féltékeny volt rá, de a szegény öregedő irodalmár Annuskával annál kedvesebb volt, meg is hódította a maga számára. Vele szemben mindig udvarias, tisztelettudó és kedves volt. Persze Gyula bátyám is meghódította a maga humoros modorával. Mindenki elismerte nagy műveltségét, olvasottságát. De látták azt is, hogy nagyon nehéz eset, és aggódtak értem. Bántotta becsületes szívüket az is, ahogy Tibor apja velünk szemben viselkedett. Ennek leírásával én nem foglalkozom, mert Tibor teljes részletességgel megírta, csak azt akarom megvilágítani, érthető, hogy a keserűség és az önigazolás vágya egyre nőtt benne. Az én fellépéseim lassan elmaradtak, mert féktelenül féltékeny volt nemcsak rám, hanem minden versre, amit szavaltam, amit nem ő írt. Sokszor durván kifakadt ellenem, és én sokszor menekülni akartam, de mindig kibékített, én meg engedtem „a békesség kedvéért”. Arra gondoltam, ha valamiképp normalizálódik életünk, ő is megnyugszik. Túlméreteztem erőimet, mikor azt gondoltam, hogy amit 29 éven át rontottak rajta, azt én asszonyi szeretettel és türelemmel helyre tudom hozni. Költői tehetségében hittem, csak az volt borzasztó, hogy ha bármily tapintatosan is, rámutattam némely versének gyöngéjére, azt nem bírta elviselni, és arra rögtön durván reagált. És mégis arra gondoltam, az ő tehetsége alkotó, az enyém csak reprodukáló, tehát bármennyire is fáj, én lemondok a művészetemről, és neki olyan életet teremtek, hogy ő kifejleszthesse alkotó tehetségét. Azt már korán észrevettem, hogy anyagi könnyebbségem nem lesz mellette, mert bár apjából sikerült pénzeket kihúzni, azt mindig kevesellte ahhoz képest, amit öccsei költöttek, és görcsösen őrizte. Egész baráti köröm aggódva leste, mi lesz. Minél bőszebb volt apja ellenkezése házasságunkkal szemben, Tibor annál inkább sürgette. Joga volt hozzá. Huszonkilenc éves elmúlt, két öccse már rég nős. Ő csak úgy tengett-lengett a világban.

1925. május 14-én megesküdtünk. Gyula bátyám is feljött Pestre, s az esküvő előtt egy órával L.-nével együtt könyörögtek, még most sem késő, gondoljam meg. De a kocka el volt vetve A Deák téri evangélikus templomban volt az esküvőnk. Csak az én rokonaim és ismerőseim voltak jelen. Tibor részéről senki.

Anyósom Sopronban élt számkivetésben egy kétszobás lakásban. Tartásdíjat kapott, és sok élelmiszert a birtokról. Tibor megírta neki, hogy eljegyzett engem. Azonnal kaptam tőle egy nagyon kedves levelet. Ő is büszke és gőgös volt előkelő származására, de Ausztriában nőtt fel, és a magyar feudális gondolkozás, a kasztokra tagozódó társadalom fertőző levegője nem tudta megrontani. Különben is bátor, kemény öregasszony volt, aki mindig azt tette, amit helyesnek látott, és attól sem félt, hogy emiatt esetleg kiéheztetik. Amint megtudta, hogy megesküdtünk, pár hét múlva feljött Pestre, és megismerkedtünk. Elégtétel volt nekem az ő megértő jósága. Köszönte, hogy vállaltam Tibor mellett az életet. Tudta, hogy nehéz vállalás volt. Haláláig barátság, szeretet, megértés kapcsolt minket össze.

Egy szörnyű pesti udvari albérleti szobában kezdődött közös életünk. Mit érezhetett ő, a legidősebb fiú, ha öccsei sorsával hasonlította össze a magáét! Apja kitagadta az örökségből, illetve a köteles részre szorította. Elképzelhető, milyen dühös elkeseredést váltott ez ki belőle. Én pár nap múlva elkezdtem a tanítást, és őszintén állítom, hogy Tibor egy percig sem tartott el engem. Az ő családjának nagy gazdagságából nekem csak a megaláztatás jutott. Tekintettel arra, hogy Tibor mellett nem szavalhattam, mindig több és több tanítványt vállaltam, hogy anyámat és testvéreimet továbbra is támogathassam. Szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bár férjem van, de támaszom nincs, továbbra is egyedül kell viselnem az élet nehézségeit. Ez volt a sorsom. És a különös az, hogy mégsem bántam meg soha ezt a házasságot, és amikor megingott, komolyan szenvedtem miatta. Az is igaz, hogy amikor vége szakadt, megkönnyebbültem. De nem bántam meg, mert fények is lobbantak fel közös életükben, szép fények, amelyeknek emléke megmaradt, és végül is ez a házasság adta meg nekem életem egyetlen nagy kincsét és igazolását: a fiamat. Azt is elmondhatom, ha nehéz is volt a sorsom, ha támaszom, gyöngéd, megértő élettársam nem akadt, kevés embernek volt annyi jó barátja, mint nekem. Sok szeretetet adtam, de sokat is kaptam cserébe.

De most ez után a kis kanyar után visszatérek Tiborral folyó életem további megrajzolásához. Az első hetekben nagyon ideges, ingerlékeny volt. Ennek oka az volt, hogy fiktív adóssággal egy nagyobb összeget sikerült az apjából kihúzni (adósságot csinálni, az megfelelt a dzsentri etikettnek). Ezt az összeget kiadta az akkoriban divatba jött kosztkamatra, ami tulajdonképpen uzsorakamat volt. Ilyesmivel csak megbízhatatlan csirkefogók foglalkoztak. Természetesen az egész összeget elvesztette. Ez az incidens hónapokra feldúlta amúgy is labilis kedélyvilágát. Én voltam a keze ügyében, s ő mindig bűnbakot keresett. Otthon is hallottam indulatos veszekedéseket, de hogy valakit a düh úgy elragadjon, mint Tibort, azt elképzelni sem tudtam. Tombolt a vihar, csapkodtak a villámok, és én csendesen sírva vártam, hogy vége legyen, és kisüssön a nap. Mert aztán kisütött. Amikor kitombolta magát, kedves lett, szelíd és bocsánatkérő. Én megbocsájtottam, de lelkem meg volt sebezve. Házasságom első percétől kezdve elég sűrűek voltak ezek a jelenetek. Elég volt hozzá, hogy valamelyik szerkesztőség visszautasítsa, vagy apja levele felizgassa, kitört a vihar.

Életünk a borzasztó szobában hovatovább elviselhetetlen lett, mert nemcsak a szoba volt borzasztó, hanem a háziasszony is. Abban az időben csak lelépéssel lehetett lakáshoz jutni, Tibor pedig elvesztette az erre szánt összeget. Megint Edit segített rajtam. Sietve tudomásunkra hozta, hogy mellettük, a Naphegy utcában megkapható egy csöpp kis kétszobás lakás, siessünk megnézni. Hát valóban csöpp volt, de önálló, főbérleti lakás, és két szoba. Félig szuterén, a hegybe építve, de édes nagy ablakokkal, Budán és Edit mellett. Nem is drága. Ó, ha sikerülne megszerezni! Nekem már oly kevés elég volt ahhoz, hogy örülni tudjak, és nagyon szerettem örülni. Tibornak is megtetszett ez a lehetőség, és sikerült apjából kipréselni a lelépést. Megkaptuk a lakást. Egy pár bútordarab is érkezett Kálból, természetesen szigorúan csak egy személy, azaz Tibor számára. Nem baj, nekem volt egy kis pénzem, azonkívül L.-né, Edit és a sok jóbarát minden szükséges háztartási berendezéssel elláttak.

Sok szép lakást láttam már, volt érzékem, hogy kedves, barátságos otthont teremtsek abból a két kis szobából. Voltak napok, néha hetek is, amikor a boldogság illúziójában éltem. Van végre saját otthonom, és még hozzá kedves kis külön szobám. Új színekkel gazdagodott életem. Háziasszony lettem. Soha főzéshez eddig nem jutottam, és most egyszerre főznöm kellett. De jó is volt visszagondolni Zsirzsire, aki mellett ott kuktáskodtam a konyhában. Rájöttem, hogy a főzés passzió, rögtön tudtam is. Nemesi címer helyett ezt örököltem minden felmenő ősanyámtól, benne volt a szabolcsi véremben. Dolgom volt elég. A takarítást, mosást egy kedves szomszédasszony elvállalta, de a sok tanítvány mellett a háztartást én vezettem. Jó volt az a nagy elfoglaltság, kevesebbet jutott eszembe a szavalás, próbáltam kárpótlást keresni ott, ahol lehetett.

Tibor szerette a vendéget, és nagyon szerette a természetet. Ebben a két dologban egymásra találtunk. Vasárnaponként kirándultunk a budai hegyekbe, ilyenkor Tibor is elfeledte minden dühét, ruganyos léptekkel rótta az avart, volt benne ilyenkor valami fauni. És pontosan tudta, melyik út milyen kiskocsmába vezet. Ott aztán elüldögéltünk kettesben, csak azt kifogásolta, hogy nem iszom vele. Soha nem szerettem az alkoholt. Hazatérve szerelmesen szorított magához, én is feloldódtam, és tudtam őt szeretni. Aztán a jó barátok, rokonok, vendégek. Végre nem csak én mehettem ide-oda meghívásokra, otthonom volt − szédületes nagy öröm −, vissza is lehetett hívni a barátokat. Tibor jó házigazda volt, mert nagyon szeretett beszélgetni, örült a vendégeknek, csak neki ne kerüljön pénzébe. Hozzám is jöttek, ő meg hozta magával a barátait. Írókkal kezdtem megismerkedni. Nagyon jó helyre jöttünk lakni.

A Krisztinában volt a híres Philadelphia Kávéház és a Szent István söröző, mind a kettő írók találkahelye. Tibor élete abból állt, hogy nagyon későn kelt fel, olvasott vagy írt az ágyban, utána beült a Philadelphiába, vagy járta a szerkesztőségeket. Tanításból hazatérve sokszor bementem érte, így ismertem meg Szabó Dezsőt és Schöpflin Aladárt. A drága Szefi barátnőm is a Krisztinában lakott, gyakran összejöttünk velük. Földessy Gyuláékat is felkerestük együtt, akik nagy emberi megértést mutattak Tibor felé is. Volt egy pár találkozásom Szabó Lőrinccel is. A kegyelet soha nem lankadó érzésével gondolok rá. Fiam tőle kapta az első tanácsokat útnak indulásánál. Járt nálunk Sárközy György, Erdélyi József és még sokan mások. Tibor sűrűn járt a Nyugat, a Napkelet és a Protestáns Szemle összejöveteleire. Gyakran hozott magával egy-két vendéget. Különösen a pénteki Napkelet-összejövetelek után számíthattam arra, hogy nem egyedül tér haza. Mindig úgy készítettem a vacsorát, hogy egy harmadik is jóllakhasson. Az egyik ilyen péntek estén csengettek. Kinyitottam az ajtót, és Tibor mögött egy szelíd mosolyú szőke fiatalember állt. Németh László. Nagy örömmel vezettem befelé, hiszen a neve nem volt ismeretlen. Nagyon is nagy szenzációt jelentett irodalmi körökben a Nyugat novellapályázatának akkor még ismeretlen fiatal nyertese. Kicsit zavarban volt, látszott rajta, nehezen engedett Tibor kedvesen erőszakos vacsorahívásának. Nekem már első percben nagyon szimpatikus volt. Igyekeztem jó háziasszony lenni, természetesen tálalva fel a vacsorát, mint aki biztosan számított a kedves vendégre. Ültünk az asztalnál, és én csak bámultam azt a nagyszerűen felépített koponyát. Tibor lázasan tárgyalta az összejövetelt, amin közösen vettek részt, ő, aki sokkal fiatalabb volt, nyugodt méltósággal, kissé tagoltan, majdnem skandálva, nagyon okosan beszélt. Nem emlékszem már, miről volt szó, de az tisztán áll előttem, hogy ez a nálamnál pár évvel fiatalabb ember rögtön nagyon imponált nekem. Aztán mi ketten kezdtünk el beszélgetni, megtudtam tőle, hogy ő fogorvos, pár percnyire tőlünk, az Attila utcában laknak, fiatal házasok, és van már egy egyéves kisleányuk. Búcsúzásnál kedvesen hívott, örülnének, ha meglátogatnánk őket. Hamarosan elmentünk hozzájuk. Ella, a felesége nálam jóval fiatalabb, derűs, aranyszőke, problémamentes, szép, egészséges fiatalasszony volt. Pocó, a kisleányuk ennivaló drága kis gyerek. Ott is volt egy kis családi zűr, Ella apja nem akarta ezt a házasságot, szintén anyagiak miatt, de hol volt az a mienktől! Ellából áradt a természetes, egészséges életösztön, nem volt olyan differenciált lélek, mint én, jól hatott a férjére, jól hatott rám is, és jólesett látni, hogy így szeretik egymást. László egyénisége közelebb állt hozzám, és bámultam nagy tudását. Az irodalmi kapocs mellé felkínálkoztunk még pácienseknek is, és meg volt kötve a barátság. De a legerősebb szál, ami hozzájuk fűzött, a kisgyerek volt. L.-ék, Edit s a legszűkebb családom úgy-ahogy beletörődtek házasságomba, de óva intettek, csak gyermekre ne gondoljak. Elég nekem gondnak Tibor is, és mindenki érezte, hogy vele egy házasság csak labilis lehet, amelybe gyermeket beleilleszteni könnyelműség. Igazat adtam nekik, de ha kisgyereket láttam, elöntötte a szívemet a vágy. Ez a kis Pocó a gyönyörű, okos, kékesbe játszó, nagy, szürke szemével különösen vonzott magához. Olyan vidám, egészséges kisgyermek volt! Dehogy lehetett elképzelni, hogy számára a földi élet csak pár évet jelent. Nem lehet azt elfelejteni, amint ott feküdt a szomorú ágyon, mint egy kis hervadó, letört virág. Ismeretségünk kezdetén, amelyből hamarosan barátság lett, mi többet jártunk hozzájuk, mint ők mihozzánk. Nálunk nem volt gyerek, könnyebben mozogtunk. Én még külön is gyakran felugrottam hozzájuk pár percre, hogy magamhoz ölelhessem Pocót, mentem, mint koldus az alamizsnáért, hajtott az elfojtott anyai vágy. Lászlónak mindig könyv volt a kezében, idegen nyelvű könyv és szótár, ha a pácienseket is várta. Bámulatra méltó volt, mit tudott produkálni már olyan fiatalon is. Ha összeültek Tiborral, óraszámra folyt az irodalmi vita, érdekes volt hallgatni, László nagyon türelmes volt Tiborhoz. Sem tehetségem, sem jogom nincs ahhoz, hogy ezt a nagy írónkat ebben az én szerény írásomban kielemezzem. Viszont éppen az indulásnál több mint két éven át úgyszólván naponta tanúja voltam annak, hogy a szellemi munka hányféle síkját szállotta meg, és mindenütt titáni munkát végzett. Csodálni tudtam őt már akkor is, egész fiatalon. Mint fogorvos is kitűnő lehetett volna, soha finomabb, könnyebb kéz nem turkált a számban, mint az övé.

Amikor kis lakásunk már elfogadható állapotba került, legnagyobb örömem abban leltem, ha olyan embereket hívhattam össze, akikről tudtam, hogy élvezni fogják egymás társaságát, és magasabb szellemi légkört teremtenek. Ez volt egyetlen kárpótlásom azért, hogy nem szavalhattam. Akármilyen nehéz is volt a sorsom életem folyamán, soha nem hagytam magam a bánattól és a gondoktól végleg leteperni. Nem kaptam idegösszeomlást, pedig bőven kaphattam volna, inkább mentem egy kis örömet kibányászni valahonnan, és talpra ugrottam. Boldog voltam, ha olyan embereket terelhettem össze, mint Földessy Gyuláék, Schöpflinék, Fáy Dezsőék, Szefi, Németh Lászlóék. Egyszer Babitsék is eljöttek hozzánk. Megrendített engem ennek az embernek szomorú terheket viselő lelke. Nem tehetek róla, csak úgy emlékszem rá, hogy szomorú ember volt. És miszticizmusra hajló. Valahogy szóba került a spiritizmus. Erre én ironikusan elmeséltem ezen a téren szerzett tapasztalataimat, Babits komolyan vette. A legnagyobb meglepetésemre megkérdezte: „Megpróbálná velem is?” Kicsit megdöbbentem, de azért rögtön feleltem, miért ne. Erre megbeszéltük, milyen napon adjuk vissza a látogatást, és akkor megpróbáljuk. Akkor még ott laktak a Baross utca körül, ha jól emlékeszem, a Reviczky utcában. A könyvtárszobában ültünk le egymással szemben egy kis asztalhoz. A kelléket magammal hoztam. Babits halálos komolysággal tette rá ujját a pohárra, én csak úgy, mint mindig: „Mit tudom én, mi ez?” Tudtam, hogy eredményt nem érünk el, ez a móka nekem csak Jolánkával ment, de azért próbáljuk meg, ha Babits kívánja. Elhangzott a szöveg. Sophie és Tibor mögöttünk álltak. A pohár lassan megindult, aztán mintha ördögök bújtak volna belé, elkezdett a papíron összevissza futkosni a betűk felé, de értelmes mondatot nem kaptunk. Ennyi is, láttam, erősen foglalkoztatta.

Most már állandóan írók társaságában éltünk, de legjobb barátaink Némethék voltak. Tibor is szépen beérkezett mint költő, gyakran közölték verseit. Megjelent harmadik kötete: Kacagva tört ki a faun a pagonyból. Kissé bizarr címe dacára nagyon komoly költői értékeket tartalmazott. Én nagyon el voltam foglalva, úgyszólván egész nap tanítottam. Munkám után üdülést jelentett, ha felszaladtam Ellához. Jó volt hallgatni kedves csacsogását, és jó volt Lászlóval is találkozni. Ők tudták, hogy nincs könnyű sorsom Tibor mellett, sajnáltak, szerettek. Ellával legtöbbször asszonyi dolgokról beszélgettünk, miközben ott játszott mellettünk a drága kis Pocó. Már édesen beszélt mindent, öröm volt hallgatni örökös miértjeit. Ella látta, mit jelent nekem a gyerek, és egyszer csak kimondta. Eta, miért nincs neked gyereked? Akkor már több mint két éve felesége voltam Tibornak. Mikor Ella nekem szegezte a kérdést, egyszerre mint éles fájdalom hasított belém a figyelmeztetés: betöltöttem a harmincadik évemet, ha most nem vállalom az anyaságot, örökre lemondhatok róla. A gyermeket fel is kell nevelni. Mit fognak szólni mindazok, akik engem szeretnek, és nem tanácsolják, hogy gyerekem legyen? Én mindig olyan engedelmes voltam, és megfogadtam az okos tanácsokat. De most nem, most az egyszer életemben kimondom határozottan ezt a szót, hogy nem, nem mondok le az anyaságról!

1928 májusában tudtam meg teljes bizonyossággal, hogy anya lettem. Ez az érzés első pillanattól kezdve betöltötte testemet, lelkemet. Ragyogó szép tavasz volt, s én jobban örültem a napsütésnek, a virágoknak, az élet minden szépségének, mint bármikor életemben, hiszen mindebből már neki is adhattam. Csodálatos bátorság szállott meg, nem féltem a jövőtől, a szenvedéstől, nem féltem Tibor szeszélyeitől, csak a nagy öröm öntött el: fiam lesz. Mert ebben biztos voltam. Kilenc hónapon át minden este ágyamban róla ábrándoztam. Az enyém lesz. Karomban fogom tartani, mindentől megóvom. Úgy nevelem majd, hogy igaz ember legyen, és mindenki szeresse. Minden elmondott verset, amely véremben lüktet, és mindazt, amit el nem mondhattam már, most neki adom. Hátha eléri azt a csúcsot, ahová én nem juthattam fel. Ha majd felnő, nem leszek önző anya, nem fogom kívánni, hogy csak engem szeressen. Ha mégis kapok tőle akkor is szeretetet, ezt nem várt ajándéknak fogom tekinteni. Mindenben segítségére leszek, és az lesz a legnagyobb fájdalmam, ha nem tudom őt megvédeni az élettől mindenkinek kijáró szenvedésektől. Kilenc hónapon keresztül egy pillanatra soha nem felejtettem el, hogy ő elindult, s efölötti örömöm határtalan volt. Ella velem örült, és bár útjaink hamarosan különváltak, én soha nem felejtettem el neki, hogy olyan egészséges ösztönnel számon kérte tőlem a gyermeket, és segített bennem felébreszteni az elhatározást. Minden hétnek, hónapnak örültem, amely elmúlt, mert közelebb hozott a megvalósuláshoz.

Elég nehéz hónapok voltak. Sokat voltam rosszul, mondhatnám, az utolsó napig kínozott az émelygés, és a tanítást nem hagyhattam abba, most még jobban kellett a pénz, mint valaha. Abban a kissé nedves lakásban nem maradhattunk. Nagyobb lakás után kellett nézni. Ezt is magamra vállaltam. Tiborban nem volt praktikus érzék az ilyesmihez. 1928 novemberében a Mészáros utca 18. számú nagy bérházban kínálkozott egy lehetőség. Odasiettem. A kapuban rögtön feltűnt egy tábla: dr. Ormos Irma gyermekorvos. Ez nagyon biztató volt. A második emeleten három szobás lakást kínáltak, nem is drágán. Tibornak is tetszett. Beköltöztünk. Dr. Ormos Irma ma is legigazabb barátnőm. Kitűnőbb gyermekorvost nem ismertem nála. Aki egyszer a gyermekét az ő kezébe adta, más orvosban már bízni sem tudott. Soha le nem róható a hála, amit iránta érzek. Hány nehéz órát élt át velem, gyenge fizikumú kisfiam betegágyánál, és kiverte a fejemből a rémeket. De a rémek még messze voltak, a beteljesülés öröme annál közelebb. Tibor is fegyelmezettebb volt, és büszke arra, hogy gyermeke lesz.

Aztán jött a tél. Olyan tél, amilyenre a legöregebb emberek is alig emlékeztek. Így köszöntött ránk az 1929-es esztendő. A hőmérő heteken át mínusz 25–30 fokot mutatott. Óvatosan jártam a síkos utakat. Nem magamat féltettem. Január 27-én reggel 6 órakor kétperces gyenge fájásokra ébredtem. Akkor már volt egy nagyon jólelkű, kedves háztartási alkalmazottam, akinek két gyermekét anyja nevelte, és így e téren tapasztalatokkal rendelkezett. Őt azonnal felkeltettem. Mosolyogva mondta: „Ugye, megjósoltam, hogy nem fog a kicsike ott bent házat építeni?” Oly jól esett biztató mosolya! Elkészítettük Tibornak a jó nagy reggelit, és őt is felköltöttük. Izgatottabb lett, mint én. De azért jól megreggelizett. Utána vitt minket az autó a Vöröskereszt Kórházba. Hosszan tartó, nagyon fájdalmas vajúdás volt, mindig erősbödő kétperces fájdalmakkal. A számat összezártam, nem jajgattam. Este fél tízkor bejöttek a szülőszobába. A tanár aggódva figyelte a gyermek szívhangját. Toló fájdalmak nem jelentkeztek. Mindent erősen figyeltem, amit körülöttem csináltak. Negyed tizenegykor betették a fogókat a nagy kifőző üstbe. „Nem, nem engedem – gondoltam magamban –, hogy a feje megsérüljön”. Fél tizenegy előtt öt perccel a tanár azt mondta a segédorvosnak, még öt percet vár. Erőm már alig volt, de akaratom annál több. Rettentő erőfeszítéssel végre pontosan fél tizenegykor megszültem a fiamat. Másnap az orvosok konstatálták, hogy a szemgolyóban a hajszálerek megrepedtek. Szegényke, ő is kifáradt. Nem sírt, élettelenül lógott keze-lába. de én nem féltem, tudtam, hogy élni fog. Izgalmas percek, hideg-meleg víz, légzési gyakorlatok, levegőfújás a kis orrlyukakba, és végül felhangzott a gyönge, de életet jelentő sírás. Pontosa 10 évvel Ady halála után.

Tibor igazán megható volt. Óránként telefonált. A hírt végre a Szent István sörözőben kapta meg, ahol együtt ültek Szefi, Schöpflinék és Farkas Zoltánék. Látták, mily izgatott Tibor, kérdezték tőle, mi baja. Ő büszkén újságolta: fia született. Azonnal bort rendelt, és ők ittak először fiam egészségére. Engem meg azalatt visszatoltak az én drága kincsemmel a helyemre. Ki voltam merülve, de álom nem jött a szememre. Hogyan is jött volna! Hiszen meg kellett ismerni a fiamat. Átkarolva tartottam fehér pólyájában, és néztem kis kerek fejét, fel-felnyíló fekete szemét, valószínűtlenül vékony, hosszú ujjacskáit. Éreztem, tudtam, hogy életem útjának minden fordulója szükségszerűen következett be, azért, hogy ő megszülethessen, és éreztem, tudtam, hogy a szeretetnek olyan erős lánca fog minket összekötni az egész életen át, amit nem lazíthat meg semmi emberi gyarlóság és gonoszság. Így is történt.